Második rész

Hűvös szél fütyült az ágak között az erdőben, ahol kénytelen voltam éjszakázni. Még az álmot is messze fújta a szememről; hiába csavartam szorosabbra magam körül a köpenyemet, nem hozott enyhülést. Az sem segített, hogy mindegyre bajba jutott jótevőm sorsa járt a fejemben… meg Cristóbálé. Fattyúkánt jött a világra, apja valami világcsavargó hajós volt, legalábbis a család ennyit tudott kiszedni szerencsétlen, bűnbe esett anyjából. Aki az én húgom és legkedvesebb testvérem volt, de nem sokkal a szülés után meghalt. Az elárvult fiút nővérem fogadta be. Akkoriban alig húszéves ifjonc voltam, s bár sajnáltam unokaöcsémet, eszemben sem volt egy karonülő gyermek gondját magamra venni.

És egyre erősebben kínzott a bűntudat akkori döntésem miatt.

Drága nővérem azonban most új frigyre készült lépni, ahová nem kívánta magával vinni gyámolítottját. Így rám bízta. Egészen pontosan egy esős hajnalon valamelyik szolgája hozta el szekéren Cristóbalt meg egy levelet; nővérem még arra sem vette a fáradságot, hogy saját személyében beszéljen velem. Rövid úton megszabadult ifjú rokonától, aki addig sem kapott tőle sok szeretetet.

És én még egy rossz szót sem szólhatok ezért ellene, mert szegény unokaöcsém tőlem sem kapott sokkal többet.

Feladtam. Semmi értelme, csak annál élesebben kínzott minden kétség és vád, minél inkább próbáltam aludni. Inkább előkerestem az útimálha mélyéről féltve őrzött fuvolámat; s próbálgatni kezdtem rajta egy madrigált. Ujjaim hamar rátaláltak a számtalanszor hallott dallamra: édesanyám kedves énekére. Messze vitte a szél a hangot, az édesbús dallam lassan szertebomlott, kivirágzott… és pár áldott percre úgy éreztem: az egész levegő nem más, csak megtestesült dal. S védelmezőn borul fölém, messze űzve minden árnyat.

Úgy tűnik, olyan kárhozott lélek vagyok, hogy már ezen a földön sem lelehetek nyugalomra. Ugyanis fertályóráig sem játszhattam a hangszeren, amikor megéreztem: figyelnek.

Száraz gally reccsent… talán csak kósza vad, de nem akartam kockáztatni. Nesztelenül eltettem a fuvolát és kivont karddal ugrottam közelebb a sűrű ágabogú borókához.

- Ki jár ott?!

- Óvatosan! – szisszent fel a rejtőzködő – Csak én vagyok… senor. Bocsásson meg.

És további, a feszült éji csöndben őrjítően hangosnak tetsző neszezés, ropogás kíséretében feltápászkodott az unokaöcsém.

- Cristóbal! Te meg mi a jó vesztést keresel itt?! – fakadtam ki; legszívesebben kiráztam volna a zekéjéből, talán még az irhájából is. A váratlan felismerés, hogy fő bűne nem az engedetlenség, hanem az, hogy túlságosan is hasonlít rám, a legkevésbé sem derített jobb kedvre – Bár jobban meggondolva, nem is érdekel, miért tetted. Akármiért jöttél, azonnal fordulj is meg és eredj haza, de nagyon gyorsan. Különben is, esküt tettél.

Unokaöcsém irgalmatlanul sápadt volt, de ettől eltekintve minden különösebb megrendülés nélkül seperte le a tűleveleket öltözékéről, körülményesen és hosszan rendezgetve az összegyűrődött darabokat.

- Az eskümet betartottam; nem vagyok egyik hajó fedélzetén sem, amint látja.

A pokolba is, igaza volt.

- Beválnál Püthiának – morogtam, bár első haragom akkorra már köddé vált. Talán büntetést érdemelne, hiszen végtére is kijátszott… de akaratlanul is tiszteltem az ötletességéért.

