Motorcsónakkal jutottunk ki a szigetre, dél körül tehettük a lábunkat újra szárazföldre. Még egy körülbelül fél órás gyalogút várt ránk, a holmink cipelésében két hordár volt a segítségünkre, de persze mi is hátizsákokkal voltunk. Steven végig az indiánok szokásait magyarázta, hogy mire számítsunk, mikor megérkezünk.

– Ne mutassanak félelmet, s ne tegyenek hirtelen mozdulatokat, bármi is történik!
– Ezt most komolyan mondja? Hogyhogy ne mutassunk félelmet? – kérdezte Matthew.
– Ha félnek, azt megérzik, jobb a szimatuk ehhez, mint az állatoknak. Szerintük a félelem, a harag, a bosszúvágy, a kapzsiság, mind-mind egy tőről fakadnak, mint ahogy az önzetlenség, a szeretet, a derű, és a szerénység is. Aki félelemmel él a szívében, az táplálja a többit is, gonosz lesz és kapzsi, arrogáns, gőgös. Akiben nincs félelem, az tökéletes egyensúlyban van önmagával, az őt körülvevő világgal, és a jóság vezérli. Ha valaki fél, annak valamilyen bűn nyomasztja a lelkét. Nem szeretik az ilyen embert, megvetik, lenézik.
– Ez nagyon érdekes… – mondtam, s közben elgondolkodtam ezen, van benne igazság.
– Minden embert és állatot tisztelnek, a testvérüknek tekintenek, sőt, többnek annál. A köszönés, üdvözlés náluk kifejezi mindezt. In-Lakéé, ez jelenti az egymás előtti tisztelgést, és azt, hogy egyek vagyunk. Te vagyok én és én vagyok te, csak egy másik testben, az élettel való egységet jelenti. Nem csak embereknek mondják, hanem az állatoknak is, a fáknak, sőt még az égnek is. Aki e szerint él, az pozitív energiákat közvetít a másik felé, és nem akar ártani soha, tehát ezzel a köszönéssel kifejezzük azt is, hogy békével jöttünk.
– In-Lakéé, In-Lakéé… – ismételtem hangosan, a többiek is ugyanígy tettek.
– A szokásaik nekünk furcsának tűnhetnek, de jegyezzék meg, soha de soha ne avatkozzanak bele az ő életükbe!  Akármit is látnak, mindennek oka van, mit, miért tesznek. A vallásuk az életük, nem sérthetjük meg őket semmilyen módon! Remélem, értik – Steven a szemembe nézett, majd sorra mindenkitől várta a visszajelzést, hogy értjük, amit mond. Bólintottam. Miért is akarnék közbeavatkozni?

Viszonylag hamar odaértük, a törzs egy hatalmas kerítéssel zárta magát körbe, már messziről látni lehetett. A kapu előtt őrök álltak, s mikor észrevették, hogy jövünk, éles hangon szirénázni kezdtek, erre kijött elénk pár indián harcos, kezükben lándzsát tartottak, derekukon késtartókat, némelyik kés pengéje kilátszott belőlük. Ők is, hasonlóan az őrökhöz, hangos kiáltozással jeleztek a többieknek. Beléptünk a kapun, ám a falu helyett egy hatalmas mező tárult a szemünk elé. Egy kis ösvényen haladtunk, jó húszpercnyi séta után érkeztünk meg a következő kerítéshez. Kinyílt a kapu előttünk, s a szemünk elé tárult a falu. Négy kifestett indián várt minket, körülvette őket vagy egy tucatnyi harcos. Amint beléptünk, ránk szegezték a lándzsáikat, kénytelenek voltunk megállni ott, ahol voltunk. Az egyik fegyvertelen, kifestett indián közelebb lépett hozzánk, s az ő nyelvükön beszélni kezdett. Úgy látszott, nem örül az érkezésünknek, mimikájából tudni lehetett, hogy dühös. Kis idő múlva közelebb jött hozzánk egy másik indián is, s azzal kezdett el vitatkozni, aki hozzánk beszélt. Időnk sem volt köszönni, üdvözölni őket, vitatkoztak egymással. Közben a harmadik indián is előrébb lépett, s mélyen a szemembe nézett. Ő volt a legidősebb mind közül, ő volt a legerősebben kifestve, fejdísze sokkal színesebb volt mindenkiénél. Míg engem nézett, csak arra tudtam gondolni, hogy ne mutassak félelmet még csak véletlenül se. Még közelebb jött hozzám, egész közel, s valamit motyogott nekem, erre mindenki elhallgatott. Hangosabban megismételte azt, amit mondott, közben végig a szememet nézte. Erre az összes indián harcos rám szegezte a lándzsáját. Egyértelmű volt, hogy nem bírnak engem valamiért. Meg sem mertem szólalni, s gondolom így voltak ezzel a többiek is. Pár pillanattal később Steven köszöntötte őket.

