Allan még mindig nem jött vissza, pedig már tegnap délelőtt elment a városba. Lehet, hogy ő is megfutamodott? Talán valami baleset érte? Esetleg addig nem jön, vissza ameddig nem talál egy lakatost? Ismét sok a kérdés, de válasz most sincs. Ami viszont ennél is lényegesebb, hogy az éjszaka ismét hallottam a zajokat.

Most nem esett az eső és a szél sem fújt. Két óra után azonban felébredtem valamire. Felültem az ágyamban és figyeltem. A szemem lassan szokta csak meg a sötétséget, de amit hallottam azt nehezen tudom bármihez is hasonlítani. Olyan volt, mint, mikor egy kutya csontot ropogtat, de mégsem teljesen olyan. Ez a zaj folyamatos és egyenletes volt.

Odanyúltam az éjjeliszekrényen lévő zseblámpához és felkattintottam. A szívem egyre gyorsabban vert, a hátamon pedig végigfutott a hideg. Először csak hunyorogtam a hirtelen jövő erős fénytől, majd mikor kezdett hozzászokni a szemem, körbepásztáztam a szobát. Nem volt ott semmi és senki. Hallgatóztam. Ekkor úgy éreztem, hogy a hangok kintről jönnek.

Lassan felkeltem, a lámpát fegyverként tartva magam előtt, elindultam az ajtó felé. Kinyitottam és kipillantottam a folyosóra. Ott nem volt annyira sötét, mint a szobámban, de a fényforrásommal itt is gyorsan pásztáztam körbe. Itt sem volt semmi. Kicsit lehiggadtam és arra gondoltam, mi van, ha csak Allan ért haza? Ezt a lehetőséget egyből el is vetettem, mert tudtam, hogy akkor nem hallanék ilyen furcsa neszeket. Tovább hallgatóztam és úgy gondoltam, hogy lentről jönnek a zajok. Azt éreztem, hogy a pincéből jönnek a hangok. Szinte nem is hallottam, hanem belülről éreztem.

Elindultam a lépcsőn lefelé. Valami hívogatott. Lassan lépkedtem, a zseblámpát még mindig magam előtt tartottam. Közelítettem a konyha felé, a zörejt pedig egyre erősebben hallottam. A szívem szinte már a torkomban dobogott, a hátamról folyt a verejték és remegett kezem, lábam. Odaértem a konyhaajtóhoz. Lenyomtam a kilincset, beléptem és megpillantottam a pinceajtót.

Ekkor mindennek vége lett. Nem volt ott semmi és a hangok is megszűntek. Csend volt. Mintha álomból ébredtem volna. Éreztem, ahogy lassul a szívverésem, ahogy elernyednek az izmaim, és ahogy megszűnik bennem a feszültség érzése. Egyszerre volt nyugtató és nyugtalanító az érzés, mivel ott álltam a konyhában és tudtam, hogy nem álmodtam, hanem valójában megtörtént mindez.

Kicsit még vártam, ameddig teljesen lehiggadok, majd visszamentem a szobámba és lefeküdtem. Azt hittem, hogy már nem tudok többet aludni, de szinte egyből elaludtam, reggel pedig kipihenten ébredtem.

Visszagondolva még most is olyan mintha csak egy álom lett volna, de tudom, hogy valójában megtörtént.

2002. november 24. (7:22)

Fort William