Délután hazaért Allan és vele együtt érkezett Joe Smith. Ez a Joe Smith azonban nem az átlagos, unalmas, hétköznapi, családapa-típusú Joe Smith volt. Már az első pillanatban megállapítottam, hogy ő kilóg az átlagemberek sorából. A haja olyan volt, mint egy punké, egy igazán durva éjszaka után. Arca csontos, szemei mélyenülők, a bal fülében, egy karikán pedig kereszt lógott. Kockás inget, szakadt, kantáros farmert és acélbetétes bakancsot viselt. Az ingének az ujjai fel voltak tűrve, így látszott a bal kezén lévő tetoválás, mely egy lángokban égő keresztet ábrázolt.

Bármit elhittem volna róla, csak azt nem, hogy ő egy lakatos. Szerencsére most nagyot tévedtem, és kiderült, hogy egy igazán jó szakember.

Egyből hozzá is fogott a munkához. Gyorsan és határozottan dolgozott, húsz perccel később a pinceajtó már nyitva is volt.

Várakozás közben Allan elmondta, hogy Caolig kellett menni, amíg talált végre valakit, aki megfelelő és hajlandó is feljönni a kastélyhoz. Azt, hogy hol éjszakázott nem firtattam, mer jobban érdekelt a pince és az, ami az éjszaka történt.

Amint nyitva volt az ajtó én el is indultam lefelé, de Allan megállított. Aggodalmas képpel nézett rám. Sem ő, sem én nem tudtam, hogy mi van odalent, de addig, amíg engem valami vonzott lefelé, addig Allan érezte, hogy nem engedhet le egyedül.

Megegyeztünk abban, hogy holnap felszerelkezünk, és együtt körbenézünk a pince folyosóin. Kíváncsi vagyok, de rettegek is, mivel nem tudom, hogy mi van ott, de azt tudom, ha az éjszaka ismét hallani fogom a hangokat, akkor nem állít meg senki és semmi abban a szándékban, hogy lemenjek.

2002. november 24. (20:29)

Fort William

Négy nap telt el azóta, hogy lementünk a pincébe. Furcsa dolgok történtek, bár az utóbbi két hét alapján átértékelődik bennem, hogy mit is jelent az, hogy furcsa.

Zseblámpákkal és kötéllel a derekunkon indultunk el. A lépcsőn leérve egy nagy teremszerű üreg tárult elénk, amiből három irányba folyosók indultak ki. A jobb oldalit választottuk, rövid tanácskozás után és nekivágtunk a felderítésnek. Nagyon sötét volt, még a zseblámpáink sem adtak elég fényt. Olyan volt a sötétség, mintha vízben lettünk volna, úgy úszott körülöttünk. Lassan, egymás mellett, kicsiket lépve haladtunk előre. Nem tudom, hogy mennyi ideig mentünk. Lehet, hogy öt perc volt, lehet, hogy tíz, de egy örökkévalóságnak tűnt. Észrevettük, hogy kezd kiszélesedni a járat és ismét egy terembe értünk. Ott megálltunk, mivel nem vezetett tovább az út. Lámpáinkkal körbepásztáztuk a termet. Téglákból kirakott, boltíves üregben álltunk. A fal penészes volt és orrfacsaró bűzt árasztott.

Ekkor ismét megszólaltak a zajok. Ugyanazt halottam, amit előtte éjszaka. Allan felé fordultam, meg akartam kérdezni tőle, hogy ő is hallja-e. De nem kellett. Láttam rajta, hogy hallja.

Ekkor egy nagy ütést éreztem a tarkómon és elájultam. Nem tudom, hogy mennyi ideig voltam eszméletlen.

Mikor magamhoz tértem vakító fény zúdult a szemembe. Alig tudtam felnyitni a szemhéjamat, a fejem pedig iszonyatosan zúgott. Megtapogattam a tarkómat, miközben a hátamra fordultam. Érzékeltem, hogy a fény erőssége csökkent és kinyitottam a szememet. Ismét a sötétség vett körül. Rájöttem, hogy a fény forrása a zseblámpám volt, ami pontosan az arcomba világított. Felültem és körbenéztem. Allant kerestem a tekintetemmel, de nem volt ott. Úrrá lett rajtam a pánik. A nevét kiáltottam, sőt ordítottam, de nem jött válasz. Nem jött semmilyen hang. Az ájulás előtti zajokat sem hallottam. Csend volt és sötétség. Semmi más.

Felpattantam a zseblámpámmal a kezemben és futni kezdtem visszafelé. Közben ordítottam, mint egy őrült. Rohantam bele a nagy sötétségbe. A szívem a torkomban, a vérnyomásom az egekben volt, de nem érdekelt. Csak az, hogy jussak ki a fényre. Rohanás közben megbotlottam valamiben. Nem tudtam, hogy mi volt az, nem is érdekelt. Felkeltem és rohantam tovább. A pincelépcsőhöz érve kettesével szedtem a fokokat. Miután felértem a konyhába, becsaptam magam mögött az ajtót és összerogytam. Az egész testem remegett. Legalább tíz perc kellett, amíg összeszedtem magamat annyira, hogy fel tudjak állni.

Az eltelt négy napban még a lépcső aljáig sem mertem lemenni. A hangokat azóta nem hallottam, de Allan sem került elő. Az agyam pedig folyamatosan azon jár, hogy rohanás közben, vajon benne botlottam-e meg?

2002. november 29. (16:10)

Fort William