– In-Lakéé – mondta nyugodt, határozott hangon.

Az egyik indián undorral az arcán fordult felé, majd el tőle, ők nem üdvözöltek minket. Ekkor tudatosult bennem igazán, hogy jó nagy bajban vagyunk. Az az indián, aki engem nézett, intett a harcosoknak, s azok körbefogták a többieket, lökdösni kezdték, elvitték őket valahová. A színes fejdíszű indián elindult, s engem noszogatott a többi, hogy menjek utána. Mentem is, nem kellett kétszer mondani. Bement egy hatalmas sátorba, s engem utána küldtek. Odabent rajtunk kívül nem volt senki. Az indián leült a földre, intett, hogy tegyek így én is, és pár perc elteltével megszólalt a mi nyelvünkön.

– Miért jönni ide? – kérdezte fölényeskedő hangon.
– Az anyámat keresem – mondtam halkan.
– Jó, de miért jönni ide? – mintha nem értette volna meg a válaszomat, megismételte a kérdését.
– Szeretném látni őt – próbáltam teljesen nyugodt maradni.
– Hogy mertek ide jönni? – az indián hangjában nem éreztem haragot, vagy gyűlöletet, inkább csak mély fájdalmat.
– Kértünk engedélyt, hogy…
– Nincs engedély! Mi nem adunk engedély! – meglepődtem ezen. Hogyhogy nem adtak engedélyt? Létezne, hogy Matthew apja nem várta meg, míg a törzs felhatalmazást ad arra, hogy a földjükre lépjünk?

Az indián csak hallgatott, figyelt engem. Pillanatok múlva, halkan mesélni kezdett.
– Emberek jöttek, a ti fajtátok, pár nappal ezelőtt. A sziget másik oldalán jöttek és hoztak magukkal valamit, a szent hegyeink felé vitték. Megszentségtelenítették barlangjainkat, mi erre nem adtunk engedély!
– Azok az emberek, bárkik is voltak, nem hozzánk tartoznak!
– Nem adni engedély beszél! – csak hangosabban szólt hozzám, de nem durván.
– Azok démonok, gonosz szellemek! Betegséget hozni ránk – ezzel nem tudtam mit kezdeni. Ha ő úgy hiszi, hogy azok az emberek démonok, mit tehetnék?
– Mi nem akarunk ártani – meg kellett győznöm arról, hogy békével jöttünk, különben ki tudja, mit tesznek majd velünk.
– Fehér farkas – mondta.

– Te lenni, fehér farkas – mondta suttogva, miközben közelebb hajolt hozzám.
– Fehér farkas – ismételtem a szavait.
– Ha az anyád miatt jöttél, ő halott. Mikor megszülettél, halott. Nem látni szívesen itt, mi nem választunk férfit vagy asszonyt más törzsből. Te nem vagy közénk való, nincs itt helyed!
– Azt mondja, meghalt az anyám? – ez olyan mély fájdalommal töltött el, hogy könnyes lett a szemem. Ez az út is fölösleges volt akkor.
Csak arra tudtam gondolni, hogy mi lesz most velünk. Azt hiszik, hogy mi jártunk a barlangoknál, valószínűleg nagyon fontos lehet az a hely nekik. Fogalmam sem volt arról, hogy hogy fogunk ebből kimászni.
– Te elmehetsz innen – mondta az indián.
– A többiek? Akikkel jöttem? – nélkülük biztos nem megyek el.
Az indián felemelte az állát, szemei épp, hogy nyitva voltak résnyire.
– Ők megbűnhődnek. Elraboltak hatot lányaink közül!
– Nem ők tették! Hinnie kell nekem, nem mi voltunk! – ez volt az utolsó szavam, belépett két indián, fel kellett állnom.
– Dönteni majd – mondta, s a két harcos már vitt is a többiekhez.

Egy nagy, mély gödörben ültek, fölöttük ágakból készített rács volt, négyen is vigyáztak rájuk. Felemelték a rácsot, s be kellett ugranom hozzájuk. Úgy láttam, senkinek sem esett baja.