Ágnes, bár több méterrel előttük járt, tisztán hallotta a kérdést. Megállt egy pillanatra, hogy válaszoljon.

     - Beleuntam a menekülésbe… - felelte, s azzal folytatta az útját az alagútba, mely majd visszavezeti Vargashoz.

***

     A csapat nem volt valami jó kedvben, a hirtelen gyász mindenkiből kiragadott egy darab életet. Ha az meghal, aki a legesélyesebbnek tűnik a túlélésre, akkor nekik vajon mekkora esélyük van a harcra? Igaz, ez az akció a legelejétől fogva öngyilkos küldetés volt, de most, itt a végzet torkában a félelem mégis képes erőt venni az emberi tudaton. Némán haladtak az üres, azúr folyosókon, hallgatva a fáklyák túlvilági lángjának nyugtalanító ropogását.

     - Elárulod, hogy mi a terved? – törte meg Norbert a csendet. Már hosszú ideje kóboroltak az alagutak útvesztőjében, s bár látszott, hogy Ágnes tudja merre megy, az egyforma járatok miatt mégsem tűnt úgy, mintha bármerre is haladnának.

     A lány nem állt meg a kérdésre, tovább vezette az utat. Tudta nagyon jól, hogy merre viszi őket a barlang, azon az úton sétáltak, amelyen ő is nemrég keresztülfutott. Már nem fog sok időbe telni, míg elérik a célt.

     - Nincsen tervem – adta a hideg választ. – De jobb, mint tétlenül ülni és várni. – Szünetet tartott, közben levegőt vett. - Azért adták az életüket, hogy én tovább küzdhessek, és nem fogom ezt az ajándékot semmibe venni! Mindennek véget fogok vetni, értük!

     - A fejedbe szállt a bosszúvágy! – szidalmazta bátyja, remélve, hogy kicsit magához téríti a lányt.

     - Meglehet – felelte Ágnes, ugyanolyan kimérten. Végre a férfi felé fordult, hogy jól a szemébe nézzen. – De legalább van, ami motivál! És te? Neked mi a célod itt? – vallatta gyanakvóan.

     - Már mondtam, jöttem, hogy megmentselek! – ismételte magát türelmetlenül a férfi.

     - Elkéstél, más megtette! – zárta le a témát Ágnes. – Mehetsz haza! – Azzal fogta magát és faképnél hagyta Norbertet, folytatva az útját Vargas felé. A mondandó világos volt, nem akarta a férfi álszent jelenlétét, nem akart köze lenni hozzá semmilyen formában.

     - Kettő-null a javára! – élcelődött Dennos, de Noam újból oldalba vágta. Témát váltott. – Milyen messze van még?

     - A következő kanyarral odaérünk! – felelte Ágnes, hogy csillapítsa a kedélyeket. Hátrafordult, újból végignézett a szedett-vedett bandán, az új arcokon. – Kinek milyen fegyvere van? – kérdezte, mivel nem látott senkinél sem kardokat.

     A csapat összenézett, sorjában mutatták fel az improvizált, tompa vastárgyakat. Ágnes értetlen pillantásokat vetett, de még mielőtt rákérdezhetett volna, árulkodó ujjak szegezőtek Norbertre, mint az ötlet atyja.

     - Érthető… - sóhajtotta a lány kiábrándultan. Tekintetével végigfutott bátyja övén, hátha meglát valami hasonló fegyvert felszorítva, de a kutatás sikertelenül zárult. – Te mit hoztál?

     - Ami azt illeti, az a kard az övé! – válaszolt Norbert helyett az egyik nő, hangja pedig gyanúsan vádló volt.

     Ágnes undorodva nézett a férfira. Kardot hozott, míg mindenki másnak azt mondta, hogy vackokkal tegyék tele a zsebeiket? Lehet, hogy nem értett annyira a harci stratégiákhoz, de volt annyi ép esze, hogy tudja, nem jó ötlet egy szék lábával nekirontani az ellenfélnek.

     A többiek is lassan kezdtek ráeszmélni a helyzetre, szinte kiolvasták Ágnes fejéből a vádló gondolatokat.

     - Személyesen jelentetted ki, hogy ne hozzunk vágófegyvereket! – tört ki az indulat az emberek között. Sorban kezdtek a férfi ellen állni, Ágnes eddigi szavai elültette fejükben a magvakat, melyek most csírázni látszottak.

     - Egyet sem győztem le még ezzel a szeméttel! – panaszkodott Dennos. Kalapácsa, bár valóban hatásos volt, most mégis a rövid hatásköréről lett hírhedt. Egy rendes kard ennél háromszor jobb lett volna az ellenséget távol tartani. Na és ki az egyetlen aki azt hozott? Aki valószínűleg tudta a valóságot? – Te rohadék! – rontott volna neki a férfinak, de társai újból lefogták.

     Norbert rémülten nézett körbe a boszorkányüldözés kellős közepén. Nem értette, hogy miről beszélnek ezek, Vargas ellen hozott kardot, nem a lények ellen! Ártatlannak vallotta magát, de hiábavaló volt minden magyarázkodás, szavai mind leperegtek a többiekről. Az értelmetlen futótűzként terjedő félreértést már nem lehetett megállítani.

