Harmadik rész

- Ejha! – füttyentett Cristóbal, megpillantva a sevillai elöljáró otthonát – Igazán fontos ember lehet a barátja, nagybátyám.

- Francisco Fernando nem a barátom. Ezzel a címmel jelenleg… már jó ideje, hogy senkit nem kívánok megtisztelni – méregettem gyanakodva az impozáns homlokzatot. Bár fontos tisztsége volt, ennyire azért mégsem. És főleg nem járt ennyi pénzzel. Ha hozzászámolom (legalábbis tisztes kereteken belül) a kenőpénzeket, akkor sem – Még szerencse, hogy nem sokan tolonganak e kiváló poszt betöltéséért!

- És korábban? – érdeklődött a javíthatatlan Cristóbal.

Ajkamba haraptam, ahogy ismét felkavarodott bennem a régi keserűség. Sylvia. A lovászunk lánya, akit – fiútestvér híján – apja a legjobb segédjévé tett. Fiatal volt, félúton a gyermek és a nő között. Kiváló lovasok voltunk mindketten és kalandvágyók a vakmerőségig; ez kötött össze minket. És tetszett a csipkelődő, fesztelen modora is; az, hogy merőben hidegen hagyta apám minden címe és vagyona. Az én reménybeli címeim pedig még inkább. Túl gyerek voltam még ahhoz, hogy a nőt is lássam benne. Szép volt, persze, de szépek voltak a festmények is az otthonomban. Számomra nem nő volt, nem lehetséges szerető, „csak” egy hűséges, vidám, nagyon szeretett barát. De bátyám irigyelte, hogy él a világon egy olyan lény, aki őszintén ragaszkodik hozzám; így beárult apánknak. Másnap törött nyakkal találták meg Sylviát az erdőben. Állítólag engedély nélkül lovagolt és lezuhant a nyeregből… de ahogy fölé hajoltam, hogy elbúcsúzzam, világosan láttam nyakán az ujjak nyomát. Apám nem tűrte, hogy ővele együtt emlegessék a nevemet.

- Don Florian!

Unokaöcsém mind kétségbeesettebben szólongatott; talán attól tarthatott, hogy rosszullét környékez. Nem mondhatni, hogy túl messze járt volna az igazságtól.

- Ó, igen – erőltettem magamra könnyed hangnemet – Az én régi barátom. Nagyjából veled egyidősek voltunk. Ő azonban korán meghalt, és olykor még ma is hiányzik. Ami őt illeti, szerencséje, hogy így esett és nem kell látnia: mivé lettem.

Hallottam, hogy Cristóbal levegő után kapkod, de nem voltam hajlandó ránézni. A felháborodását még elviselem, de a sajnálatából nem kérek. Márpedig éreztem, hogy az arcomra szinte fizikai kínnal ül ki a régi fájdalom.

- Szedd rendbe az öltözéked, rögvest bebocsáttatást kérünk Franciscóhoz. Méltóságteljesnek kívánok tűnni, a kíséretemmel együtt.

- Amikor reggel tükörbe néz, akkor azért le szokta venni az álarcát? Vagy mostanra már hozzánőtt az arcához?

Megdermedt a kezem a kantáron. Szemtelen volt, nem vitás… de ugyanakkor őszintén keserű is. És bár talán hozzájárultam ehhez a keserűséghez, de a forrása biztosan nem én voltam.

Mellesleg több igazság volt a vádban, mint amennyit hajlandó voltam beismerni.

- Legyen akár valódi, akár képletes, minden álarc elrejt… és védelmez. És ennek a védelemnek súlyos ára van, amelyet nem biztos, hogy megéri megfizetni, ezt jól látod. És erről a kérdésről örömmel beszélgetek is veled, de nem most. Hamarosan épp elég erőmet foglalja majd le az a nemes törekvés, hogy ne öntsem nyakon egy kupa akármivel Franciscót. Mert nemhogy nem a barátom, de még csak nem is kedvelem. Viszont híreket remélek tőle szerezni.