- Hogy micsodának?

- Ha az Újvilág lázálma helyett a tanulmányaiddal is foglalkoznál, akkor tudnád – vetettem oda. Azonban kár volt fölényeskednem, ugyanis túlságosan is rajongtam a históriáért ahhoz, hogy elszalasztottam volna ezt a kiváló lehetőséget a mesélésre.

- Jósnő volt Delphoi-ban. Pontosabban jósnők, mert a mindenkori látnoknőt hívták így. Delphoi egy pogány görög helység volt valaha. És a Püthia többek közt arról volt hírhedt, hogy előszeretettel adott kétértelmű jóslatokat. Akárcsak a te ígéreted.

- Kétértelmű jóslat? – nyílt tágra a szeme – Az meg mire jó?

- Elég jók lehettek, ugyanis a jósda felettébb népszerű volt Hellászban. Talán mert az ember úgy van teremtve, hogy a jóban akar hinni. A Püthia megadta nekik ezt a lehetőséget… ha úgy tetszik, akkor a reményt. Persze a mi papjaink szerint istentelen átkozottak voltak, akiknek az Isten nyilván nem adott betekintést a jövőbe, hát önvédelemből fogalmaztak úgy, hogy bizonyosan ne veszíthessenek rajta.

- És Don Florian mit hisz?

Elfojtottam egy mosolyt. Sikerült annyira felkeltenem az érdeklődését, hogy legalább pár percre megfeledkezett a terveiről… bár sejtettem, hogy ez az üdvözítő állapot nem lesz tartós.

- Rajongok Catullusért, Vergiliusért, szeretem Homéroszt, Szophoklészt és a többieket. Jártam olasz földön, megcsodáltam az építkezések során mostanság felszínre került pogány szobrokat. Nem hiszem, hogy akik mindezeket a csodákat alkották, azokban ne lobogna elemi erővel az Isten fénye. Még akkor is, ha jóval Krisztus Urunk születése előtt éltek… és még talán a zsidók Jahvéjéről sem hallottak. Hiszen Dante mester is csak a pokol tornácára rendelte őket… nem magába az Infernóba.

- Kár, hogy nem nagybátyám a nevelőm. Hiszen olyan színesen beszél, olyan sokat tud… és olyan sokfelé járhatott – állapította meg Cristóbal. Azonban nem volt időm sütkérezni elismerésének fényében, mivel utóbbi feltevésével sajnos visszajutott eredeti szándékához.

- Nagybátyámról legendákat beszélnek! Én is erre vágyom, és kegyetlenség, hogy esélyt sem ad rá. Pedig sok mindenre képes vagyok; tudom, hogy semmire sem tart, csak, mert egy asszony nevelt, nem is valami jól, elismerem, de ettől még sok mindent megtanultam, higgye el, kérem, én igenis képes lennék…

Áttüzesítette hangját a remény; olyannyira, hogy szinte már megvetettem magam, amiért kénytelen vagyok megfosztani tőle.

- Ha csak a legenda kell, azt pár jó helyen elejtett szóval biztosabban megteremtheted, mint a legfényesebb tettekkel – közöltem vele a tőlem telhető legmaróbb gúnnyal. Feleslegesen; úgy pergett le róla, mint viaszról a víz.

- Valamit azért csak tett, amivel kiérdemelte őket, ebben biztos vagyok. És ahogy elnézem, most se a karszékében üldögél a kandallója előtt.

- Bár ott lehetnék! – fortyantam fel hevesen, bár nem túl őszintén. Más se hiányzik nekem, mint hogy megérezze: egyre inkább kezdem élvezni ezt az új kalandot – Cristóbal, kár volt követned ide. Ez nem dicsőséges hódítás, még csak nem is a csempészek sötét, vészterhes istenkísértése.