     - Látom megint a végsőkig bebiztosítottad magadat! – véleményezte Ágnes is a helyzetet, akaratlanul is tovább szítva a bajt. – Egyéb valami nincsen nálad elrejtve? – nézett rá a bő ingre, melyet a férfi viselt. Úgy vélte, hogy az övnél tágasan feltűrt sávban remekül el lehetett rejteni valamit.

     Mielőtt még bárki bármit tehetett volna, újból lobogó fények jelentek meg az alagútban. A holt sereg egy kisebb csapata talált rá az emberekre, majd azonnal megindultak a friss áldozatok felé. Ők már nem fogták vissza magukat, rettentő sebességgel szelték át a köztes teret, hogy elérjék a leghátul baktató személyeket.

     - Menjetek! – utasította Noam a testvérpárt a továbbhaladásra. Talán ő volt az egyetlen, akit nem ragadtak el az indulatok, és tiszta fejjel gondolkodott. Norbert és Ágnes pedig pont kellő távolságra álltak tőlük, hogy észrevétlenül elfussanak. – Mi visszatartjuk őket, intézzétek el a célpontot! – kiáltotta, majd egy jól irányzott ütéssel visszaverte az egyik lényt, ami éppen a társába kapaszkodott.

     A csontváz a földre zuhant, de helyét azonnal egy másik vette át, míg az feltápászkodott. A szűkös folyosóból veszélyes csatatér vált, egyik félnek sem volt kellő helye a szabad mozgáshoz. Noam ideális védelmi állásnak gondolta, az ellenfél képtelennek bizonyult a hátuk mögé kerülni. Szemtől szemben pedig könnyű elbánni pár véznasággal!

     Ágnes bólintott, majd kardját erősen megszorítva futásnak eredt, hogy gyorsan letudja a hátralévő rövid távot, bátyjával szorosan a nyomában. A lány már alig várta, hogy újból szemtől-szembe állhasson azzal a párossal. Ha elbukik, hát elbukik, de a Halál biztos, hogy nem menekülés közben fogja őt elkapni.

***

     - Sikerül már összehangolódnod az újraformált testeddel? – kérdezte Vargas, miközben tekintete ékes figyelemmel kísérte végig Barnabás minden egyes mozdulatát.

     Mindketten a főcsarnok kellős közepén álltak. A szellemszerűen izzó csontváz egy kardot próbálgatott forgatni, felidézve ezzel a régi emlékeket, képességeket, melyeket maga után hagyott e földön.

     - Érdekes élmény, ezt meg kell hagynom – válaszolta nyugodt hangon, hogy kielégítse a férfi kíváncsiságát. Sokkal könnyebbnek érzett mindent, de legfőképpen a mozgást. Olyan egyszerű volt, olyan könnyed, mintha a lágy víz felszínén úszna, s csak sodorná az ár. Nem volt hideg, nem volt meleg, az éhség sem gyötörte, s még csak a végtagjai sem fáradtak el a mozdulatsorok után. Minden, ami régi életében hátráltatta, az most eltűnt, így könnyedén a szabadjára eresztheti igazi valóját.

     - Lesz ez ennél jobb is! – szólalt fel mosolyogva Vargas, ahogyan az életre kelt szörnyeteg mögé nézett.

     Barnabás követte a tekintetét, majd két embert pillantott meg a terem bejáratában. A lányt felismerte, nem volt nehéz nem elfelejteni ezt a vörös ruházatot, de mellette a férfi még új prédának tűnt.

     - Csak nem eltévedtél, kicsi lány? – köszöntötte Barnabás az ismerős arcot. Igazából nem érdekelte, hogy miért jött vissza Ágnes, de ha már itt van, akkor tényleg jól el lehet majd szórakozni. – Ha a túlvilágot keresed, akkor boldogan utat mutatok! – szólította meg lágy hangon, karjait széttárva.

     Ágnes némán tűrte a hozzá intézett szavakat, ám Norbert koránt sem volt ilyen higgadt. Őt igenis megrémítette az új ellenség, már csak az idegen tulajdonságai miatt is, melyek elválasztották őt a közönséges Chthonic harcostól.

     - Tudjátok jól, miért vagyok itt! – kiáltott vissza a lány-

     - Igen, így van! – Vargas arcán kegyetlen mosoly ült. Kezeit hátratette, közelebb lépett a pároshoz. – Barnabás, azt hiszem itt az idő, hogy eltörjünk pár nyakat! – adta ki a célzott parancsot hű barátjának.

     Norbert lábai megremegtek a név hallatán. „Barnabás”? Mármint Sápadt Barnabás? De ez azt jelenti, hogy-

     Nem volt több ideje gondolkodni, a lény egy szemvillanás alatt elsietett mellette. Ágnesre csapott le, a lánynak pedig pont annyi ideje volt reagálni rá, hogy kardját felrántva éppen időben védre meg magát a rideg acélpengétől. A természetellenes erőtől a védő fél hátraesett, neki a falnak, de Barnabás hezitáció nélkül rontott rá újra meg újra, csapásról csapásra.

     A lány alig tudta kikerülni a támadásokat, melyek oly’ hevesen érkeztek, hogy saját maga egyszer sem volt képes harckészültségbe állni. Bátyja a kezdeti meglepettségtől csak nézte, ahogy húga az életéért küzd, de amint rászánta magát, hogy segít neki, azonnal hangot hallott.

     - Rám figyelj!

     Az üvöltés irányába fordult, majd abban a pillanatban Vargas ökle talált magának utat az arcához.