Gyerekgondokkal teli gyerekkor

   A nyolcvanas évek első felében, tízéves koromban gondoltam először úgy, hogy itt az ideje elkezdenem felnőttként élni.

   Azt hiszem, nyugodtan mondhatom, hogy kemény gyermekkorom volt. Keményen meg kellett küzdenem minden egyes fillérért. A szüleim mindig pontosan tudták, mennyi apró van a pénztárcájukban, így csak apránként tudtam kilopkodni belőle egy-egy csomag cigi árát. Pedig abban az időben még csak tizenkét forintba került egy barna Szofi. A legtöbb alkalommal arra kényszerültem, hogy a szeméttelepen guberáljak össze hat darab sörösüveget, amiért darabonként két forintot adott a kocsmáros. Ha kizárólag a guberálásra voltam kénytelen ráfanyalodni, akkor akár egy napom is ráment, hogy meglegyen a tizenkét forint. A csóró falusiak úgy vigyáztak az értékes üvegekre, akár az aranyra. Csak úgy került ki néha pár darab a szeméttel, ha figyelmetlen volt a háziasszony és úgy pakolta fel a sok hulladékot a kiskocsira, hogy közé keveredett egy-két üveg. Kitolta az erdő szélére, és jöttem én. És a többi utcabeli kölyök. Kukás autók akkor még nem jártak felénk. Ha jól tudom, más falvakba sem. A kommunizmusban nem számított a környezetszennyezés. A kórházak és gyárak mocskát például a folyókba engedték… Na, de most nem is erről van szó, hanem a nyomorúságos pénzszerzésemről. Szóval rendszeresen kutakodtam üvegek után. Egyik alkalommal, mikor egy jó nagy kórházi zsákban kotorásztam, hirtelen valami nagyon kellemetlen dolgot éreztem. Nem fájt, csak szúrt. Kihúztam a kezem a zsákból és csak lestem döbbenetemben. Az egész kézfejem tele volt injekciós tűkkel. Úgy nézett ki, mint egy sündisznó. Tudtam, hogy ez kicsit veszélyes is lehet, ezért arra a napra felhagytam a mocsokban való turkálással. Inkább elbicajoztam a kocsmába várni, hogy a felnőttek kuglizzanak. Olyankor kimentem a pálya végére, és néhány forintért állítgattam a fabábukat. Ha meg beütött a krach, és semmi nem jött össze, amiből cigit vehettem volna, akkor apám piros Szimfóniájából csórtam el egy-két szálat.

   Hát, tízévesen ennyire tellett tőlem. Egyébként nem számítottam láncdohányosnak. Ha jól gazdálkodtam a készlettel, egy hétig is kitartott egy csomag. Viszont ha ittam, akkor többet is szívtam. A piát nem volt nehéz beszerezni, mivel a házunk mögötti melléképületben tartották a szüleim és nagyszüleim a közös boroshordókat. Néha, mikor eszünkbe jutott, hátramentünk a hétéves öcsémmel, ledugtuk a hordóba a slagot és megszívtuk. Az egyik ilyen szívogatás alkalmával kissé jobban megszédültünk a szokottnál, és elfelejtettük kihúzni a slagot a borból. Csak úgy otthagytuk. Persze, a fizika törvényeinek és a közlekedő edények elvének maximálisan eleget téve, ameddig a slag leért, a bort a padlóra engedte. Nem túl sokat, körülbelül harminc litert. De ez bőven elég volt ahhoz, hogy jöjjön a jól ismert körbepicsánrúgás. Ez abból állt, hogy öregapám fogta az egyik kezemet, rugdosott valagba, én meg rohangáltam körülötte.

   Egy másik ugyanilyen bűncselekmény elkövetése után a slaggal kaptunk mindketten. Az nem volt olyan durva. Kaptunk előtte két perc felkészülési időt, mintha csak tudta volna az öreg, hogy alá fogunk öltözni a ruházatunknak.