- Miért van itt, Don Florian? – faggatott kitartóan – Ha nem dicsőségvágyból, ha nem mulatságból… akkor miért? Tudtommal nem szolgál senkit, kötelesség nem lehet…

- Pedig majdnem az. Becsület.

Ha korunk nemességének legkedvesebb szólama köpeny volna, merengtem el, mostanra már ki sem látszana a sok foltból, úgy elkoptatták a századok során, El Cid dicsőséges korától kezdve. Kész csoda, hogy maradtunk úgy egy maroknyian, akiknek még mindig jelent valamit ez a szó. Kár, hogy mi rohanunk legelébb a vesztünkbe.

- Bár király urunk erről ugyancsak máshogy vélekedne… és inkább arról sem szeretnék gondolkodni, hogy mennyei urunknak mi lehet a véleménye a kérdésről.

Azt reméltem, ez majd lelohasztja a lelkesedését s nekiáll végre megkeresni a hazautat. Nos hát… utoljára akkor követtem el hasonló dőreséget, amikor sihederfővel őszintén hittem, hogy az egyetlen éjszaka alatt benyakalt jérez, grappa, németalföldi sör és burgundi bor hatása másnapra nyomtalanul elmúlik. Cristóbal nemhogy nem fordult sarkon, de felcsillanó szemmel, izgatottan várta a folytatást.

- Azt már a kikötőben megmondtam, hogy egykor szolgáltam csempészhajón. És végül az egyik csempész segített megszöknöm onnan – ismertem be – Ha nem teszi, valószínűleg már rég’ egy bitófán porladnék, ahogy nagyon sokan a cimborái közül. Ma reggel értesültem, hogy veszedelemben van. És nekem talán hatalmamban áll, hogy segítsek rajta.

- Egy csempészen? Miért? – fintorgott – Mit számít mindaz, amit tett régen… mit számít most, annyi év után?

A lombok között szikráztak a csillagok. Felfoghatatlan távolságban, messze a mennyek birodalmában ragyogtak, mégis, ha elég sokáig néztem őket, úgy éreztem: akár meg is érinthetném bármelyiket. Hát nem épp ilyen rejtélyes a köztünk örvénylő távolság is? Olykor néhány szó biztosabb hidat teremt, mint együtt leélt évek hosszú sora.

De ha rosszul választok, éppúgy évek garmadája sem lesz elég, hogy helyrehozza a hibámat.

- A papok többsége szerint a kölcsönzés tisztátalan. Egyre inkább hiszem azonban, hogy tévednek. Hiszen a leggondosabb könyvelő maga az Isten: ő idővel minden adósságot behajt.

Cristóbal beleborzongott a válaszomba. Olyan fürkész tekintettel pislogott a csillagok felé, mintha azon merengene: vajon az ő számadása hogy áll az egek ura előtt?

- Miért nem akarja, hogy elkísérjem?

„Mert nagyon könnyen rajtaveszíthetek” – gondoltam – „És abban a bizonyos mennyei számadáskönyvben van már épp elég a rovásomon; egyáltalán nem szeretném tovább szaporítani a tartozás rovatot. És legfőképpen nem akarlak elveszíteni. Most nem, alig hogy elkezdtelek megismerni.”

Persze efféle vallomást nem tesz az ember egy tizenhárom éves sihedernek.

- Te dicsőségre vágysz – kezdtem inkább szónoklatba – Olyan kalandra, amelyet majd megénekelnek. Hát ezt nem fogják, bár meglehet, hogy veszedelmekben felér majd a hősök viszontagságaival.

- Majd akad azért megéneklésre méltó is köztük, legalábbis remélem – vont vállat Cristóbal – De arra igenis kíváncsi vagyok, hogy miféle ember lehet, akinek még nagybátyám is rászorult a segítségére. Egyáltalán, csempész még?

Elfojtottam egy mosolyt. Bár unokaöcsém hangja hűvös volt, felragyogó tekintete elárulta: nem bánná, ha úgy lenne.

