Találkozásom Vilmossal 6.

Hamar elrepült az az egyetlen éjszaka, amit a kórházban kellett töltenem. Ha viszont végiggondolom hogy mennyi fájdalmat éltem át, - többek között megbarátkozni a náluk hagyományos takaróval - akkor akár egy hétnek tűnt.

A szüleim tökéletes pontossággal érkeztek, már a reggeli vizit ellenőrzés után, vittek is haza.

Boka törést és porc leválást szenvedtem. Végülis magamnak köszönhetem. Kaptam két mankót, amit a doktor bácsi negédes mosollyal adta át nekem. Nem értettem hogy mi tetszett neki benne, mert undor arckifejezéssel néztem rá.

Amikor hazaértünk, anya veszekedni kezdett velem. Természetesen a focit hozta szóba, de a nyomdafestéket nem tűrő szavakat mellőzte. Apától a szokásos barackot kaptam a fejemre, de amikor anya nem nézett oda, már oldalba bökött és kérdezte hogy kik ellen lenne a bajnoki meccsünk. Annyi azonban biztos: pár napig mankók rabja leszek.

De ami mégjobban kedvemet szegte, az az volt hogy a balesetem óta nem láttam Vilmost. A kórházban azt a néhány órát is úgy aludtam, mint nyúl a bozótban, folyton ki-ki nyitogattam a szemem, hátha megpillantom azt a kétségbeesett arcát. Két napja nem találkoztam vele. Még a gyomrom is bele forgott Dórián mondataiba.
"Vilmosnak nem szabadott volna találkoznia veled! Ezzel megszegte a szellemek törvényét, ami miatt többé nem nyugodhat békében. Ez miatt mint szellem, el fog tűnni és azok az emberek akiket életében szeretett, átkoknak lesznek kitéve."
A világ, amit eddig közönségesnek és unalmasnak véltem, többé már nem az. Szellemek léteznek a saját " világukban " méghozzá ugyanolyan töRvényeket hozva, mint mi emberek. Órák hosszat kellett feküdnöm, hogy ezt megérthessem. De mindig az lett a vége, hogy a nagy semmibe sóhajtottam, s inkább bekapcsoltam a tévét. Az őrszellem szavai, azonban továbbra sem hagytak nyugodni. Később apa kopogtatott be az ajtómon, mire én unottan kiszóltam neki. Néhány pillanat elteltével kirárult az ajtóm, és meglepetésemre Viktória sétált be rajta. Felugrottam az ágyon és éreztem, ahogyan az az ismerős bizsergető érzés, átsiklik a testemen. A lány elsápadt amikor meglátta a begézelt lábamat. Miután a mankókat is felfedezte, már a szája elé tette kezeit.
 - Beszélgessetek csak. - mosolyogta apa, aki utána lassan be is csukta az ajtót.
Ennek ellenére, egy szót sem tudtunk egymáshoz szólni. Ő állt, én pedig mereven ültem az ágyon, miközben nyílalt a bokám. Kellett nekem pattogni, pedig nem is vagyok kukorica.
 - Szia. - köszönt szerényen, amire én elszégyelltem magam, mégis csak a nekem kellett volna előre köszönni.
 - Szia Viki! - intettem neki.
Végigvezetve rajta a tekintetem, szinte az állam leesett volna, de a fájdalom visszatartotta. Viki csodaszépre kifésült haja köpenyként lobogott, az ablakon belibbenő szellőtől. Testét mintha egy modell alkotta volna. Annak ellenére hogy kisgyermek korom óta ismerem, sosem gondoltam volna hogy ő belőle ilyen csinos lány lesz.
 - Nagyon sajnálom ami veled történt. - mondta halkan, miközben ragyogó szemeit rám szegezte.
 - Nem a te hibád, amúgy is jól vagyok. - feleltem neki akár egy gép, de közben pislogás nélkül néztem a szemeibe. Nem akartam róla levenni a tekintetem, de belül éreztem hogy le kellene.
  - Anyud mintha picit mérges lenne rám. - intett a fejével az ajtómra, majd sóhajtott egyet. - De igaza van, részben én is hibás vagyok, hogy belerángattalak ebbe az egészbe.
Felpattantam az ágyról, mintha áram ütött volna meg. Magam sem értem miért, de minden áron el akartam érni, hogy Viki közelebb legyen hozzám. Kinyújtottam hát neki a kezem, amivel felkeltettem a figyelmét.
 - Ülj le mellém, kérlek.
Megdöbbent arcára, lassan halvány mosoly ült, majd óvatos léptekkel odajött hozzám és mellettem helyet foglalt. Éreztem közelségét, s ettől reszketni kezdett minden porcikám. Egyszerre éreztem hogy boldog vagyok s hogy félek. De ez a félelem nem taszított, hanem motivált.