   Gyakran előfordult, mint ezen az ominózus szombaton is, hogy másfajta borra támadt gusztusa a nagyfaternak. Amíg nem tudta, hogy öcsémmel együtt mindketten piálunk, rendszeresen vagy egyikünket, vagy másikunkat küldte a nyolc házzal odébb lakó Szomori bácsiékhoz. Egy kétliteres fonott demizson parafa dugóval. Ez volt a szállítóeszköz. A demizsont színültig töltötték, odaadtuk érte a harminc forintot és indultunk haza. Amint kiléptünk a zugmérőből, az első dolgunk volt kihúzni a cuppanós hangot adó dugót, és indult a kóstolgatás. Ügyeltünk rá, hogy csak a demizson nyakáról igyuk le a bort. Mindketten imádtuk azt a kellemes hangot, amit a nedű produkált ivás közben; glugy-glugy-glugy, pontosan így szólt. A papa meg minden alkalommal megjegyezte a mamának:

   - Ej, Rozika! Én ezt nem értem. Mindig kevesebbet tölt ez a Szomori.

   Én meg csak kussoltam. Aztán hozzám fordult.

   - Zolika! Nem mondott valami olyasmit a Szomori bácsi, hogy emelte volna a bor árát?

   - Nem mondott az semmit, papica.

   Ezzel lezártuk. Kimentem, felmásztam a diófára és elszívtam egy cigit. Hirtelen beugrott, hogy szombat van és lagzi a Pókeczéknál.

   „Megvan az esti program” – gondoltam füstölés közben.

   Már majdnem éjfél volt, mire anyánk megtalált minket, amint az ablak alatt ólálkodunk. Biciklivel indult a keresésünkre, egyik kezében egy fűzfavesszővel. Ahogy észrevettük, hogy baj van, én bebújtam a vendégek részére bérelt busz alá, az öcsémet viszont elcsípte. Hazáig kísérte néha-néha odasuhintva neki. Én a biztonság kedvéért vártam még, hátha elalszanak, mire hazaérek. Nem aludtak el. Ott állt az udvarban anyám, öcsém mellette. Engem vártak. Aztán jött a büntetés. Öcsémet a tyúkólba zárta, engem meg a pincébe és úgy tett, mintha bement volna a házba. Várta a hatást. Hiába várt, mert az bizony elmaradt. Öcsém odakuporodott egy kotlós mellé, én meg leültem a lépcsőre, könyököltem a térdemen és elképzeltem, hogy csak azért van sötét, mert becsuktam a szemem. Valójában olyan sötét volt, hogy egy millimétert sem láttam. Miután anyuci belátta, hogy ezzel a módszerrel egyikünket sem fogja megtörni, kiengedett minket, bezavart a házba és alvásra parancsolt.

   A másnap egy szimpla vasárnap volt. Semmi különös nem történt. Egész nap csúzlival vagy nyilakkal lövöldöztünk egymásra a haverokkal. Néha bementem a spájzba és ráhúztam valamelyik üvegre. Egy valóságos bőségszaru volt az a spájz. Mindig tele volt az akkori Jugoszláviából átcsempészett piákkal; puncsrum, mentalikőr, cézár- és napóleonkonyak. Én személy szerint a pepitot preferáltam. Aztán elszívtam egy cigit az orgonabokrok alatt és mentem tovább lófrálni. Az imént említett italokból sosem volt hiány. Az ősök rendszeresen betáraztak belőle, készülve a házibulikra. Nálunk minden Szilveszter, József- és Mária nap egy minimum húszfős partival került megünneplésre. Ezen alkalmakkor reggelig szokták járni a mulatóst, mi meg az öcsémmel minden kockázat nélkül lopkodhattunk a piából és a rengeteg cigis dobozból, amiket szerteszét hagytak a mulatozó felnőttek.

   Szóval, tízévesen én már totál felnőttnek éreztem magam. Csak egyvalami hiányzott az életemből, a szex. Minden beszerezhető szakirodalmat elolvastam erről a kellemes tevékenységről. Egy idősebb haveromtól még külföldről átlopott pornóújságokat is kaptam. Igaz, hogy fekete-fehérek voltak, de nagyon jók. Bizsergett tőlük az alhasam, hogy majd’ szétrobbant. Elméletből professzionális szintre tornásztam magam… De minek? Hiába próbálkoztam a környékbeli lányoknál, soha nem mentem velük semmire. Így csupán a cigi és a pia maradt.