- És együtt fogjuk szerezni őket? – eresztett meg egy félig csalódott, félig megkönnyebbült sóhajt a fiú. Ki tudja, talán még hálás is volt a visszakozás lehetőségéért.

- Bizonyos értelemben. Én beszélek Franciscóval, méghozzá egyedül. Te gondoskodsz arról, hogy a lovak jó ellátást kapjanak. Ez lesz az álcád, egyébként pedig igyekszel minden pletykát felszedni, amit csak a szolgák és a katonák csereberélnek Gaspard ügyéről. Például, hogy milyen vádak merültek fel… de ha neveket is megtudsz, az még jobb.

Miután otthagytam szegény jótevőmet a börtönben, nagy vonalakban vázoltam unokaömcsémnek az értesüléseimet. Halványan még mindig reméltem, hogy visszariad a feladattól és hazamegy, de persze nem így történt. Nagyon rég’ volt már, amikor az Ég utoljára meghallgatta a fohászaimat. Végtére is… hálás voltam a lelkes segíteni vágyásáért. Csak a fel-feléledő bűntudatomat tudnám feledni, amiért őt is veszélybe sodrom.

***

- Téged meg mi szél hozott? Amikor bejelentették az érkezésedet, azt hittem, rosszul hallok.

Elég volt egy pillantást vetnem egykori diáktársam álságosan szívélyes arcára, amely némi ellentétben állt kelletlen üdvözletével, hogy eszembe jusson: miért is nem szíveltem soha. Sosem állhattam, ha valaki túl gyáva ahhoz, hogy kimutassa ellenszenvét, ráadásul még elrejteni is képtelen azt.

- Fogadjisten – hajoltam meg, amivel sikeresen felingereltem. Kényelmesnek látszó karszékben ült, mégis olyan epés képpel, mint aki legalábbis tűpárnán foglal helyet, s indulatosan dobolt ujjaival a bükkfa asztallapon.

Nem épp rossz ízléssel rendezték be a szobát, ismertem el, bár az én véleményem szerint túl hűvös volt, túl… személytelen. És túl nagy is, legalábbis Francoishoz mérten. Mintha régi iskolatársam egyénisége túl kevés lenne ahhoz, hogy valaha is betöltse a teret.

- Hagyjuk a fölös üdvözléseket, nincs sok időm!

- Bocsásd meg, kérlek, az udvariasságomat – hajtottam fejet – Mellesleg te hívtál. Az esküvődre.

- Hónapokkal később lesz! – méltatlankodott.

- No jó. Dolgom akadt errefelé, s gondoltam, köszöntelek téged is. Rosszkor érkeztem talán?

- Nem, dehogy – került helyére a szívélyes maszk, és megkínált az asztalán álló jérezből – Tessék, igyál, megszomjazhattál a hosszú úton. Mert hosszú volt, igaz?

- Ahogy vesszük. Bejártam már nagyobb utat is; de akárhogy is, jólesik egy kis frissítő – kortyoltam nagyot a serlegből. A bor erős volt és felettébb ízletes, és az életkedvem mellett az ihletet is meghozta a beszélgetés lényegi részének elindításához.

- Kitűnő az italod, köszönöm – töltöttem újra, s rá emeltem a serleget – Utoljára Gaspard fogadójában ittam hasonlót. De az se manapság volt.

- És nem is lesz egyhamar. Leginkább sosem, mert a fogadós most fogoly.

- Tudom, megírtad. És meg kell, hogy valljam, meglepett. Sajnálom, ami vele történt. Amikor olvastam a közelgő esküvőd hírét, először arra gondoltam, nála szállok meg… de most kereshetek majd új szállást. Micsoda szomorú história.

- Királyi igazságszolgáltatásunk utoléri a bűnösöket.

- Igaz is, az övé micsoda?

Kíváncsi voltam, elhangzik-e a hamisítás szó. Ha igen, nyomot veszítettem és kezdhetek mindent elölről… de ha nem, akkor talán mégis igaza van Gaspardnak.