 - Figyelj, anyum még a politikusokkal is össze szokott veszni a tévén keresztül. - magyaráztam neki, amivel sikerült boldogabb mosolyt varázsolnom, tündéri arcára. - Különben is már jobban érzem magam. Nem haragszom egyikőtökre sem, fogjuk fel úgy, hogy kirándultunk egyet.
 - Ez a kirándulás jobban is végződhetett volna. - felelte csalódottan Viki, miközben szemei ragyogásában megtaláltam valamit. Mélyen a szemeimbe nézett, s várta hogy visszakérdezzek. Így tettem hát.
 - Te mit szerettél volna, hogy végződjön?
Elhúzta a száját, de a mosoly az arcán maradt.
 - Nem tudom. - motyogta ami a lányoknál, örökletes válasz azokra a kérdésekre, amit tudnak.
 - Na de mégis. - bökdöstem az oldalát az ujjammal, ő pedig fel-fel nevetve próbált kitérni előlük.
 - Na hagyd abba. - fogta le a kezeimet, amikor pedig tekintetünk összeért, egyszerre sóhajtottunk. Meg is mosolyogtuk egyszerre, de ami utána történt, azt nem tudtam megérteni. Viki elengedte a kezeimet. Hátra söpörte hosszú tincseit, majd arca túlságosan elkomolyodott.
 - Arra gondoltam, hogy eltölthettük volna a vasárnapot több sétával, mókával, nem pedig veszélyes domb mászással, főleg nem balesettel.
Nem volt kedvem válaszolni, mert nagyon elvette a kedvem, Viki hirtelen hangulat változása. Utána elkezdett mesélni Roland kétségbeeséséről, állítólag miután lezuhantam, minden módszert bevetve próbált engem magamhoz téríteni. Szurkoltam hogy a mesterséges légzést nem alkalmazta rajtam, de sajnos azzal kezdte.
 - Mi a baj? - kérdezte egyszer csak Viki.
Kiábrándultam. Mindeddig csak hallgattam ahogyan mesélt. Mostanra szomorkásan nézett rám és óvatosan megkérdezte.
 - Unalmas vagyok?
 - Nem, dehogyis! - vágtam rá amilyen gyorsan csak tudtam. - Csak álmos vagyok.
 - Jah értem. - biccentett a fejével, majd attól féltem, máris haza akar menni. - Végülis eléggé kikészíthetett téged a kórházi élet.
Majd ezután a körmeit kezdte nézegetni. Láttam rajta hogy igazából nem is azokra figyel, hanem vár. Rám vár, hogy mondjam neki. Mondtam is.
 - Miért ment el a kedved?
A kérdésemtől hatalmasra nyitódtak a szemei, majd úgy tett, mintha nem értene semmit.
 - Viki, az előbb olyan furcsa voltál. - próbáltam magyarázni, de többször is megakadtam a szavaimban. - Egyik pillanatról a másikra, elment a kedved.
Mégis tudta hogy miről beszéltem, mert arca kisimult és megvonta a vállát.
 - Miért, ha szabad kérdeznem?
 - Nem szeretném róla beszélni. - válaszolta szomorúan.
Feljebb ültem, s mikor közelebb hajoltam hozzá, a testemen ismét átsiklott az az érzés de próbáltam magam kontrolállni.
 - Viki előlem nem kell titkolnod semmit. - ragadtam meg finoman mindkét vállát. - Ha valamit el szeretnél mondani nekem, tedd meg bátran! Bennem bízhatsz!
Néhány másodpercig úgy tűnt, jó hatással voltak rá szavaim. De sajnos megint elkomolyodott az arca és még a szemeit is levette rólam.
 - Ne haragudj, de nekem fura, hogy egész iskolás éveinkben kerültél engem. Most pedig egyszer csak felkeltettem a figyelmed.
Mintha egy kancsó hideg vizet borítottak volna a nyakamba. Tarkóm forró lett és ez a forróság végigúszott a hátamon. Erre nem tudtam mit mondani. Az ajkam mozgott, de nem jött ki rajta hang.
Felállt és megigazította a ruháját. Tehetetlenül néztem őt, miközben felveszi a táskáját az asztalomról, majd búcsút int nekem. De nem ment még ki az ajtómon. Hanem engem nézett, ugyanazokkal a ragyogó szemekkel, melyekkel vasárnap először rám nézett. Várta hogy mondjak neki valamit. De nem mertem neki mondani. Ezután lejjebb csúszott az ajka, és elköszönt tőlem.
Amikor kilépett a szobából, mintha kést döftek volna a szívembe. Kellemetlenül éreztem magam és egy igazi nagy bolondnak, amiért nem mondtam meg neki, amire várt: hogy SZERETEM.