- Tudtommal jó útra tért – oszlattam szét újjáéledő képzelgéseit – Úgy két éve találkoztunk. Én épp utazgattam, s az egyik tabernában, ahol megszálltam, ő volt a fogadós. Beszélgettünk egy keveset pár kupa bor mellett… őszintének tűnt. S az emberismeret kiváló erényeim egyike.

Utóbbi megjegyzésemre ismét elfintorodott, amit persze nem hagyhattam szó nélkül.

- Talán bizony az éleslátásomat vonod kétségbe?

- Nem vagyok én kicsinyes, Don Florian – vágta rá gondolkodás nélkül – Nemcsak az emberismeretét, hanem úgy általában az erényeit.

Kitört belőlem a kacagás. Már-már attól kezdtem tartani, hogy sosem fog megbízni bennem; de ha képes tréfálkozni, akkor még nincs minden veszve. Azt se bántam, hogy ez épp most rajtam csattant. Felszabadultan, hátravetett fejjel nevettem; a cseppnyi derű elixírként hozta vissza az életkedvemet. Pedig próbáltam én fékezni a jókedvemet, ahogy láttam: szegény Cristóbal a gallérjáig vörösödik zavarában – de nem ment.

- Bocsásson meg, nagybátyám, én nem… - kezdte volna a mentegetőzést.

- Úgy nézek én ki, mint aki haragszik? – törültem le a vidámságtól kicsordult könnyeimet – Jegyezd meg jól: nekem mondhatsz bármit. Ha nyers, ha csúfondáros, azt se bánom. Csak őszinte legyen – komolyodtam el.

- Akkor elkísérhetem?

Vajon kire emlékeztet a makacssága, merengtem el.

- Hazamennél, ha nemet mondanék?

- Elrejtőznék, azután követném – ismerte be cseppnyi habozás után – Ahogy a kikötőben is tettem. Csak most várnék úgy fél napot a biztonság kedvéért.

- No hát akkor megtakarítom neked azt a fél napot. Gyere velem, ha már ennyire nem nyughatsz.

Csodálkoztam, milyen könnyedén hangzik ez a pár szó. Pedig Cristóbalnak, legalábbis felragyogó arcából ítélve, egy feloldozással ért fel… ami meg engem illet, Atlasz valószínűleg könnyebbnek érezte terhét, mint ami hirtelen az én vállamra zuhant.

***

- Látni kívánom a foglyokat – öltöttem magamra legparancsolóbb ábrázatomat a sevillai börtönparancsnok előtt.

Kettesben voltunk a foglár toronyszobájában, míg Cristóbal odakünn őrizte a lovakat: Noctét meg a sajátját, mert persze kénytelen voltam neki is szerezni egyet. Ha már olyan bolond volt, hogy gyalogszerrel eredt a nyomomba. Követett volna ő egyébként ide a tömlöcbe is, de azt már nem hagytam. Nem is annyira veszedelmektől féltettem, sokkal inkább azt akartam elkerülni, hogy tanúja legyen elkerülhetetlen alakoskodásomnak.

Mert bár kiváló mulatság lett volna kiszöktetni jótevőmet, ő nem járt volna jól vele. Neki itt fogadója és jó híre van… mindezt vissza kell kapnia a szabadságával együtt.

- Ahán, a foglyokat – morogta a parancsnok – Aztán miért? – húzta össze a szemöldökét – Mi érdekes lehet egy rakás mocskos akasztófavirágban?

Eljátszottam a gondolattal, hogy királyi megbízottnak mondom magam, de azonmód le is tettem az ötletről. Igaza van, ezek a foglyok nem érdekelhetik Fülöp királyunkat. Arról nem is beszélve, hogy egy valódi követ olyan csinnadrattával érkezne, hogy még az udvar felett repkedő varjak is az ő nevét és címeit kárognák.