   A hétfőket világéletemben utáltam. Gyerekként legalább annyira, mint felnőttként. De ez a hétfő… mindegyiknél szarabbra sikeredett. Énekórával indult, amit egyébként is rühelltem. Tibi, az egyik osztálytársam olyan szinten nem tudott énekelni, hogy a tanár néni nem is engedte neki, mert a többiekből kontrollálhatatlan röhögést váltott ki. Tényleg szörnyű volt. Ezért amikor feleltette, csak a szöveget kellett elmondania, amire minden alkalommal négyest kapott. Közvetlen utána engem nézett ki, hiába próbáltam behúzódni a pad alá. Nem volt mit tenni, muszáj volt énekelnem. Megpróbáltam a legjobbat kihozni magamból és előadtam a „Hull a szilva a fáról, most jövök a tanyáról” című népdalt. Hármast kaptam.

   - Tanár néni, én is négyest szeretnék, mint a Tibi! – nyafogtam neki.

   - Ülj le a helyedre! – ennyi volt a válasz.

   Nem adtam fel.

   - Tanár néni! Nem mondhatnám el én is csak úgy a szöveget? Dallamok nélkül, mint a Tibi, és akkor én is kaphatnék egy négyest.

   - Ha nem fogod be a szádat, akkor egyest fogsz kapni rögvest.

   „A kurva anyádat! Hogy baszódnál meg!” – gondoltam magamban vérben forgó szemekkel.

   Aztán kisakkoztam, hogy biztosan azért osztályozzák máshogyan a Tibit, mert az anyukája tagja a szülői munkaközösségnek. Nem foglalkoztam többet a dologgal.

   Aznap délután is, mint mindig, ott maradtam a suli környékén, nehogy megtudják a szüleim, hogy már jó ideje kirúgtak a délutáni tanulószobáról. (Hála Istennek szülői értekezletre soha nem jártak. Egy szerencsétlen napon lebuktam. Kiderült ugyanis, hogy saját kulcsom van az iskola egy bizonyos részéhez. Emiatt történt a kirúgás.) Így a délután szilencium nélkül telt. A táskámban tartottam egy régi háborús szuronyból készített kétélű kést. Kimentünk Józsi haverommal a füves pályára, terpeszben megálltunk egymással szemben, hogy gyakoroljuk a célba dobást. A szemben álló fél lábai közé kellet belevágni a kést a földbe. Józsi kezdte.

   - Tökéletes találat! – ismertem el neki.

   - Most én jövök, ne mozdulj!

   Józsinak, mint kiderült, gyengébb lehetett az idegrendszere, mert az utolsó pillanatban csak meggondolta magát és megpróbált félreugrani. Ha nyugton marad, semmi baj nem történt volna. Így viszont a combjával pont eltrafálta a kést. Jó mély lett a seb. Az egyik ott lődörgő haver rohant el az orvosi rendelőbe, de még útközben találkozott a védőnővel, az jött segíteni. Addig én szorítottam el a vérzést. Akkor úgy éreztem, hogy annyi vért még disznóölésen sem láttam soha. Szét volt nyílva a seb, tisztán látszott az izom- és zsírszövet, a vér meg csak úgy bugyogott belőle. Mindkét kezem könyékig ragacsos lett pillanatokon belül. Egy darabig tartottam összenyomva az ujjaimmal a sebet, mire úgy tűnt, hogy sikerült összeragadnia.

   - Ez az, Józsika, ne mozdulj! Most már jó lesz – nyugtattam a kölyköt.

   Ekkor hirtelen újra szétnyílt, és a felgyülemlett vér a nyakamig beterített. Végre megérkezett a védőnő a kötözőszerekkel. A megtestesült megváltót láttam akkor, abban a kedves hölgyben.

   Több mint egy évig éreztem magamon a vér szagát.

   A kést bedobtam a Princibe. Nem mintha lett volna jelentősége, de a filmekben ilyesmit láttam, és ez elég volt egy ötödikes gyereknek – nekem.