 A kora reggeli napfény simogatására ébredtem. Az ablakomon bevilágított, s nagyívben sütött rá az arcomra. Kinyitottam a szemem és kábultan kerestem az órát. Még csak reggel 7 óra volt, mégis úgy éreztem, mintha egy évszakot aludtam volna át. Az ágyam szélére pillantottam, ahol a két mankó támasztotta egymást. Azonnal elment a kedvem a felkeléstől. 

Erőt vettem magamon, és kibújtam az ágyból. Amikor lelöktem magamról a takarót, s beleléptem a papucsomba, váratlanul mintha valami kibújt volna belőlem. Szúrós fájdalmat éreztem a mellkasamban, amitől elveszítettem az egyensúlyomat és visszazuhantam az ágyba. Azonnal szitkozódni akartam, de amikor észrevettem hogy Vilmos lebeg fent a plafonon, még a szavam is elakadt.

 - Ne haragudj, nem akartam hogy így végződjön. - suttogta a szellemfiú, feltűnően csalódott arcképpel.

Felbukkanását nem tudtam hogy meglepetésnek vagy rossz előjelzésnek vegyem. Napok óta nem láttam, de mintha nem is lenne boldog hogy lát engem.

 - Mégis mi végződött így? Mégis hol voltál eddig? - értetlenkedtem, majd próbáltam volna felállni, de ő leintett engem.

 - Még ne állj fel! - kérlelte óvatosan.

Nem fogadtam szót neki. Akaratosan felálltam, és abban a pillanatban úgy éreztem, hogy csoda történt velem. Mindkét lábamba visszatért az erő. Olyan egyenesen álltam, amilyen egyenesen még életemben nem tudtam.

 - Mi ez? - kiáltottam fel. - Hiszen én nekem...

 - Porcleválásod és bokatörésed volt, igen. - bólogatott Vilmos, miközben az ajtó felé tekintgetett. - Kérlek nyugodj meg, nem akarom hogy a szüleid meglássanak. Én gyógyítottalak meg, azért nem mutatkoztam napokig, mert benned voltam.

Azt hittem Vilmos csak hazudni akar, mert úgy nézett ki, mint aki szívesen végezte dolgát. Látszólag remegett, mintha egy nagy leszidásra számítana.

 - Meggyógyítottál engem? - kérdeztem dadogva, amire csak egy bólintást kaptam válaszul.

 - Tudom hogy találkoztál vele. - sóhajtozta nehézkesen, majd rátért a részletekre. - Dórián az őrszellemem, azóta keresett engem, amióta találkoztam veled. Nem szabadott volna, de tudnod kell hogy találkozásunk nem volt véletlen.

Ekkor megállt és várta reakciómat. Nem nagyon tudtam értelmezni szavait, részben mert reggel volt, részben pedig úgy remegett a hangja, mintha szótagolta volna minden szavát.

 - Tehát te akartál velem találkozni? - tettem fel a következő kérdést.

 - Pontosan. - bólintott, miközben nyugtalanul libbent az egyik falról a másikra. - Minden szellem, a halála után, segítséget kérhet egy halandótól. A kiválasztás általában az őrszellem dolga, de én téged akartalak.

Továbbra is szótlan maradtam és hagytam hogy a szavak, alaposan beékelődjenek a fejembe, így később tudhatom rájuk a megfelelő választ.

 - Krisz, te vagy az egyetlen reményem. - tette össze a tenyereit Vilmos.

