Találkozásom Vilmossal 5.

Lassan kinyitottam a szemem. Fogalmam sem volt arról hogy hol vagyok, és hogyan kerültem ide. Tehetetlenül végigvezettem a tekintetem, s rájöttem hogy egy kórházban feküdtem. Minden porcikám fájt, testemet mozgatni nem tudtam, amit vastag és kemény takaró fedett. 

Két növér sétált ki a kórteremből, s észre sem vették hogy magamhoz tértem. Pedig jó lett volna megkérdeznem tőlük, hogy mit keresek itt. Megpróbáltam kiszabadúlni a takaró fogságából. Rosszul tettem. Védtelen testembe, mintha ezer tű szúródott volna. Összehúzott szemekkel felszisszentettem és hangosan káromkodni kezdtem, mert a lázas fájdalom kihozta belőlem. 

Édesanyám rohant be azonnal, bizonyára a hangom hallatán megrémült. Utána nemsokkal édesapám cammogott, zsebretett kézzel és közben rágózott, ami köztudott ez nála feszültség levezetés.

  - Hála Istennek, végre! - guggolt le hozzám anya, akinek egyszerre láttam arcán a sírás aggódó és örömkönnyeit. - Ha még egyszer el mersz menni ezekkel kirándúlni, az ágyhoz szíjazlak!

 - Hogy kerültem ide? - kérdeztem, mielőtt még értelmezni kezdtem volna édesanyám szavait. 

Döbbentem ránézett. Ekkorra már apa is odaért az ágyamhoz, és türelmetlenül megcsóválta a fejét. De nem szólt semmit, csak nézett. Elég is volt ennyi, hogy megbánjam minden bűnömet.

 - Krisztián, lezuhantál egy dombról. - felelte anya, mintha ezt olvasta volna a hátam mögül. 

 - Lezuhatnam??? - pattantam fel, de a fájdalom visszarántott. A bal térdem fájt rettenetesen, amikor pedig a takaró alá néztem, vastagon begézelve láttam meg. 

 S ekkor hirtelen mindenre emlékezni kezdtek. Gergő fuldoklására, aki rongybabaként lógott. A segítségére siettem, amikor Vilmos felemelt, de utána hogy pontosan mi is történt, nem volt még tiszta. 

 - De a többiek jól vannak ugye? - kérdeztem a gondolat elhessegetés után, amire anya elvörösödött fejjel adott választ.

 - Jól, amíg nem találkoznak velem! Felelőtlen taknyok!

 - Alíz, kérlek. - dunnyogta fáradt hangsúllyal apa, s amikor meglátta hogy vigyorogtam, halvány mosoly húzódott az ajkára. 

Anya toporzékolni kezdett, és megállás nélkül szidalmazta Gergőéket. Közben körülnéztem, nem e felbukkant valahol Vilmos. Köszönettel tartozom neki, ha bár ellenségeskedések közepette, de a segítségét nyújtotta nekem. De nem láttam sehol.

 - Ma még bent kell maradnod, de holnap reggel jövünk érted. - mondta apa, miután anya karbatett kézzel, gondolatban folytatta a káromkodást. Bizonyára én is kaphattam belőle, mert többször is rám nézett.

 - Csak siessetek. - tettem össze a kezeimet.

Apa közelebb jött hozzám, majd megsimította a fejem. S ekkor láttam meg szemei alatt a sírás okozta foltokat.

 - Legközelebb jobban figyelj oda, kérlek! - morogta majd utána barátságosan rám kacsintott. - Egyetlen gyermekünk vagy, nem akarunk elveszíteni!

Elmosolyintottam magam és engedelmesen bólintottam neki. Mielőtt elköszöntek, anya adott arcomra egy cuppanós puszit. Öt percig csengett tőle a fülem. Egyedül maradtam a kórteremben, a fájdalmaimmal együtt.

 - Ezt jól megcsináltam! - csaptam magam mellé az ágyra mérgemben. 

Hirtelen ismeretlen hang csapta meg fülemet, amire összerezzentem.

 - Magadnak köszönheted!

Az ágyam előtt, egy magas vékony alak állt. Még ha életem legnagyobb ellensége állt volna előttem, nagyon hálás lettem volna. De nem az állt, hanem egy szellem. Közel sem tűnt barátságosnak mint Vilmos. Haja hosszú volt, ami copfba lógott le, egészen a háta aljáig. Arcán többfajta vágás látszott, amitől éppen mosolyra álló arca, félelmetesnek tűnt. 

 - Elárulnád hogy miért vagy meglepődve? Hiszen nem én vagyok az első szellem, akivel találkozol.