- Épp azért érdekelnek, mert akasztófavirágok – kockáztattam meg a megjegyzést, s fürkész pillantással lestem az arcvonásait. Ő bizonyára cáfolta volna Vespasianus császár híres mondását, mert az orrcimpája úgy remegett meg, mint aki igenis érzi a pénz szagát. És méghozzá szerfelett kellemesnek találja.

- És mit kíván egy tisztességes ember ezektől? – kérdezte hűvösen, de biztatóan hunyorított hozzá.

- Nos – fűztem tovább mondandómat, gondosan megválogatva minden szót – még a legtisztességesebbeknek is akadnak ellenségeik. És éppen az efféléktől tudok a leginkább… hírt szerezni róluk.

Ez már majdnem nyílt kártya volt, kíváncsian vártam a választ. Ó, hogy mennyire szerettem én ezt a játékot, gondoltam, ahogy a régi izgalom újra átjárta az ereimet. Kötéltánc, halálos tánc, legalább annyira, mintha éles kardokkal vívnánk. És én kitűnően ismertem a lépéseket.

- Talán nem bízik jó király urunk igazságszolgáltatásában?

Elfojtottam egy mosolyt. Ha nem akarna belemenni a játékba, már rég kihajított volna – de hát a szende süldőlány is kéreti magát, mielőtt először fogadná ölelésébe feltüzelt kedvesét.

- Megbízom én benne. Csakúgy, mint a mennyei Úréban. Éppenhogy az a bajom, hogy egy s másban túlságosan is hasonlítanak egymásra. Isten malmai lassan őrölnek… ahogyan a Despacho is.

- Hmm… és valóban csak hírekre kíváncsi?

- Egyelőre – mosolyogtam hűvösen – Aki idebenn van, annak nyilván vannak cimborái odakinn.

- Akiket nekünk el kell fognunk.

- Ez is királyunk igazságszolgáltatásának haszna lesz – bólintottam engedékenyen, elérkezettnek látva az időt, hogy vaskos erszényt helyezzek az asztala – Amit én mindenképpen támogatni kívánok. Ha azonban az én hírszerzésem és a te igazságszolgáltatásod közben megesne ellenségeimmel egy s más… úgy Deus vult.

- Deus vult – ismételte ő is, és egyazon lendülettel köpenye rejtekébe seperte a pénzestarsolyt – Akkor jöjjön, senor, ha kívánja. Levezetem a cellákhoz, aztán magára hagyom… de ha bármi baj éri, azért nem felelek, előre megmondom.

Diadalt kellett volna éreznem, de csak enyhe émelygés fogott el. Amiért ugyan a frissen benyakalt olcsó lőrét is okolhattam volna (ki gondolná, hogy egy ennyire megvesztegethető alak ilyen zsugori étel s ital terén), azonban véleményem szerint inkább helyzetem visszássága okozta. Hiszen valóban csak beszélni szeretnék az egyik fogollyal és mivel ártatlannak vélem, legalábbis mostanában nem hiszem, hogy elkövetett volna bármit is; szeretném szabaduláshoz segíteni. Törvényesen, emelt fővel, szélesre tárt kapukon keresztül. Hálából, amiért egykor emberséges volt egy meggondolatlan sihederrel.

De ezt nem vallhattam meg őszintén, ezért inkább arra célozgattam, hogy spiont vagy talán orgyilkost, méregkeverőt keresek a foglyok által. Hiszen volt már rá példa, nem is egy, hogy a nem halálra ítéltek közül kerestek a senorok végrehajtót egyik-másik fekete tervükre. Persze titkon, nehogy a bűn árnyéka is bemocskolja a sokadszorra is megfoldozott el honort.

Egyszóval sötét gyanúba kevertem magam, hogy elleplezzek egy reménybeli jótettet… milyen ironikus.