 Végtére is kiállt mellettem amikor az exemmel veszekedtem, megmentette a barátom életét, természetes hogy tartozom neki. Barátságosan rámosolyogtam, amitől megkönnyebbült de nem teljesen. 

 - Valamit azonban el kell mondanom neked.

A hangja továbbra is reszketett, s ezt a reszketést rám is átragasztotta.

 - Mi történt, Vilmos?

A szellemfiú nagyon nehezen akarta elkezdeni, már majdnem rá kellett szólnom, amikor végre erőt vett magán.

 - Meséltem neked a halálomról, hogy egy lány miatt végeztem magammal. Az a lány...

Megcsörrent a telefonom. A hangos csengőhangra Vilmos pillanatok alatt felszívódott a szobám falaiban, mégcsak alkalmam sem volt látni. Felvettem a telefonom, amibe egy kedves hang szólt bele.

 - Szia, Krisztián! 

Viki hangját hallottam. A kedves és barátságos hang szinte a lelkemig hatolt.

 - Szia, Viki. - köszöntem neki vissza. 

 - Hogy érzed magad? - kérdezte ismét, amiben éreztem egy csöppnyi törődést.

 - Jól vagyok már, köszönöm. - feleltem boldogan, nézegetvén makk egészséges lábaim.

 - Akkor jó. - felelte vissza nyugodt hangon.

Éreztem hogy vágyom arra hogy láthassam. Nem igazán értem hogy mi zajlott le bennem, de mintha parancsot adtam volna ki, olyan erővel kiáltottam bele a telefonba.

 - Van kedved találkozni ma?

Sokára szólt bele a telefonba, amiből azt szűrtem le, hogy megijesztettem.

 - De hát a lábaid betegek. - dadogta félénken.

 - Ugyan, nem árt nekik a mozgás. - legyintettem könnyelműen. - Öt perc és ottvagyok a házatok előtt.

Sikerült megegyeznem vele. Öt percet mondtam, de állítom hogy már két perc alatt elhagytam a házat. Útközben jutott eszembe hogy Vilmos nagyon fontos dolgot készült volna közölni velem, én pedig otthagytam. Majd este beszélek vele, most Viki fontosabb.

Nagyon szép kertes házban laktak. Amikor odaértem, becsöngettem s legnagyobb szerencsémre ő nyitotta ki az ablakot. Kihajolt hozzám, ápolt hosszú haja pedig boldog táncolt járt, a kellemes nyári szellőre.

 - Megyek nemsoká öt perc, várj meg. - kérlelte boldogan.

Én vártam rá. Ha kell, akár egy egész hetet itt állok a háza előtt. 

Ez a nap, nem az öt percé volt, ugyanis mindenki megszegte. Viki alig három perc alatt kicsinosította magát - de hova már nem értem - és odalépvén hozzám, mintha várta volna hogy megdícsérjem.

 - Csinos vagy. - jegyeztem meg határozottan.

Szerényen elmosolyintotta magát. Ragyogó szemeinek szépségével nem tudtam betelni. 

Volt nála egy kosár is, mivel édesanyja megkérte hogy akkor már szaladjunk el a piacra is, levesbe való zöldségekért. Útközben önfeledten szórakoztattam, amit jókedvű nevetéssel hálált meg. Mindenből ami eszembe jutott, vagy amit megláttam az utcán, kiparodizáltam neki. Már a végén úgy kért meg hogy beszéljünk komoly dolgokról, mert már megfájdult a hasa. De amikor komoly arcképet vágtam, ő még azon is nevetett. 

A piacon nagyon sokan voltak, csak úgy hemzsegtek az emberek. Vigyázva segítettem Vikit előre, miközben oroszlán tekintetemet szegeztem azokra, akik véletlenül Vikire néztek. 

Fogalmam sem volt róla hogy miért is kellett a piacra mennünk, sőt arról sem hogy mit vettünk, mert minden gondolatommal Vikire koncentráltam. Métereket szaladtam előre hogy kinyithassam előtte az ajtót, a kasszánál  erőszakosan vettem ki a kezeiből a szatyrokat, melyeket ő szemmel láthatólag furcsált, de mindig mosoly húzódott az ajkára.

Visszaérve hozzájuk, a szülei örömmel fogadtak engem. Édesapja egy másik városban erőnléti foci edző, édesanyja pedig könyvelő volt. Megkínáltam reggelivel, amit nem akartam elutasítani de őszintén szólva, nem volt étvágyam. Az igaz hogy korgó gyomorral mentem el otthonról, de félreértés ne essék, ma kizárólag Vikire voltam éhes.