Francisco úgy legyezgetett az arca előtt, mintha egy kellemetlenkedő legyet kívánna elhessegetni.

- Mi a bűne… hát mit tudom én. Csempészet, rablás, akár gyilkosság, ha jól megkapirgáljuk a dolgait… egy effélénél bármit találhatunk. Már az is elég, hogy egy közismert bandita cinkosa volt valaha.

- Súlyos vádak – morogtam – Igaz is, mi lett azzal a közismert banditával? Aki rávallott.

- Azóta már nyilván lóg. Igen, bizonyosan felkötötték. Ha engem kérdezel, legalább kerékbe törés dukált volna neki.

Ősszeszűkült szemmel méregettem. Talán csak a szemem csalt meg, de mintha a serleg megcsusszant volna az ujjai között. Csak nem remeg a keze?

- Érdekes – jegyeztem meg vontatottan, mintha nem is érdekelne különösebben a téma. Mintha nem volna egyéb, csak unaloműzés, olcsó pletyka – Azt beszélik ugyanis, hogy nyoma veszett.

- Hol? Hol beszélik?

Most azonban vitathatatlanul elsápadt.

- A városkapunál várnunk kellett, valami szekeret vizsgáltak át. Félfüllel hallottam, mintha valami ilyesmit beszéltek volna – erőltettem magamra nemtörődöm hangnemet – Valami szerzetes gyóntatta volna irgalomból a börtön lakóit – improvizáltam – Tőle származik a hír. Már ha igaz.

- Már ha igaz – ismételte Francisco, belékapaszkodva a mentőkötélbe – No és aztán – rántott vállat, nehezen leplezve felindulását –, ha igaz is. Akkor hát eltűnt. Ki akarták végezni, törvényesen, a főtéren, de meglépett. Majd utoléri a sorsa. Én nem tarthatok számon minden egyes nyamvadt akasztófavirágot.

- Veszedelmes gonosztevőként írtál róla. És most lehet, hogy szabadon jár-kel?

Gondolom, mostanra már hevesen átkozhatta a levelében tanúsított bőbeszédűségét. Akkor, amikor olvastam, még azt hittem, talán fel akarja újítani a valójában sosem létezett barátságot. Mostanra már rájöttem, hogy eszében sem volt; valószínűleg csak azt hitte, fontosnak tűnik, ha még egy egyszerű meghívást is hírekkel zsúfol tele.

- Az a bandita eltűnt – ismételte nyomatékosan – Ez még nem azonos a szabadsággal. Ami a halálos ítéletét illeti: ami késik, nem múlik, Florian. Még elérheti a végzete. Ha nem épp törvényes ítélettel, úgy hát Deus vult.

Összerándultam. Talán mert magam is nem sokkal korábban ejtettem ki ugyanezeket a szavakat? Az ige túl sokszor hangoztatott mivolta tette? Hiszen akik olyannyira előszeretettel tűzik zászlajukra, azok többnyire úgy értik: „ego volo”. Vagy a nemtörődömség és kenetesség émelyítő elegye okozta, amely keveredett a hangjában?

- Deus vult – ismételtem; alig tudtam megállni, hogy keresztet ne vessek. Még a börtönben sem éreztem ennyire a gonosz jelenlétét, mint ebben a pár pillanatban.

Egy darabig némán iddogáltunk tovább; közben lázasan gondolkodtam: mit kérdezhetnék még tőle. Valamit, amitől nem fog gyanút, de ami talán hozzásegíthetne még egy kis részlethez.

- Isten majd kiválogatja az övéit és eltaszítja a bűnösöket – töltöttem újra – Épp ezért ne is pazaroljunk több szót erre a söpredékre. Mesélj inkább az esküvődről: milyen a menyasszony?

- Egy unalmas liba – horkant fel – Ráadásul csúnya is.

Kezdtem megsajnálni a szerencsétlen teremtést. Nem elég, hogy ennyire értéktelen (már ha valóban helyes Francois gyűlölködő jellemzése), még egy ilyen goromba férjjel is megveri a sors?