Az alacsony mennyezet, de még a hideg kőfalak is nehéz párákat verejtékeztek, amely bűzös tócsákba gyűlt a földön. A zsúfolt börtönben már néhány perc után is fojtogatott ez a levegő… vajon mennyi időbe telik, míg valakinek halálos kór eszi magát a tagjaiba tőle?

Az egyik sarokban kuporogva találtam rá Gaspardra. Egy ócska darócköpenybe burkolózott, amelyet vastagon átitatott a padlón összegyűlt mocsok.

- Don Florian? – ült ki a hitetlenkedés beesett, elkínzott arcára – Itt? Mivel vádolnak téged, fiatalúr?

- Semmivel – térdeltem mellé, mit sem törődve vele, hogy tönkreteszem elegáns ruhámat – Hozzád jöttem. Segíteni akarok. Mit követtél el?

- Az engem is érdekelne – lobbant fel meggyötört tekintetében régi akasztófahumorának eleven szikrája – De ne aggódj, hamarosan mindketten kielégíthetjük a kíváncsiságunkat. Mire végeznek velem a kínpadon, az a bűnöm is eszembe jut majd, amit még gondolatban sem követtem el sohasem.

- Akkor hát ártatlan vagy?

Fanyarul nevetett.

- Hiszen a senor is tudja, hogy nem. A magamfajta soha többé, amíg él, nem vallhatja ártatlannak magát… de ami volt, régen volt. Esküszöm, hogy most semmi rosszat nem tettem. Talán épp ezért veszítek rajta.

- Nem fogsz – szorítottam meg biztatásképpen a kezét. Csak akkor fogtam fel szavai mögöttes értelmét – Tudsz valamit, igaz?

- Nem sokat, senor – sütötte le a pillantását. Én azonban nem voltam hajlandó annyiban hagyni.

- Én pedig semmit, úgyhogy a nem sokért is roppant hálás volnék.

- A csempész, akit elfogtak – hajolt közelebb hozzám, olyannyira, hogy megcsapott a lehelete. Forró volt, s én őszintén fohászkodtam, hogy ne szedjen össze valami lázat a mételyes falak közt – Jorge a neve. Előtte pár nappal felkeresett. Azon a régi hajón együtt szolgáltunk; és azon a bizonyos éjszakán, úgy tűnik, nem csak mi ketten léptünk meg, fiatalúr. Hanem valamiképp ő is. Most hát eljött, és elvárta volna, hogy segédkezzek neki. Pénzhamisításban.

- Hogyan?! – szakadt ki belőlem a döbbenet. Rögvest meg is bántam, mivel a foglyok fele nyomban felénk kezdte nyújtogatni a nyakát, s lefogadom, hogy a fülét is.

- Igen, Don Florian – suttogta – Mondtam már egykor, hogy valamikor ötvösnek tanultam. Jó eséllyel képes lettem volna rá. De nemet mondtam. Meg azt is, hogy felőlem tegyen, amit akar, tőlem nem kell tartania. Még egyszer nem árulom el. Nem akarok én már szolgálni se régi bűntársakat, se a királyt és a törvényét, se senkit. Csak magamat és azokat, akik az elmúlt időkben emberséggel voltak és vannak hozzám. Nem árulom el, de segíteni sem fogok neki, mondtam nyomatékosan. Akkor eltűnt, és nem is hallottam felőle többet… csak amikor azzal verte meg ajtómat a városi őrség, hogy az ő vallomása alapján tartóztatnak le engem.

De tudod, fiatalúr, hogy mi az igazán gyanús? Sok pletyka szállt ide alá a foglyokat érő vádakról… de épp a hamisítás szóba sem került. És végül Jorge, hogy-hogy nem… nyomtalanul eltűnt.

- Megölték?

Gaspard baljósan ingatta a fejét.

- Ha vallatás közben halt volna meg, azt előbb-utóbb mi is megtudtuk volna. Ha el akarták volna hallgattatni, mi sem egyszerűbb, mint itt egy sötét sarokban kést vágni a bordái közé… amióta itt vagyok, nem egy foglyot ért hasonló „baleset”. De az ő holttestét nem láttuk.

