2.

Néhai nagyapám, Stuart Wintory dolgozószobájában a kandallóban lobog a melegséget adó tűz, miközben kint a szabadban sötét van és csontig hatoló hideg. Egy kényelmes bőrfotelben ülök a dolgozóasztal mellett, kezemben egy pohár ízletes vörösbor és a fel-felcsapó lángnyelveket nézem, miközben azon elmélkedem, hogy mi minden történt a mai napon velem.

A vonat szerencsére időben megérkezett és az utazás sem tűnt túl hosszúnak, annak ellenére, hogy több mint három órát vett igénybe. Fort Williambe való érkezésemmel, azonban az akadályok nagy része még előttem állt, mivel a kastélyhoz vezető út több mint nyolc kilométer és azt gyalog kellett megtennem, ezért betértem egy hangulatos kis vendéglőbe, mely közvetlenül a pályaudvar mellett volt. Belépve a számomra oly kedves, mégis különös vidéki hangulat fogadott. Mindenki ismer mindenkit, az emberek kedvesek és mindig van egy jó szavuk a másikhoz, viszont ha egy idegent látnak – mint jelen esetben engem – egyből a gyanú lángja ébred bennük. Helyet foglaltam az egyik szabad bokszban, hogy elfogyasszak egy kiadós ebédet és erőt gyűjtsek az előttem álló gyalogtúrára. Még el sem helyezkedtem máris ott volt a pincérnő, hogy felvegye a rendelést – véleményem szerint főleg a kíváncsiság hajtotta. Rendeltem magamnak egy nagy tál húslevest, főételnek haggist, mely Skócia nemzeti étele, hozzá pedig egy nagy korsó sört.

Az ízletes ebéd elfogyasztása után már beszédbe elegyedtem vele, hogy enyhítsem a kíváncsiságát és útbaigazítást kérjek a kastélyhoz. A név említésére azonban az érdeklődés szikrája kialudt a szemében és a rettegés jeleit vettem észre benne, még a borravalót sem volt hajlandó elfogadni, inkább gyorsan a bárpult mögé vonult vissza. Nem értettem ezt a hirtelen hangulatváltozást, ezért a tulajdonoshoz mentem oda, aki a pult mögött állt, hátha ő tud nekem segíteni. A Wintory-kastély nevének említése meglepő reakciót váltott ki pubban ülők között. Hírtelen mindenki elhallgatott és rám nézett, éreztem a hátamon a szúrós tekinteteket. Ennek ellenére a tulaj válaszán lepődtem meg a legjobban. Közölte velem, hogy nem kíván semmilyen útbaigazítást adni és javasolta, hogy én se menjek fel oda, majd udvarias, de határozott hangnemben megkért arra, hogy távozzak, mivel félelmet keltek a vendégeiben. Tiltakozni akartam, hogy semmiféle rossz szándék nincsen bennem, de jobbnak láttam, ha távozok.

Kifelé menet a bárból máris az egyik meglepetésből estem a másikba, mikor is egy csavargó kinézetű ember lépett oda hozzám és szólított meg. A ruhája szakadt és koszos volt, haja zsíros, hosszú és ápolatlan, a szakálla majd a mellkasáig ért. Első reakcióm, mely természetesnek tűnhet, hogy elhajtom magamtól, mondván nem adok neki pénzt. Erre ő közölte velem, hogy nincsen szüksége pénzre, inkább ő szeretne nekem segíteni. Hát mit is mondjak? A döbbenet nem a megfelelő kifejezés arra, amit akkor éreztem. Hogy ő segítene nekem? Mégis miben tudna?

A kérdéseimre elmondta, hogy hallotta a bárban mikor útbaigazítást kértem a kastélyhoz, de természetes módon csak elutasítást kaptam. Megtudtam tőle, hogy ebben a kis közösségben nem szeretik az emberek az ismeretlen arcokat, főleg akkor, ha a legendáiról és félelmetes történeteiről híres Wintory-kastélyról kérdezősködnek.

Nagy dilemma előtt álltam. Vajon ez az ember tényleg segíteni akar? Esetleg út közben rám támad, kifoszt, legrosszabb esetben meggyilkol? A lehetőségek között őrlődtem, mikor megadta a választ, mely egyértelműen eldöntötte a kérdést.

Ő volt Allan Powell, Nancy-nénikém komornyikja, aki kilenc éven keresztül egészen a nagynéném haláláig segédkezett neki a háztartási és minden egyéb feladatban. Utána, mivel a kastély üresen maradt ő elveszítette az állását. Neki ez a munka jelentette az életet, melyet elvettek tőle és most lehetőséget lát rá, hogy újra visszakaphassa.

Az út a kastélyhoz hosszú és kimerítő volt, mivel folyamatosan felfelé kellet haladni az ösvény pedig alig volt kitaposva, melyet mindkét oldalról fenyőfák és kisebb, nagyobb bokrok szegélyeztek. Meglepett, hogy ilyen körülményes módon lehet csak feljutni, odaérve viszont kellemes látvány tárult elém. Az épület magával ragadó volt, ahogyan a hegy tetején magasodott. Hatalmas építmény volt, mely tekintélyt parancsolt, mind magának, mind a tulajdonosának.

Csodálkoztam rajta, hogy a több hete tartó csapadékos idő és a hideg ellenére sem fedi hó a tájat. Allan biztosított afelől, hogy bármikor leeshet az első hó, de addig örüljünk, amíg nem jön, mivel abban az időszakban a kastély megközelítése szinte lehetetlen.

2002. november 16. (22:48)

Fort William