- Az Istenért, akkor miért veszed el?

- Na vajon…? – nevetett fel, bár az ajkai közül felszakadó hang inkább hasonlított vonításra, mint emberi jókedvre – Mer’ a zapja roppant gazdagnak hírlett. Sajnos ebből már csak a hír maradt meg. De a lotyó a nyakamon marad, mer’ ha mostutasítom vissza, akkoraz én hírnevem is tönkremegy.

Részeg; ébredtem rá, ahogy összemosta a szavakat.

- Ahogy elnézem az otthonodat, nem vagy rászorulva a hozományra – kockáztattam meg találomra.

Az eredmény látványosabb volt, mint amit legmerészebb vágyaimban el tudtam volna képzelni. Francois egyetlen lendületes mozdulattal leseperte az asztalról a kancsót és a serlegeket, sajnos az enyémet is, túl későn nyúltam felé, nem menekíthettem meg. A bor gyorsan szélesedő tócsaként terjedt a padlót borító köveken, felfreccsenő cseppjei beszennyezték az asztal lábát s a frissen meszelt falat.

- Dehotynem vagyok, a zisten verje meg! Mindez, amit látsz, jóval többe’ van, mint amim volt… csak adússágom van, a pokóba is!

Az imént lesodort edények csörömpölése és az átkozódása eddig elnyomta ugyan a kintről már egy ideje beszűrődő hangokat, de a pillanatra beállt szünetben nyilvánvalóvá vált, hogy az udvaron ugyancsak veszekednek. A szavak nem voltak kivehetők, még abban sem voltam biztos, hogy hányan vannak… de az indulat egyértelműen érződött rajta.

Franciscóra sandítottam, de szerencsére már túl részeg volt, hogysem felfigyelt volna a zajra. Vagy ha hallotta is, nem érdekelte. Engem azonban erősen nyugtalanított, tekintve, hogy az istállók felől érkezett… ahová Cristóbalt is küldtem.

- Ha megbocsátasz egy percre – szabadkoztam, mintha csak a sok bor ártott volna meg – Nemsokára visszatérek.

Üveges szemekkel meredt maga elé; saját nyomorúságán kívül nem hiszem, hogy túl sok mindent felfogott volna. Tényleg kissé sok volt a bor, ismertem be magamnak, ahogy a lépcsőn lesietve enyhén remegni láttam magam mellett a fal köveit. Csak remélni mertem, hogy a mozdulataim nem árulnak el bizonytalanságot.

Az istállók előtt Nocte és Delli ácsorgott kikötve, még a nyerget sem szedték le róluk. Nem sokkal messzebb tőlük pedig három istállószolga és Cristóbal kiáltozott egymással… meggyorsítottam a lépteimet, de így is elkéstem: láttam, hogy ököllel az arcába vágnak és szegény unokaöcsém a földre zuhan.

- Megállni! – ordítottam rájuk, kivont karddal rontva közéjük.

A Cristóbalnak szegezett kések figyelemreméltó gyorsasággal kerültek vissza a sáros csizmákba. Láttukra egy pillanatra olyan szorítást éreztem a mellkasomban, mint amikor gyerekként a befagyott kacsaúsztatón csúszkáltam és hanyatt zuhantam. Akkor szorult ki belőlem hasonló fájdalommal a levegő.

- Aki kezet emel az unokaöcsémre, azzal megetetem a kardomat.

Magam is idegennek éreztem a hangomat. Ahogyan azt a mind sürgetőbb késztetést is, hogy figyelmen kívül hagyva az egész világot, letérdeljek hebehurgya rokonom mellé, és saját kezűleg ellenőrizzem: valóban nem sebezték meg a pengék.

Mindenesetre hatékony volt, mert a három szolga lehajtott fejjel tanulmányozta a csizmája orrát. Megadóan és tapintható félelemmel.

- Mi történt itt?

Semmi válasz.

- Kérdeztem valamit.

