A tartozás

Hűvös, szeles, esős október végi nap volt. A Nyugati pályaudvarra egymás után érkeztek meg a füstös, fekete mozdonyok, és szinte azonnal indultak is tovább utasaikkal. A peronokon szinte lépni sem lehetett a hatalmas tömegtől. Ismerős látvány bárki számára, aki néha a Belvárosban jár. De ezúttal valami más volt. A mozdonyok marhaszállító vagonokat húztak be a vágányokra, az „utasok” pedig mind szürkészöld posztózubbonyban, rohamsisakban, fegyverrel a vállon igyekeztek a vonatuk felé. 1916-ot írtunk, a világháború már javában tombolt. Most már senki nem ünnepelte a frontra induló hősöket, nem hullt virágeső, és nem éltették a királyt sem. A falevelek már háromszor is lehullottak, mióta Ferenc Ferdinándot meggyilkolták, és győztes katonáink még mindig nem tértek haza. A hős honvédek csak hulltak a levelekkel együtt. Hulltak az Isonzó-mentén, Doberdónál, és hulltak Galíciában is, de mindhiába. A két hatalmas óriás nem bírt egymással, csak őrölték fel fiaikat a harcmezőkön. Ilyen idők jártak ezekben a napokban. 

- Máté! Máté! – csattant fel egyszer csak a tömegben.

- Károly!

 Két húsz év körüli fiatal, két régi barát meglepődve, de boldogan ölelte át egymást. Nem érdekelte őket akkor, hogy kik, és hogyan néznek rájuk. Leültek egy közeli padra, bár tudták, hogy alig pár percük van beszélni. 

- Mikor a behívóm megjött, már nem tudtunk találkozni. Azt hittem, sosem tudok elbúcsúzni, és tessék, a legnagyob tolongásban találjuk meg egymást.

- Igen, Isten útjai kifürkészhetetlenek… - szólt Máté olyan hangon, mintha nem is lenne magánál. – Téged hová visznek? – kérdezte ezután kicsit élénkebben, mint aki álmodozásából riadt fel.

- Isonzó… - mondta méla undorral a fiatalabb. – A lehető legszarabb hely, ahová mehetnék ebben az istenverte háborúban. Tudod, Doberdó…

Doberdó… Mindenki tudta, hogy mit jelent ez a magyar fülnek szokatlan, olaszosan pattogó, mégis már hangzásában is baljós név. Nem volt család, ahol ne gyászoltak volna valakit, aki két hónappal azelőtt a doberdói síkon esett el.

- És te? Te hová mész?

- Galícia. Az se jobb. Olyan mindegy, hogy az olasz, vagy a muszka lő rád éjjel-nappal.

Mindketten elhalgattak. Csak az esőt, a szelet lehetett hallani, na meg a pályaudvar zaját. Baljós, szomorú hangok. A két fiú homloka lassan összeráncolódott, árnyékba borult. Mindkettejükben ugyanaz az aggasztó gondolat járt. Máté ekkor megszorította barátja kezét, és lassan, sötét, remegő hangon kimondta azt, amit mindketten pontosan tudtak:

- Soha többet nem látjuk egymást…

- Soha. És így  soha nem viszonozhatom, amit a családunkért tettél apa halála után, pedig annyira hálás vagyok… Nem felejtettem el, hogy mennyit segítettél rajtunk.

Az idősebb ekkor barátja kezét még erősebben szorítva, ugyanolyan lassan, mint az előbb, de jóval melegebb hangon közölte:

- Soha nem tartoztál nekem semmivel, és soha nem is fogsz. Semmivel, a barátságodon kívül!

Még pár másodpercig szótlanul ültek, aztán egy vonatfütty rázta fel őket.

- A fenébe is, ezek elmennek nélkülem! – pattant fel Károly. – Köszönöm, köszönök mindent! Isten veled!

- Én is köszönöm, hogy ismertelek – szólt a másik halkan. – Isten veled!

Károly elrohant, pillanatok alatt eltűnt a tömegben. Máté nem nézett utána, elfordult, és lassan elindult a maga vonata felé.

- Elnézést, nem tudja, hogy az egri gyalogosok vonata honnét megy? – kérdezte meg tőle valaki.

A fiú lassan felnézett. Nem mondott semmit, csak egy vállrándítással válaszolt. Úgy érezte, most egy hang se jönne ki a torkán. Ha a kérdezősködő jobban figyelt volna, még egy könnycseppet is felfedezhetett volna a szeme sarkában. Azonban ezt ő gyorsan letörölte. Ha a többi katona meglátná, még kinevetnék. Valójában semmi másra nem figyelt most, csak egy mondat visszhangzott a fejében, és tudta, hogy valahol valaki szintén ezt a pár szót ismételgeti magában. Ha más nem is, de ez egy kevés boldogsággal töltötte el.

„Nem tartozol semmivel a barátságodon kívül!”