- Akkor valakinek élve van rá szüksége – értettem meg végre – Vagy valamire, amit tud… vagy egy társra a hamisításban. Köszönöm, Gaspard, sokat segítettél. És ne add fel, hallod? Kihozlak innen, bármi is legyen az ára.

- Csak nehogy végül túl magas legyen, Don Florian.

- Én is éjszakában járok. És az éjszakát bevilágító fény megfizethetetlen.

Összerezzent, ahogy visszaemlékezett saját egykori szavaira. Felelni azonban már nem hagytam időt neki; búcsúzásképpen kendőbe kötött hideg sültet s némi pénzt tettem az ölébe, úgy fordulva, hogy a többi fogoly ne neszelhesse meg az adományt. Őszintén reméltem, csekély ajándékommal valamelyest megkönnyíthetem a várakozást a szabadulásig. Mert hogy szabaddá teszem, arra magamban megesküdtem.

Hiszen egykor, meggondolatlan sihederként, én is neki köszönhettem a szabadságomat. És jó eséllyel az életemet is.

Azon a sorsdöntő éjszakán hónapok óta szolgáltam már a csempészhajón. Másodszülött voltam (bár fivérem, requisceat in pace, vadászbalesetben meghalt, mire végül hazatértem), kalandra éhesen szöktem el hazulról és a rejtett öbölben horgonyozó fürge hajó legénysége készségesen helyeselt izgatott kérdésemre: hogyne, persze, az Újvilágba indulnak épp.

Hazudtak, de mikor erre nem sokkal később fény derült, a torkomnak szegezett tőrrel kényszerítettek maradásra. Valószínűleg nem dologhoz nem szokott két karom erejére volt szükségük, inkább attól tarthattak, hogy el találom árulni őket. Pokoljárás volt az a pár hónap; megvertek a legapróbb hibáért is, sokszor véres nyomokat hagyva maguk után, és gyakran koplaltam is, bár ez utóbbit ők is elég sűrűn szenvedték el.

Mégis: ezidő alatt beleszerettem a tengerbe és az utazásba. Amikor a kötélzeten függeszkedtem s a szél beletépett hajamba és foszlott ingembe, az maga volt a szabadság. Mintha én is bármikor szárnyra kaphatnék. Hiszen a part lemarad mögöttünk… miért ne hagyhatnék hátra ugyanúgy bűnt, félelmet, bánatot és minden más rosszat?

Azon az éjjelen azonban kimerült voltam, szokás szerint éhes és minden porcikám sajgott a legfrissebb fenyítéstől. Így hát nagyon nem örültem, amikor Gaspard felrázott nehezen kiküzdött álmomból. Már csak azért sem értettem tettét, mert ő mindig emberséggel bánt velem.

- Gyere velem – utasított halkan, kezével betapasztva a számat, hogy fel ne kiálthassak – És ne üss zajt.

Vízre engedte az apró csónakot, beleugrott, és elkapott engem is, ahogy megcsúsztam az utolsó lépésnél.

- A közeli kikötő őrsége régóta kerestet minket – merítette vízbe az evezőket – Én pedig nemrégiben értesítettem őket a jöttünkről. Elegem van ebből az életből, én ugyan nem akarok lógni. Szöktem már el a csempésztársaimtól korábban is. Elfogtak és majdnem megöltek. Hát most gondoskodom róla, hogy ne végezhessenek velem.

Ha éjjel felriadok, pár pillanatig, álom és ébrenlét határán, olykor még mindig kísért a sötét hullámok ütemes loccsanása, ahogy megadóan befogadták az evező csapásait, majd a csónak oldalához verődtek. A veríték hidege, amely megborzongatta a gerincemet. A fülemben doboló vér szédítő lüktetése… mindahány kép olyan éles és eleven, mintha ismét abban a csónakban sodródnék a part felé. Mégis… az emlékek szilánkjaiból összeálló egész töredezett volt. Akkor szétszabdalta saját, rettegéstől ziháló lélegzetem… és most már úgy is marad mindörökre, mint egy szétroppant tükör darabjai.