- A fiú – kockáztatta meg az egyik – hamisan játszott.

Valóban; a sárral keveredett szalmában játékkockák hánykolódtak.

- Legalább nyert?

- Nem, senor – szepegte a legfiatalabb.

- Akkor nem szenvedtetek kárt, nemdebár – rúgtam arrébb a kockákat – Szedjétek fel és takarodjatok.

Nem kellett kétszer mondani. Azonban az én örömöm se tartott sokáig. Ugyanis ahogy a mindeddig hallgató legidősebb tekintetét elkaptam, hirtelen nagyon baljós érzés fogott el. Ha rémült lett volna, ha irigy, ha gyűlölködő, ha megkönnyebbült… azt mind megértettem volna.

De az a tekintet diadalmas volt.

Ketten maradtunk Cristóballal.

Addigra már felkecmergett a földről, s egy fellépőkövön ült, esetlenül törülgetve az arcát.

Nyilvánvalóan nem esett komolyabb baja, még az orra sem tört el, csupán az ajka hasadt fel az ütéstől; igaz, az alaposan. Meg szerezett pár kékeszöld foltot. Most, hogy első aggodalmam elmúlt, egyszerre merőben más késztetéseim támadtak: egész pontosan saját kezűleg szerettem volna szaporítani a sérüléseit, amiért olyan meggondolatlan volt, hogy egymaga három másikba kötött bele.

Mégis igyekeztem higgadt maradni.

Legalábbis annak tűnni.

- Hallgatlak - nyújtottam felé egy kendőt, mert az övé olyan mocskos volt, hogy siralom még csak ránézni is… és nagylelkűen elfojtottam egy fájdalmas fintort, ahogy láttam: miként issza be a finom anyag a vért.

Cristóbal rettenetesen nekifohászkodott a vallomásnak, de végül csak pár szó tellett tőle.

- Nem játszottam hamisan.

Biccentettem; erre magamtól is ráébredtem.

- Bővebben?

- Mit akar hallani? – fakadt ki váratlan hévvel – Nem követtem el semmit, ezek mégis majdnem megöltek; és mégis én vagyok a hibás?

- Nem. Nem vagy hibás, nem tettél semmi rosszat. Viszont talán… mondtál?

Unokaöcsém már tiltakozott volna, de hirtelenjében visszanyelte.

- Csak azt tettem, amire kért – közölte durcásan – Mondtam nekik, hogy jártam korábban Gaspard fogadójában, és emlékezetesnek találtam őt is meg a tabernát is. Megtoldottam azzal, hogy mindezek után nem hiszem, hogy vétkes lenne pénzham… Jaj – csuklott el a hangja – Bocsásson meg.

Élesen szívtam be a levegőt; de sikerült magamban tartani a káromkodást.

Szegény fiúnak így is alaposan kijutott mára, semmi szükség rá, hogy még én is rúgjak rajta egyet. Bár kapitális hibát vétett, az tény.

- Tudom, hogy ezt a szót nem lett volna szabad kiejtenem! Hiszen erről csak Gaspard tud és Jorge, meg a megbízói, ha voltak.

- Voltak, efelől ne legyen kétséged – sóhajtottam – És ezek után már azt is tudják, hogy mi tudunk róluk. Nem akartak megölni, Cristóbal. Azt az uruk nem köszönte volna meg nekik… legalábbis még nem.

- Don Florian mégis minek nevezné, ha egyszerre három kés szegeződne a gyomrának meg a torkának?

Furcsán öröklődik az akasztófahumor a családunkban.

- Amennyiben csak szegeződnek és nem szúrnak keresztül, amikor pedig minden lehetőségük megvolt rá, akkor fenyegetésnek. És éppen ezért – ugrottam nyeregbe, intve Cristóbalnak, hogy kövesse a példámat – eredjünk innen nagyon gyorsan. Mostanra a szolgák már bizonyosan nagyban mesélik a történteket Franciscónak… és nem akarom megkockáztatni, hogy elfogasson minket.