   Másnap természetesen az történ a suliban, amire számítottam. Kiállított a tanár néni az osztály elé és jött a ráolvasás.

   - Késsel jársz, te gazember?! Hogy jut ilyen eszedbe?! Késsel dobálózni! Megáll az ember esze! Hát mi lesz belőled, egy gyilkos?! Rabló?! Késsel dobálózni! Úr Isten! Egyáltalán, hogy merülhet fel ilyen gazemberség abban a hülye fejedben?! Mi?! Na, takarodj a helyedre, te zsivány! – azzal megfejelte az egészet egy osztályfőnöki figyelmeztetéssel.

   Alig vártam, hogy délután legyen. A hétvégére kilátásban volt még egy lagzi, ahová mi is hivatalosak voltunk. Ilyenkor a falunkban az volt a szokás, hogy a mulatságot megelőző héten a környékről minden rokon, és akik még hivatalosak voltak, a lagzis háznál segédkeztek. A suliból az én első utam is odavezetett. Megkajáltam, aztán elbújtam a farakás mögé egy üveg sörrel. A negyven kilómhoz elég nagy mennyiségnek tűnt az a fél liter, majdnem szétrepedt a gyomrom, mire megittam. Semmi hatása nem volt. Épp visszaloptam az üveget a rekeszbe, mikor megjött Laci, az egyik unokatesóm. Ő már tizenhárom éves volt és láncdohányos. Nekem meg pont nem volt cigim.

   - Szia Laci!

   - Helló tökalsó! Mi kéne ha vóna? - próbált poénkodni.

   - Figyu, most ittam meg egy üveg Balatoni világost. Egy egész üveggel, de nem érzek semmit.

   - És? Töltsek beléd még egyet, vagy mi van?

   - Egy cigi kéne.

   - Tessék – azzal megkínált a Szimfóniájából. Piros Szimfónia volt, piszkosul erős. Fejbevágott, mint az állat.

   Másnap még mindig nem volt cigim. Nem akartam meglopni a rokonok üvegkészletét a lagzis háznál, hogy visszaváltsam a kocsmában. Nem… annyira azért nem voltam szemét.

   És a sors mellém állt.

   Találtam otthon egy régi kiszuperált tévéből való mágnest. Marha erős volt. Az osztályteremben azzal menősködtem, hogy a háromszemélyes padokat simán elhúztam vele, ha a szélükön lévő vaskerethez raktam. Aztán észrevettem, hogy az egyik, kevésbé okos fiúnak van tíz forintja. Azonnal szóltam Zsoltinak, akivel mindig meg szoktuk osztani a ciginket - volt, hogy ő lopott az apjától, volt, hogy én az enyémtől.

- Figyuzzá, Zsolti! A Macinak – így hívtuk – van egy tízese. Meg kéne szerezni.

- Baszd meg, ahhoz már csak egy bélás kéne.

   - Ja. Valahogy rá kéne venni, hogy vegye meg a mágnest, te meg csórnál a faterodtól egy bélást, és meg is van a Szofi.

   Egymás szavába vágva kezdtük reklámozni Macinak, hogy mekkora klenódium van a birtokunkban, közben folyamatosan demonstráltuk a termék erejét. Már az összes padot elhúzkodtuk minden irányba és sulykoltuk belé, hogy mennyire megéri, mert csak tíz forintba kerül, mire megvette. Igazán megérdemeltük. Jobbak voltunk bármelyik termékbemutató ügynöknél.

   Szerencsénkre, Zsolti apja délután épp aludt. Pihent az éjszakás műszakra. Az egyik nadrágzsebben találtunk egy kétforintost. Hozzácsaptuk a tízeshez és rohantunk cigit venni.

   Kimentünk a kertek alá, felmásztunk egy fűzfára, majd elővettük a Szofit. Kivettünk egy-egy szálat, rágyújtottunk és kihasználva a takarást, némán bámultuk a kertben kapáló, bikinis fiatalasszonyokat.

   … és élveztük a gyerekgondokkal teli gyermekkort.