Péntek délután volt. Arra gondoltam, hogy most vagy soha, elmegyek és megkérdezem Matthew apját a szigetről, hátha tud valamit az anyámról is. Izgultam, nem tudhattam, hogy mit fog hozzám szólni, hogy segít-e majd nekem, de mindenképp meg akartam próbálni. A cégnél a recepción éppen nem volt senki, így aztán várnom kellett. Pár perc ácsorgás után lépteket hallottam, a hang irányába fordulva vártam a recepcióst. Hatalmas csalódás volt, mikor megpillantottam Matthewt a recepciós helyett. Elfordultam, hátha nem jön oda hozzám, de persze nekem olyan szerencsém volt, hogy észrevett, a szemem sarkából láttam, hogy közeledik felém.

– Nocsak, nocsak, ismét találkozunk? – mondta gúnyosan.
– Önnek is jó napot! – felé sem fordultam, nem terveztem hosszabb beszélgetést vele.
– Mit keres itt? Talán rám vár? Velem szeretne beszélni? – teljesen felháborodtam a kérdésein.
– Mégis mit gondol?! Hogy ön körül forog a világ? – a szemébe mondtam egy részét annak, amit gondoltam, legszívesebben jól kiosztottam volna.
– Na jó, jó… ha nem hozzám, akkor kihez jött? – nem értettem, miért kíváncsiskodik ennyit.
– Az apjához – kinyögtem, pedig nem akartam.

– Az apámhoz?
– Igen, hozzá.
– Mit akar ön az apámtól?
– Hát ahhoz semmi köze! Egyébként nem kellett volna elutaznia? Azt hittem, hogy külföldön van! – olyan dühös voltam rá, érezhette, hogy nem szívesen beszélgetek vele, mégsem hagyott békén.
– Na ehhez meg önnek nincs köze! – láttam, hogy egyre jobban felhúzom őt, de azért a válaszában éreztem a gúnyt, a lenézést is.
– Tudja mit? Odaviszem az apámhoz! – döbbenten néztem rá, vajon mit eszelt ki, miért segít nekem?
– Jól van – mondtam, s ő elindult, én pedig mentem utána. Közben csak arra tudtam gondolni, hogy talán így akarja megtudni, mi beszélni valóm van nekem az apjával. Ha ő kísér be és ott marad... nem tudom, hogyan fogom megkérdezni az apját. Végülis, teljesen mindegy volt már, ha megtudja, hogy mit szeretnék, hát megtudja.

Matthew bement az apja irodájába, megkért, hogy várjak odakint, míg beszél vele. Mikor kijött, furcsán, morcosan nézett rám. Fogalmam sem volt, mi baja lehet. Beengedett, ő pedig távozott, bezárta maga mögött az ajtót.

– Jó napot kívánok! – Mr. Farelli az ablak előtt állt, zsebre tett kézzel.
– Jó napot! Miben segíthetek önnek? – kérdezte, miközben felém fordult.
– Én csak... hogy is kezdjem. Tudom, hogy ön és az apám régebben barátok voltak. Megtudtam, hogy az apám egy szigeten járt és ott megismert egy indián nőt... – azt láttam a legegyszerűbbnek, ha rögtön a tárgyra térek. Lehet, hogy nem kellett volna, mivel be sem tudtam befejezni a mondatot.
– Tényleg e miatt zavar engem? Mi közöm ehhez? Nincs időm efféle dolgokra, ha nem tudná, itt komoly munka folyik! – olyan ideges lett hirtelen, arca elvörösödött a méregtől.
– Sajnálom uram, nem akarom zavarni én csak...
– Távozzon, most azonnal! – rivallt rám olyan erővel, hogy a meglepődöttségtől földbe gyökerezett a lábam.
– De hát! – valahogy ki akartam menteni magam, sajnos csak ennyit sikerült mondanom.
Ebben a pillanatban lépett be Matthew az ajtón, nem is kopogott. Gondolom hallotta kintről, hogy Mr. Farelli kiabál.
– Na mi a helyzet?! – először az apjára nézett kíváncsian, majd rám.
– A hölgy távozik – mondta már kissé nyugodtabb hangon, s közben az ajtó felé tartotta a kezét.
– Már meg is beszéltétek? – mintha tudná, hogy miért jöttem hozzá, miről beszéltünk, úgy kérdezte az apját.
– Nem a céggel kapcsolatos ügyben jött és nem is rólad van szó, fiam!
– Ó, értem, akkor miről van szó? – kicsit erőszakosnak éreztem ezt a kérdést, láthatta, hogy az apja dühös, mégis erőltette a dolgot.

