Egy hosszú út tele kínnal, szenvedéssel, és szíveket megszorongató gyásszal. A kétnapos menekülés az Ónix és a Jáde szigetvilág képviselői között szinte mással sem telt. A kis hajó sem készletileg, sem szerkezetileg nem volt felkészítve egy ilyen távlatú útra. Oldalán egy kisebb rés tátongott, melyen minden nagyobb hullám besöpörte az ártó vizet. A hatfős legénység legnagyobb szerencséjére viszont a széljárás kegyes volt, hisz az északnyugati irányban lévő Sárkányfészek megközelítéséhez tökéletes volt a mára már a Meridián-óceán legfurább jellegévé vált délről süvítő légáram. A kapitány elrendelte, hogy minden egyes kiürült vizes palackba tegyenek egy-egy figyelmeztetést az erre járó hajósoknak a tengeri járat végében található vészről, majd zárják le a szájukat, s dobják őket a fodrozódó habok oltalmába. Tudták, hogy szemtől szemben senki sem fog hinni nékük, de reménykedtek, hogy a babonás nép könnyedén meg fogja fogadni a "misztikus" palackposták üzeneteit.
    A két nap leteltével, szinte perce pontosan, a vitorlás kikötött a csepp sziget élettel teli kikötőjében. Ágnes örömmel figyelte a világ nyüzsgését. Emberek voltak akármerre csak a szem ellátott. Tették-vették mindennapi dolgaikat, egyesek vitatkoztak, mások üzleteltek, amott pedig a pihenő hajókat javítgatták. A lány megdörzsölte fáradt szemeit, biztosra akart menni, hogy nem-e egy újabb álom mindaz amit lát. Maga a sziget nem volt más mint egy kialudt vulkán, mely egyedül árválkodott a messzi horizonton. A kapitány sokat mesélt erről a szigetről út közben. Sárkányfészek három részre volt leosztva: Az alkör, a középkör, és a felkör. A halott vulkán lábánál terült el a méretes kikötő, s a város legjava. Kovácsok, hajógyárosok, gyógyszerészek... na és persze a nélkülözhetetlen fogadók. A szegények birodalma volt ez, és a hajósoké, kik a fárasztó utazásaik után megpihennek, hogy majd új kalandra induljanak mihelyst talpra pattan az a bizonyos égi korong. Egy szinttel feljebb, a hegyoldalon élt a középosztály, a sziget tényleges lakói. Munkások, boltvezetők, mindenki aki egy kicsit is számított. Az egykori vulkán puha fűvel bevont kráterében, a pengeéles sziklák óvó karjai közt, ebben a "fészekben" élt a férfi által csak "kékvérűnek" nevezett furcsa faj. A tér kellős közepén tornyosult a kormányzó díszes, fehér márványból épült palotája, körbevéve az őt támogató nép mennyországi szinteket verdeső épületeivel. Az egyes szinteket cifrázott lépcsősorok választották el egymástól, de a felkört és az alkört csak is ég és föld. Az alkör épületei korhadó fából épültek, a föld pedig poros volt, sáros és a lakosság szerencsés volt ha egy-két rongyot magára aggathatott. A felkör ellenben vakítóan fehér volt, a márvány Eldorádója.
    - Sárkányfészek... - törte meg a hajót körülölelő csendet a kapitány. - Nem hittem volna, hogy annyi emlék után ismét viszont látom ezt a helyet, de még mindig érzem ezt a folytó szorítást a szívemben... - mélyet sóhajtott, majd csalódottan megrázta a fejét. - semmi sem változott, ugyanúgy percről perce jobban rühellem ezt a helyet.