Hangja azonban kellemes volt, majdnem mint apának, azonban mégis nagyon visszataszítónak tűnt. Legfőképpen azért, mert neki voltak szemei, ráadásul erős citromsárga fénygombócként világítottak. 

 - Ki vagy te? - kérdeztem remegő hangon.

Ismét elmosolyintotta magát. Nem bírtam visszamosolyogni neki, szinte mégjobban megrémülten, ami neki azonban tetszett. 

 - Dórián vagyok, az őrszellem. - mutatkozott be úriemberek módjára.

Furcsálkodva a szemeimet forgattam, majd felkészültem a következő kérdésre, de megelőzött.

 - Régóta figyellek téged de reméltem hogy nem kell összefutnunk. - továbbra is elég udvarias hangnemben beszélt hozzá, de arca hirtelen komorra változott. - Ugyanis történt egy aprócska kis bonyodalom, amiért ide kellett jönnöm.

Nagyot nyeltem. Ezt Dórián is meghallotta, és újabb mosolyt váltott ki belőle. Zaklatott, hogy ennyire élvezi a rajtam látszódó félelmet.

 - Nem csináltam semmit. - ráztam a fejem, miközben életem eddigi összes bűne játszódott le képekben.

 - Összebarátkoztál a kis kadét szellemmel nem de bár? - bökött a fejével féloldalasan Dórián, amire megdöbbentem bólintottam. - Egészen aranyos barátság alakult ki köztetek, de nem erről beszélnék.

Egyetlen pillanat alatt odalibbent az ágyamhoz. Sokkal gyorsabb volt mint Vilmos szokott lenni. Nagyon megijedtem, hogy seghelyes arcát már csak centiméterekről láttam, de nem voltam meglepődve hogy ismét mosolyog rajtam.

 - Minden ember miután meghal, nem nyugodhat békében egészen addig, ameddig rendbe meg nem békítette a szeretteit. Addig csak úgy nevezzük őket, kadét szellemek.

Reszketett a fejem, miközben bólogattam Dóriánnak. Kívántam hogy menjen tőlem távolabb, de nem ment. Egyetlen szót sem értettem abból amit mondott, pedig már olyannira kedves hangon mondta, mintha bókolna. 

 - Nem tudom mit akarsz ezzel mondani. - suttogtam de közben nem mertem ránézni.

Elégedetlenül elhajolt előlem, de közben rajtam tartotta citromsárga szemeit. Ekkorra már én is rá tudtam nézni, de megbántam mert most mintha kihoztam volna belőle a gorombaságot. 

 - Vilmosnak nem szabadott volna találkoznia veled! Ezzel megszegte a szellemek törvényét, ami miatt többé nem nyugodhat békében. Ez miatt mint szellem, el fog tűnni és azok az emberek akiket életében szeretett, átkoknak lesznek kitéve.

A fájdalom megszűnt a testemből és akaratosan felpattantam.

 - Mi ez az őrült szabály? Vilmos csak üzenni szeretett volna a nevelő szüleinek és segítettem neki!

Dórián már már vigyorgott rám és mintha meg se hallotta volna amit mondtam neki.

 - Többet nincs helye a szellemek között. 

Ezt nem akartam. Ugyanis ezzel egy igaz barátot fogok elveszíteni. Nem tudtam hogy mégis miért szállok szembe vitatkozni egy szellemmel, de éreztem hogy volt ami motivált ellene.

 - Akkor kössünk alkut! - sziszegtem neki, amitől arcáról eltűnt a vigyor. - Ha én segítek Vilmosnak megbékíteni a szeretteit, akkor ő is békében nyugodhat!

Dóriánt mintha a karácsonyi ajándékától fosztottam volna meg, olyan képet vágott. Arcán a sebhelyek rángatózni kezdtek. 

 - Nem hinném, hogy ezt neked kellene eldöntened. - felelte gyakorlott türelemmel.

Magabiztosan elmosolyintottam magam és az ujjamat csóváltam neki.

 - Vilmos a barátom, megmentett engem így tartozom neki!

Ezzel mégjobban felbőszítettem Dóriánt, aki minden bizonnyal ügyesen fojtotta magába a dühöt és a tőle megszokott jómodorral szólalt meg.

 - Egy hetet kaptok! Figyelni foglak mindkettőtöket! Ha sikerrel jártok, Vilmos örökre békében nyugodhat! - majd ezután rettenetesen elmélyült a hangja. - De ha nem, örökre eltűnik  és te pedig súlyok kínok között fogod leélni az életed!

Egyenesen a képébe vigyorogtam, mint ahogy ő amikor megijedtem.

 - Áll az alku Casper! - biccentettem felé, amitől elvicsorította magát és másodpercek alatt köddé vált a kórteremben.