A Chthonic harcosai összenéztek, látni lehetett rajtuk a szánalmat, melyet a férfi próbálkozása iránt éreztek. Egy pillanat múlva azonban félredobták a gondolataikat, és a testtel nem is foglalkozva tovább folytatták útjukat a lány után.

***

     - Nem hiszem el, hogy csak úgy berohant! – mérgelődött Norbert, miközben csapatával a barlangrendszer ismeretlen járataiban kóborolt. Tízen mentek be a kapitány után, pár embert a hegyoldalon hagyva, hogy őrizzék a kijáratot. Elvégre remélhetőleg még szükség lesz rá! – Ráadásul teljesen egyedül! – kiáltott fel újból az ég felé, karjait tanácstalanul széttárva. Önagával vitatkozott, a mögötte sétáló személyek nem szóltak bele a sajátos monológba.

     - Ne aggódj, megtaláljuk! – szólalt meg végül Noam, hogy megnyugtassa a férfit.

     Norbert mély levegőt vett.

     - Ebben nem kételkedek, viszont az közel sem mindegy, hogy élve, vagy holtan!

     - Nem sok embert láttam ezidáig akkor erővel! – mondta Noam, majd újból elcsodálkozott, ahogy felidézte a kapitány által nyújtott teljesítményt a nagy menekülés alatt. - Szerintem tud magára vigyázni!

     - Hát én sem szívesen lennék az ellensége! – csatlakozott Dennos is a beszélgetéshez, valahonnan a sor végéről.

     - Akárhogy is legyen, én… - kezdte el, amint beértek egy kisebb terembe, de szavai azonnal elakadtak, amint szeme sarkából megpillantott valami oda nem illőt az azúr fényáradatban. A vörös ruhába öltöztetett test magányosan ült a földön, hátával, fejével a falat támasztva. Tudata mélyen a gondolatai közé merült, látszott rajta, hogy nem figyel.

     - Ágnes! – kiáltott fel megkönnyebbülten Norbert, amint felismerte húgát, s azonnal odarohant hozzá.

     A szemek, melyek eddig a plafont bámulták, immár a férfira szegeződtek. Gyengén elmosolyodott, majd a kardra támaszkodva lassan felkelt a földről.

     - Mi tartott eddig? – kérdezte köszönés helyett, játékos hangja mögött azonban szidalmazás lapult meg.

     A lány ellenséges testtartása és viselkedése meghátrálásra kényszerítette bátyját, aki emiatt remegő szemekkel újból végignézett rajta.

     Húgát látta maga előtt, mégis olyan érzés volt, mintha nem ő lenne az, aki visszanéz rá. Egy teljesen kicserélt személyiség. Lehet, hogy mégis elkéstek, és az a valami már véglegesen átvette az irányítást? Teste megfeszült, a kard láttán felkészült a legrosszabbra.

     - Minden rendben? – érdeklődött óvatosan Norbert.

     - Nem, képzeld, semmi sincs rendben!!! – emelte fel hangját Ágnes, és fenyegetően közelebb lépett bátyjához.

     - Ki ez? – súgott oda érdeklődve Dennos Noamhoz.

     - A húga.

     - Ó, szóval családi viszály! – következtetett kárörvendően Dennos, ám Noam könyöke gyorsan utat tört magának a férfi oldalába.

     - Hol voltál eddig!? – ismételte meg a kérdést Ágnes. A feszültség tapintható volt, a lány minden másodpercben egyre dühösebb lett, ahogy feltörtek az indulatok.

     - Hogy érted, hogy hol? – kérdezett vissza a férfi. – Egész eddig azon voltam, hogy megmentselek!

     - Valóban? – nézett rá hitetlenül. - És akkor miért van az, hogy Ő ért ide először? – Ágnes felemelte a kardot, közel Norbert arcához, remélve, hogy ha jobban megnézi akkor esetleg felismeri.

     Így is lett, a férfinak nem kellett sok idő, hogy feltűnjenek neki a jellegzetes vonások, melyek a fegyvert borították. Ez az ő kardja! Nem értette, hogy hogyan került ez a lányhoz, de megijedt a száradó vér láttán.

     - Hol van Maverick? – folytatta a kérdezősködést Norbert, ám ezúttal hangja beleremegett a megpróbáltatásba.

     Ágnes szemrehányóan elengedte a kardot, ami ettől nagy zaj kíséretével kettejük közé esett. Ennyit arról, hogy bátyja érdeklődik iránta. „Jól van, él, lélegzik, mehetünk is tovább!” A fenéket fogja ezt tovább hagyni!

     - Halott! – felelte hideg hangon, beletörődve a ténybe, s azzal hátat fordított a csapatnak.

