Újabb két nap telt el és Allannek még mindig nem volt semmi nyoma, ezért úgy döntöttem, hogy szembenézek a félelmeimmel és újra lemegyek.

Előkerestem az egyik hátizsákot, amit az ideutazásom során magammal hoztam és telepakoltam minden olyan holmival, felszereléssel, amelyet fontosnak gondoltam és úgy éreztem, hogy jól jöhet odalent. Tettem bele hidegélelmet és palackozott vizet, mivel nem tudtam, hogy meddig fogok a pince folyosóin bolyongani. Vittem még zseblámpát, kötelet és egy konyhakést, hogy felvehessem a harcot azzal a valamivel, ha arra kerülne a sor.

Délután hazaért Allan és vele együtt érkezett Joe Smith. Ez a Joe Smith azonban nem az átlagos, unalmas, hétköznapi, családapa-típusú Joe Smith volt. Már az első pillanatban megállapítottam, hogy ő kilóg az átlagemberek sorából. A haja olyan volt, mint egy punké, egy igazán durva éjszaka után. Arca csontos, szemei mélyenülők, a bal fülében, egy karikán pedig kereszt lógott. Kockás inget, szakadt, kantáros farmert és acélbetétes bakancsot viselt. Az ingének az ujjai fel voltak tűrve, így látszott a bal kezén lévő tetoválás, mely egy lángokban égő keresztet ábrázolt.

Allan még mindig nem jött vissza, pedig már tegnap délelőtt elment a városba. Lehet, hogy ő is megfutamodott? Talán valami baleset érte? Esetleg addig nem jön, vissza ameddig nem talál egy lakatost? Ismét sok a kérdés, de válasz most sincs. Ami viszont ennél is lényegesebb, hogy az éjszaka ismét hallottam a zajokat.

Most nem esett az eső és a szél sem fújt. Két óra után azonban felébredtem valamire. Felültem az ágyamban és figyeltem. A szemem lassan szokta csak meg a sötétséget, de amit hallottam azt nehezen tudom bármihez is hasonlítani.

Találtam valamit, bár az igazat megvallva nem tudom megmondani, hogy pontosan mit is.

Tudomásom szerint a nagyapám azért akasztott fel magát tizenhét évvel ezelőtt, mert nem tudta elviselni a magányt. A felesége meghalt, a lányai pedig távol éltek tőle, ritkán találkozott a szeretteivel.

A napló elolvasása után azonban megtudtam az igazságot, legalábbis azt hiszem. Véleményem szerint - nehéz ezt leírni - a nagyapám megőrült. Mindezek mellett egyre jobban erősödik bennem az-az érzés, hogy tényleg rejtőzik valami ebben a kastélyban.

Úgy döntöttem, a mai napon folytatom a kutatást, hogy többet is megtudjak a kastély történetéről, illetve korábbi lakóiról. Az egész délelőttömet a könyvtárban töltöttem, hátha találok valamiféle feljegyzést vagy valamilyen könyvet Fort Williamről, a kastélyról esetleg híresebb, ismertebb lakóiról. Reménykedtem abban, hogy a történelem során volt valamiféle történet vagy esemény itt a környéken, amit a históriaírók feljegyeztek. Azonban nem jártam sikerrel.

Az éjszaka folyamán hatalmas vihar csapott le a kastélyra. Szakadt az eső, a szél borzalmas erővel fújt, a hőmérséklet pedig a nulla fokot ostromolta. Ebben az időben igencsak félelmetessé válik a nappal oly barátságos hajlékom. Ahogy az eső kopog az ablakon, az olyan mintha valaki a körmeivel kapargatná az üveget és a keretet. Ahogy a szél végigsüvít a tisztáson és megtalálja a réseket a tetőn, ahogy végighalad a felső szinten, az hátborzongató. A szél süvítése néha olyan érzéseket keltett bennem, mintha a folyosón, sőt még a falakban is mászkálna valami.

A tegnap este után pár dolog világossá vált számomra, még mások sokkal sötétebbé, mint korábban. Történt ugyanis, hogy Allannel jó pár pohár vörösbor elfogyasztása után, sikerült végre megtalálni a közös nevezőt, melynek köszönhetően megismerkedhettem a kastély egyik leghíresebb legendájával. Első hallásra komolytalannak és hihetetlennek tűnt, egy átlagos népi hiedelemnek, mely az évek során fennmaradt. Azonban most, ahogy többször átgondolom, egyre jobban úgy érzem, hogy ha nem is az utolsó szóig, de több részben van valóságalapja.

Ismét itt ülök, néhai nagyapám dolgozószobájában és írom a naplómat, miközben kint már gyülekeznek a hófelhők és egyre hidegebb lesz. A délután folyamán körbejártam a kastélyt, már amennyire az időmből és a kitartásomból futotta. A második és harmadik emeleten szinte csak hálószobák vannak, mint egy hotelben. Húszat számoltam össze, de biztosan van még több is, a társalgókról pedig már ne is beszéljünk. Az első emeleten van a már említett dolgozószoba, melyből egy hatalmas könyvtár nyílik. Ennyi magángyűjteményben lévő könyvet még sohasem láttam.

Korán reggel keltem, hogy megvizsgálhassam a kastély erőforrásait és jobban berendezkedhessek arra az időszakra, amit itt fogok eltölteni. Az eredmény kétes érzéseket ébresztett bennem. A fűtéssel nem lesz gond, mivel tűzifa van bőven, emellett itt az erdő, amely körbeveszi szinte az egész kastélyt, lehet fát vágni, ha rászorulnánk. Más tekintetben viszont igencsak hiányos a felszereltség. Az elektromos áramot egy generátor biztosítja, de a házban alig van olyan berendezés, melynek szüksége lenne rá.

2.

Néhai nagyapám, Stuart Wintory dolgozószobájában a kandallóban lobog a melegséget adó tűz, miközben kint a szabadban sötét van és csontig hatoló hideg. Egy kényelmes bőrfotelben ülök a dolgozóasztal mellett, kezemben egy pohár ízletes vörösbor és a fel-felcsapó lángnyelveket nézem, miközben azon elmélkedem, hogy mi minden történt a mai napon velem.

A vonat szerencsére időben megérkezett és az utazás sem tűnt túl hosszúnak, annak ellenére, hogy több mint három órát vett igénybe.

1.

Borús, esős és hideg nap virradt Glasgowra a mai napon is, bár ebben nincsen semmi különös, mivel az év több mint kétszáz napja ehhez hasonló. A vasúti pályaudvar várócsarnokában ücsörgök és nézem, ahogy az épület üvegtábláin végigcsurognak az esőcseppek, miközben azon töprengek, hogy hogyan változhatott meg egy hét leforgása alatt ennyire az életem. Adam James Mcwill néven születtem huszonhat évvel ezelőtt, a fővárosban, Edinburghban. Tizenkilenc éves koromig, a szüleim haláláig éltem ott, majd az egyetemi éveimet már Glasgowban töltöttem.