A könnyű kis reggeli után, felmentünk a szobájába. El sem tudtam mondani, mennyire jól éreztem magam Vikiéknél, mintha otthon lettem volna. A szobája tele volt csupa vámpír fiús plakátokkal, amik állítólag most hódítanak a fiatal lányok körében. Gondolkodás nélkül kiparodizáltam Vikinek, hogy a plakáton modellt álló vámpír fiúnak még mindig ketchup-os a szája, egy mohón befalt hot-dog után.

- Megnézzünk ezt? - mutatta fel nekem váratlanul a Titanic dvd-tokját, amire keserű képpel a fejemet csóváltam. Végig sosem láttam a filmet, csak részletekben emlékeztem vissza rá. 

 - Na kérleeek. - kúszott oda az ágyra Viki, s egészen közel kerülve hozzám, édes illatától bódultan, nem tudtam neki nem-et mondani.

 - Na jó, rendben.

Erre megörült, de nagyon. Bekapcsolta a filmet, ami kezdetekor igen szép zenével kezdődött, azután valahogy kezdett máris unalmassá vállni. Ha jobban belegondolok, hogy én képes voltam Vikivel végignézni egy 3 órás filmet, akkor az biztos, hogy nállam nagyobb lovag nem létezett. De valamiért tetszett a film. A főszereplő pár kölcsönös szimpátiáját valahogy átéreztem, s a film alatt többször is mosolyogtunk egymásra Vikivel. 

Szégyen nem szégyen, azért megkönnyeztem a végét, de Viki mondhatom aztán itatta az egereket. Magamhoz öleltem, amit ő nem utasított el. Hirtelen próbálta mosolyra változtatni arcát, majd amikor vége lett a filmnek, kikapcsolta a dvd lejátszót.

Ültünk egymással szemben. Arcunkon megszáradtak könnyeink és némán mosolyogtunk egymásra. 

 - Olyan csinos vagy. - dicsértem meg már másodszorra ezen a napon.

 - Köszönöm szépen. - hálálkodott nekem, azután játékosan belém kötött. - De uraságod tetszését mégsem tudtam elnyerni még általánosban, a mikulás bulin.

Testemet kellemetlen hideg érzés szaladt át. Nem akartam hogy a kellemetlenség kiüljön az arcomra, ezért igyekeztem mókásabba fordítani a témát.

 - Nem lehet hogy akkoriban vak voltam? Ugyanis súlyos bűn visszautasítani egy angyalt.

Viki felnevetett, de a vigyor hamar eltűnt az arcáról s még szúrósabban közelítette meg a szavaim.

 - Talán ha lett volna rajtad szemüveg, akkor nem ültem volna egyedül a padon, miközben mindenki táncolt.

Ekkorra már a kedvem is elment a viccelődéstől. 

 - Sajnálom, Viki. 

Elszégyelltem magam és nem bírtam már belenézni azokba a csodálatos szemecskékbe, amiket én évekkel ezelőtt megbántottam. De ő odahajolt hozzám s egyetlen ujjával felemelte az államat. Látta hogy bánatos voltam és még közelebb csúszott hozzám.

Olyan közel volt arcunk egymáshoz, hogy miliméterek választották el orrcimpáinkat. Éreztem közelségét, uralkodni magamon, pedig már nem tudhattam. 

Ha most megcsókolom, akkor lehetséges hogy elhúzza az arcát. Azt pedig nem tudnám túlélni. 

Ő továbbra is nézett rám, s mint ahogy tegnap a szobámban láttam rajta, azt most is észrevettem, hogy vár tőlem valamit. 

Csak egyetlen szó. Ami "sz" betűvel kezdődik és "k" betűvel végződik. a szó, amitől minden emberben felkel egy remény, egy vágy amitől sokra jobb kedvre derül. Eljött hát ennek az ideje.

 Megmozdult a szám, de hang nem jött ki belőle. Nem azért nem akartam, hanem mert Vilmos kihajolt a falból, Viki háta mögött. Ha csak centire is elfordítja a fejét, megpillantja a szellem fiút. Cselednem kellett, de addigra Viki észrevette hogy valami felkeltette a figyelmem.

Folytatása következik