3. rész

Elkészült a kávé. Leültem Matthew mellé a kanapéra és kortyolgatni kezdtük a forró italt.
Furcsa szituáció volt ez. Egyikünk sem szólalt meg, mind a ketten elfoglaltuk magunkat a kávéval. Szívesen beszélgetem volna vele most, de nem tudtam, hogyan kezdjek hozzá. Szerintem ő is így volt ezzel most. Végül aztán csak megtörtem a csendet.

– Mikor megy vissza Európába?
– Egy hét múlva. Pár napig leszek távol, aztán vissza kell jönnöm.
– Értem.
– Kérdezhetek valamit? – letette a kávét a kis asztalra és szembe fordult velem.
– Kérdezzen.
– Az anyjáról szeretnék kérdezni. Ismeri őt? Mármint, úgy értem, remélem, nem tőlem tudta meg, hogy… – láthatóan zavarban volt, de értettem, mit szeretne kérdezni.
– Honnan tudja, hogy ő az anyám? Egyébként nem tudtam, de már mindegy.
– Sajnálom, hogy így kellett megtudnia. Nem tudom, mi ütött belém – láttam rajta, hogy tényleg rosszul érzi magát a történtek miatt.
– Ismerte őt? Vagy honnan veszi, hogy ő az anyám?
– Az apám és az apja, régen barátok voltak. Kicsi koromban apám sokat mesélt Holmes bácsiról. Később elmondta, miért szakadt meg a kapcsolat, a barátság közöttük. Az ön apja régi kultúrákat tanulmányozott, köztük az indiánokét is. Igaz?
– Igen.
– Az apám szponzorálta az apja kutatásait. Úgy tudom, hogy tésztagyárat akart építeni az egyik indián szigetre. Az apja persze erről nem tudott, csak pénzt kapott az apámtól, hogy eljuthasson ide, apám is velük tartott. Elvitte a tésztát az indiánoknak. Apám úgy tudta, hogy azon a szigeten mesés kincsek, arany, gyémánt van. Az indiánokkal akarta kitermelni, cserébe ellátta volna őket tésztával. A törzsfőnök azonban nem hagyta jóvá apám tervét. Sőt, a tészta egyáltalán nem ízlett az indiánoknak. Mikor másodjára jártak a szigeten, apám arra kérte az apját, hogy keressék meg a kincseket. Az ön apja viszont… nemet mondott. Őt csak a tudomány érdekelte. Ezen aztán jól összevesztek. Nemrég tudtam meg, hogy meghalt az apja. Részvétem. Az anyjáról is sokat mesélt az apám. Bolondnak tartotta az ön apját, mert beleszeretett egy indián nőbe.
– Ez hihetetlen! – fel kellett állnom, nem hittem a fülemnek.
– Remélem nem haragszik, amiért ezt elmeséltem! – Mathew is felállt.
– Nem, én csak nem tudtam erről semmit. Apa sosem mesélt az anyámról. Olyan elképesztően hangzik.
– Amikor megtudtam, hogy kicsoda maga… tudtam a történetét és ezért… gondoltam arra, hogy ezzel esetleg sarokba tudom szorítani. Hogy azok a képek…
– De miért? Miért is ne lehetne egy indián nő az anyám? Ez senkit sem érdekelne!
– Lehet. Az a törzs, apám szerint veszélyes. Barbár szokásai vannak.
– Csakhogy én nem ott nőttem fel!
– Tudom, és… sajnálom, hogy egyáltalán szóba hoztam, én csak…
– Jó, hagyjuk.
– Egyébként, miért követett engem?
– Egy interjút reméltem magától. Amikor láttam, hogy milyen állapotban van, segítettem felmenni a szobájába – visszaültem a kanapéra.
– Szóval, nem volt más szándéka?
– Más? Nem, nem. A képeket is csak egy hirtelen ötlettől vezérelve készítettem, én utána ki is akartam törölni őket.
– Akkor ezek szerint nem akar tőlem semmit – Matthew kérdően nézett rám. Mintha valamilyen más, hátsó szándékot remélt volna a mögött, ami történt.
– Nem, nem, dehogy! – nem tudtam, hogy mire gondol pontosan.
– Jól van.
– Mégis, mire célozgat? Mit akarhattam volna én magától? – szerettem volna tudni, hogy mi jár a fejében.
– Arra gondoltam, hogy esetleg… a pénzem miatt, vagy, hogy így akar megszerezni magának…

– Micsoda? – felpattantam a kanapéról. – Hogy maga mennyire szemtelen és beképzelt!
– Na, na, maga kérdezte én csak elmondtam, hogy mi jutott még eszembe!
– De hát ez abszurd! Ha akarnék valamit magától, nem akarok, de ha akarnék valaha is valamit, egyáltalán nem így kezdenék hozzá! Mit képzel rólam?
– A nőknél sosem lehet tudni, mit forgatnak a fejükben! – mondta mosollyal az arcán, mintha szándékosan fel akarna idegesíteni.
– Tudja mit, azt hiszem jobb lesz, ha most távozik, egyáltalán nincs kedvem ezt tovább hallgatni! Ami pedig engem illet, nem akarom a pénzét, se magát! El akarom felejteni ezt az egészet! – Matthew még mondani akart valamit, de kitessékeltem őt a lakásomból. Már megint jól felhúzott. Bezártam az ajtót a nélkül, hogy meghallgattam volna, mit akar még mondani.

Szóval ezért jött ide. Azt hitte, hogy akarok tőle valamit. Még a virágait is kidobtam a kukába. Micsoda egy alak!

Később sokat gondolkodtam azon, amit mondott az anyámról, a szüleimről. Egyre jobban vágytam arra, hogy eljussak arra a szigetre és megismerjem az anyámat. Még ha „barbár szokásaik is vannak”. Jó lett volna tudni, látni, hogy honnan származom. Abban biztos voltam, hogy Matthew apja tudja, hogy hol van a sziget. De tőle egyáltalán nem akartam segítséget kérni. Még azt gondolná a fia, hogy utána koslatok. E-mailt írtam apám régi barátainak, hátha tud valamelyikük segíteni nekem. Leírtam, hogy egy indiánok által lakott szigetet keresek, ahol apám dolgozott régen, de azt nem, hogy miért. Sajnos egyikük sem tudott erről a szigetről semmit. Sőt, azt sem tudták, hogy az apám régebben az indián törzseket is tanulmányozta. Ez aztán tejesen lehetetlen helyzet volt. Mégiscsak Matthew apjához kell mennem, hogy megtudjam, amit szeretnék. Eszembe jutott, hogy azt mondta, egy hét múlva elutazik. Vagyis pár nap múlva meglátogathatnám az apját úgy, hogy ne fussunk össze. Jó ötletnek tűnt.