- Akkor most a városőrség parancsnokához mégy?

- Nem ettem én bolondgombát, kölyök – horkant fel; még az evezés ritmusából is kiesett – Ha gazember, jutalom helyett felköttet az első fára. A kötél mégiscsak olcsóbb, mint a társaim vérdíjaként megígért fizetségem. Ha meg becsületes, ami mellesleg ritka madár a fajtájában, akkor meg épp azért hajít ki, és örülhetek, ha az ajtón teszi és nem a bástyafokról. Mert amit az enyéimmel tettem, az árulás, és az árulókat el szokás dobni, mint a koszos rongyot. Egyébként sem a vérdíjért tettem. Én csak szabadságot akarok… meg annyi békességet, amennyit a kezemhez tapadó vér után az Isten még meghagy nekem.

Képtelen voltam féket vetni a nyelvemre. Bár ezt a mesterséget azóta sem igen tanultam meg gyakorolni.

- Tehát feladod a többi csempészt, hogy mentsd az életed – összegeztem – Megértem. Nem is érdemelnek jobbat. De engem miért mentettél meg?

Sokáig csak a hullámok loccsanása kísérte utunkat. Egészen a partig, ahol Gaspard, izmos termetét meghazudtoló fürgeséggel ugrott ki a csónakból. Követtem én is, bár kevesebb eleganciával, ugyanis siettemben derékig csobbantam a vízbe. Mire szárazra kecmeregtem, arra számítottam, hogy már nem találom ott.

Tévedtem. Mozdulatlanul, mint valami kőszent, állt a parton, s állhatatosan nézett.

- Mielőtt csempésznek álltam volna, ötvösnek tanultam – vetette oda a már rég’ nem remélt választ – Nem sokon múlott, hogy nem lehetettem mesterré; felettébb tehetséges voltam ugyanis és mesterem is jó ember volt. Ő mondogatta: a legapróbb fény is megvilágítja az éjszakát. Ugyan a reménységre értette, de én meg a bűnbocsánatban reménykedem… olykor… ha túl sokat iszom – rándult keserű vigyorra az ajka, mintha csak iménti vallomását akarná semmissé tenni – No, elég is a fecsegésből, eredj tovább a magad erejéből – indult a pár ölre sötétlő bozótos felé – Nem vagyok én szárazdajka, örülj, hogy eddig elhoztalak.

- Várj! – kiáltottam utána. Hogy mennyire bűnös és pontosan miben, azt inkább nem mérlegeltem; de velem nagy jót tett. Nem akartam hálátlansággal fizetni – A csónak – magyaráztam kelletlen-kérdő pillantására – Ha keresni kezdenek, megtalálják. Nem akarom, hogy akár a volt cimboráid, akár az őrség rád találjon.

- Okos kölyök – mosolyodott el, visszasietve hozzám, s tőrével pár lyukat ütött a korhadt fába – Okos – ismételte és hátba vágott – Ha öt ilyen emberem volna, eszemben sem volna jó útra térni. Alapítanék egy csempészbandát, én volnék a kapitány és a csizmám talpát nyalná az egész világ. Ha így esne, akkor csatlakoznál, fiú?

- Már egy nagy hadvezér-király is megmondta: ha Sándor nem volnék, Diogenesz szeretnék lenni.

- És ez a Dio-akárkicsoda is gazember volt?

- Filozófus – somolyogtam. Csirkefogó vagy sem, volt valami ellenállhatatlan a modorában.

- Egykutya – nevetett fel, és búcsúzóul tisztelgésképpen megemelte a fövegét. Majd elnyelte az éjszaka.