Kínos csönd támadt. Nem tudtam, hogy menjek, vagy maradjak. Nem szívesen maradtam, de mivel nem volt más választásom, megpróbáltam újra.
– Meg akarom találni az anyámat! – mondtam határozottan.
Mind a ketten tágra nyílt szemekkel néztem rám, gondolom meglepte őket az elszántságom. Ismét csönd lett. Olyan fullasztó volt ez a légkör, hogy kedvem támadt volna elszaladni, de nem hátrálhattam meg.
Mr. Farellin látszott, hogy elgondolkodik. Végigmért bosszús tekintetével, majd felhúzta a szemöldökét, mint aki engedni készül. Az íróasztalához lépett és lapozgatni kezdte a határidő naplóját.
– Jöjjön vissza a jövő héten... kedden fél négyre – mondta, s közben rám sem nézett, leült az asztalához.
– Köszönöm, uram!
– Segítesz neki, apa? – mintha Matthew nem akarta volna, hogy segítsen nekem, méltatlankodott.

– Viszontlátásra! – még elköszöntem, de az idősebb Farelli pont olyan volt, mint a fia, még köszönni sem méltóztatott.
Gyorsan el akartam tűnni onnan, szinte menekültem az oroszlán barlangjából. Matthew is elindult az ajtó felé, ám Mr. Farelli utána szólt.

– Beszédem van veled!

Kinyitottam az ajtót, kiléptem, s gyorsan be is zártam magam mögött. Végre kifújhattam magam. Furcsa volt ez az egész helyzet, nem nagyon értettem miért gondolta meg magát Matthew apja. Mikor végigmért, láttam valamit a szemében. Akkor gondolta meg magát, ki tudja, miért. Örültem, hogy van egy időpontom jövő hétre. Reméltem, hogy akkor kiderül majd,  hol van az a sziget, végre megkereshetem az anyámat.
Hosszú volt ez a hétvége. Folyton azon járt az eszem, hogy hogyan jutok majd el a szigetre, ott hogyan fogadnak majd. A munkámra is alig tudtam koncentrálni, a szerkesztőségből két cikkemet is visszaküldték, hogy javítsam ki. Ez az egész helyzet kezdett maga alá gyűrni. A gondolataim máshol jártak, így lehetetlenség volt dolgozni, vagy bármi mást csinálni. Annyira akartam eljutni arra a szigetre, mint még soha semmit eddigi életemben.

Kedden, a cégnél nem csak az idősebb Farellivel kellett beszélnem, Matthewval is az irodájában ült. Úgy tűnt, elhatározták, hogy segítenek nekem. Matthew apja tudta, hogy hol van az a sziget és megszervezi az oda-vissza utat. Nagyon csodálkoztam, miért lett hirtelenjében ennyire segítőkész. Gondoltam, hogy sokba fog ez kerülni nekem, de amikor erről kérdeztem, a fiára nézett, s azt mondta, hogy nem kell fizetnem érte, az egyetlen feltétel az, hogy Matthew is velem kell, hogy jöjjön. Ezt már ő sem nézte tétlenül, felpattant a székről és kiabálni kezdett vele. Persze főleg engem szidott, hogy ő nem száll velem egy hajóra, hogy őt nem érdeklik az indiánok és különben is ki fogja irányítani a másik céget. Hiába ellenkezett, az apja már mindent jól kigondolt, kezdett egyre gyanúsabb lenni ez az egész. Nem tudtam, hogy mi van azon a szigeten, Matthew apja viszont igen. Egyre inkább az volt az érzésem, hogy a fiát azért küldi oda, hogy kémkedjen neki. Más épkézláb magyarázatot nem találtam erre az egészre. Örültem is meg nem is. Boldog voltam, hogy eljutok oda, de pont Matthew útitársaként, hát...
Nem volt sok időm ezen morfondírozni. A hajó két hét múlva indul, s mi rajta leszünk ez már biztos volt. Nem lehetett azonban csak úgy beállítani az indiánokhoz. Mr. Farelli máris elkezdte az ügyintézést, ajándékot küldetett a törzsnek és a törzsfőnöknek, hogy később fogadjanak minket. Kaptam egy szótárt, hogy le tudjam fordítani az indiánok nyelvét, de persze tolmácsot is kapunk és egy olyan embert, aki tudja és érti az indiánok szokásait. Tudtam, hogy minden alaposan meg lesz szervezve és nem kell aggódnom, hiszen Matthew is velem jön, Mr. Farelli pedig, ha veszélyes lenne ez az utazás, nem tenné ki a fiát ilyesminek. Nekem is el kellett intéznem pár dolgot, szabadságot kellett kérnem, be kellett csomagolnom az útra és persze tanulnom kellett a nyelvet, ami sokkal bonyolultabb volt, mint bárki gondolná. Hirtelen minden felgyorsult, szaladtak a napok. Közben természetesen kaptam információt arról, hogy hol tartunk a szervezésben. Matthew tájékoztatott mindenről, az apja kérésére, nagyon nem szívesen. Ahogy közeledett az indulás napja, egyre kimértebb lett velem. Felhívott, hogy mikor indul a hajó, de nem köszönt és meg se várta, hogy mondjak valamit, lecsapta a telefont.
Alig vártam az indulás napját, éreztem, hogy nagy kaland áll előttem.