Újabb két nap telt el és Allannek még mindig nem volt semmi nyoma, ezért úgy döntöttem, hogy szembenézek a félelmeimmel és újra lemegyek.

Előkerestem az egyik hátizsákot, amit az ideutazásom során magammal hoztam és telepakoltam minden olyan holmival, felszereléssel, amelyet fontosnak gondoltam és úgy éreztem, hogy jól jöhet odalent. Tettem bele hidegélelmet és palackozott vizet, mivel nem tudtam, hogy meddig fogok a pince folyosóin bolyongani. Vittem még zseblámpát, kötelet és egy konyhakést, hogy felvehessem a harcot azzal a valamivel, ha arra kerülne a sor.

Ott álltam a pincelépcső tetején, derekamon kötél, az övemben a kés, kezemben a zseblámpa és éreztem, hogy már nem állíthat meg semmi. Úgy döntöttem, hogy ismét a jobboldali folyosót fogom választani, mivel először is arra indultunk. Lassan haladtam előre a sötétségben. Mindkét kezemben lámpát tartottam. Az egyik fényét előre, míg a másikét a földre irányítottam, hogy minél többet lássak abból, ami előttem van. Higgadtabb voltam, mint múltkor, talán ezért is tűnt rövidebbnek az út az újabb terembe. Belépve még nem érzékeltem a nagyságát, mivel sötét volt és a lámpáim nem adtak elég fényt. Pár lépés után, azonban megváltozott a helyzet. Valamit aktiválhattam, mivel a falon fáklyák gyúltak, melyek megvilágították az egész termet. Tényleg hatalmas volt, de nem akkora, mint amekkorának a sötétben gondoltam. Körbepásztáztam a tekintetemmel, de a helység közepén lévő kőtömbön megakadt a szemem. Olyan volt a formája, mint egy koporsónak, csak sokkal nagyobb és nem volt teteje. Nem láttam, hogy mi van benne, ahhoz közelebb kellett volna mennem hozzá, ekkor azonban ismét meghallottam azt a zúgást, mint múltkor. Ide-oda forgolódtam, de nem láttam semmit. A hang pedig lánccsörgéssé alakult át. Ekkor vettem észre, hogy a koporsóból láncok kezdtek kiemelkedni egy felvonónak a segítségével. Öt darab volt és folyamatosan kezdtek megfeszülni, mely arról árulkodott, hogy a végükön valami súlyos van. Aztán megláttam. Allan teste emelkedett ki a koporsóból. Két kezét, két lábát és a hátát tartották a láncok. Testéről valamiféle olajos folyadék csurgott le. Biztos vagyok benne, hogy akkor már nem élt. Ott lógott tőlem alig tíz méterre. A borzalmak azonban csak ezután következtek. Az izomzat elkezdett leszakadni. Úgy csúsztak le a darabok a testről, mint a pácolt hús a csibecsontról. Egymás után csapódtak vissza a testrészek a koporsóba miközben én földbegyökerezett lábbal néztem az egész jelenetet. A végén pedig nem maradt más csak a csontváz pár porccal és ínszövettel. Ekkor észleltem csak, hogy a láncok végén lévő kampók nem a húsba, hanem a csontba voltak beakasztva. Az émelygés és a hányinger környékezett a feltóduló szagoktól.

Nem tudom, hogy az egésznek tényleg csak az elijesztésem volt-e a célja, de akkor már nem tántoríthatott el semmi. Mentem tovább. Ezt követően órákat bolyogtam a pince folyosóin, de nem találtam semmit és nem történt semmi. Kezdtem eltompulni, mikor egy üregbe értem, melyből már nem vezetett tovább az út. Egy alakot észleltem, aki közeledett felém. A nagyapám volt az.

Biztosan állíthatom, annak ellenére, hogy hat éves voltam mikor utoljára láttam. Odalépett mellém és kezével megfogta a homlokomat. Nem volt erőm tiltakozni, de nem is akartam. Ekkor beszélni kezdett hozzám. A szája nem mozdult, de én mégis hallottam a hangját a fejemben.

Elmondta, hogy a legenda Eliza McNillen átkáról valóban igaz az utolsó szóig, melyet én tőrhetek meg azzal, ha megírom a történetet a kastélyról és a családomról. Megtudtam tőle, hogy a könyvtárban még rengeteg segítséget találok az íráshoz, melyek egy részét ő, még másik részét az apja rejtett el, hogy csak az találhassa meg, aki jogosult rá. De vigyáznom kell, mivel gonosz dolgok leselkednek rám. Szerettem volna még rengeteg dolgot megkérdezni tőle, de abban a pillanatban, hogy ezeket elmondta, eltűnt. Egyszerűen köddé vált, mintha az egész meg sem történt volna. A szavai, azonban még mindig ott visszhangzottak a fejemben. Rohantam vissza, hogy mindezt megírhassam, ezzel is bizonyítva magamnak, hogy tényleg megtörténtek ezek a dolgok, nemcsak álmodtam vagy képzelődtem.

A nap folyamán megtaláltam a könyvtárban az említett könyveket és feljegyzéseket. Nem volt időm, hogy beléjük nézzek, de tudom, hogy segíteni fognak. Elkezdtem összepakolni, mivel érzem, nem vagyok biztonságban, ha itt írom meg a legendáról szóló könyvet. Ezért is döntöttem úgy, hogy visszamegyek Glasgowba az ottani lakásomban. Még ma elindulok.

2002. december 1. (14:20)

Fort William

Epilógus

Részlet a Fort William News 2002. december 2-ai számából:

Halálos baleset a vasútállomáson.

Az éjszaka folyamán halálos baleset történt a Fort Williami vasútállomáson. Eddig tisztázatlan körülmények között egy, a húszas éveiben járó fiatalember a sínek közé esett, ahol halálra gázolta a Glasgowba tartó éjszakai gyors. Robert Westwood rendőrfőkapitány még semmilyen felvilágosítást nem adott a személyről, de több tanú egybehangzó állítása szerint bizonyos Adam James Mcwill volt az áldozat.