     A hír mindenkit sokkolóan ért. A legerősebb emberük mégis elbukott volna? Hiába feltételezték páran, hogy a lány egyszerűen hazudik, a véres kard mégis egy súlyos bizonyíték volt, amit nem hagyhattak figyelmen kívül.

     - Mi történt? – várt részletes magyarázatot Norbert. Összeráncolt homlokkal fogadta Ágnes válaszát, bele sem gondolt, hogy húga az igazat mondaná. Vagy legalábbis a teljes igazat.... Nem tartotta valószínűnek, hogy a lány képes lenne ilyen összeszedett érzelmeket fenntartani a kapitány halálának esetén. Biztosra vette, hogy húga továbbra is az érzelemvámpír behatása alatt áll.

     - Muszáj ennyit kérdezned? – vetette hátra bátyja fejéhez az általa tett megfigyelést. Már kezdte idegesíteni a válaszolgatás. Tovább haladt.

     - Ágnes! – kiáltott utána parancsolóan Norbert. – Mit tettél vele? – csúszott ki a száján a kelletlen gondolat.

     A lány hirtelen megállt. Fogai, öklei összeszorultak a gyanúsítás hallatán, és egész teste beleremegett a dühbe, amely most elárasztotta őt. Még van képe ilyet feltételezni? Ennyi volt, betelt a pohár! Könnyeit, bár eddig sikeresen visszatartotta saját és mások érdekében, most mégis nehezen tudta kordában tartani. Nem folytak le, volt annyi ereje felettük, de a gyönyörűen csillogó szempárt ékesen megnedvesítették. Visszafordult a társulathoz, majd sebes léptekkel bátyja előtt termett. Tekintete szította a tüzet, mely fellángolt benne.

     Megállt a férfi előtt, felnézett rá, mélyen a szemébe, majd csattanás visszhangzott.

     Norbert teste meginogott, hátra kellett lépnie, hogy megtartsa az egyensúlyát. Arca vörösen izzott a fájdalomtól.

     -  Hogy merészeled! – kiáltott rá Ágnes, és leemelte a karját. – Képzeld, nem én voltam! Fel sem tudom fogni, hogy miképpen fordulhat meg olyan a fejedben, hogy a saját húgodat gyanúsítod meg! Ennyit érek!? – Norbert meglepetten nézett fel rá, miután magához tért az ütésből. – Apámként tiszteltem, míg ő a lányaként bánt velem! És tudod mit? Még így is jobb családtagként gondoltam rá, mint te valaha is voltál a számomra! – Komolyan gondolta a kimondott szavakat. Amíg egyedül várt ezen a helyen, addig volt ideje átgondolni életének minden részletét. Eddig akaratlanul is tisztelte, csodálta testvérét, hiszen ez volt az elvárt viselkedés, amit beleneveltek, de mostmár felnyílt a szeme. - Van egyáltalán fogalmad, hogy miért volt itt egyedül?

     - Mert önfejűen előre rohant! – vágott vissza Norbert.

     - Hogy megmentsen! – egészítette ki a várt választ a lány. – Értem rohant be! Feláldozta a saját életét, csak azért, hogy engem biztonságban tudjon! És te!? – Hátranézett, rá a többiekre. – Te úgy látom szépen ottmaradtál a kis testőrségeddel, nem igaz? Persze, lehet bárki veszélyben, de az első és legfontosabb, hogy te biztonságban legyél! Mindenki más csak utána jön! – A kieresztett gőzzel megnyugodni látszott, ám a többiek csak most kezdték igazán kényelmetlenül érezni magukat. – Hát köszönöm, de ebből nem kérek! – Felvette a kardot, majd újból hátat fordított, ezúttal véglegesen.

     - Húgom! Várj! – próbálta megállásra kérni a lányt, de esélytelenül. Ágnes azonnal felé szegezte a kardot, amint a férfi megpróbált utána futni.

     - Szóval most már szólítasz így? – csodálkozott elhúzott szájjal. Úgy érezte, hogy mindjárt rosszul lesz ettől az álszent viselkedéstől. – Ha eddig nem használtad ezt a szót akkor szerintem felesleges most nekiállnod – szünetet tartott, majd folytatta. – Tudod, az a te nagy hibád, hogy azt hiszed mindent tudsz. Ülj le Vargassal és beszéld ezt meg vele, remek párost alkotnátok!

     A ledöbbent társaság szótlanul figyelte a távolodó alakot. Norbert hátranézett, a többiek tekintetéből próbált leolvasni valami magyarázatot a történtekre, de csak zavartságot látott. Kínosan érezte magát. Nem értett egyet az elhangzottakkal, így remélte, hogy senki sem fog hirtelen a lány pártjára állni. Valahogy Ágnes közelébe kéne férkőznie, meg kéne beszélniük a problémákat, hátha húga rádöbben, hogy tévedett. Már mindent megtett, hogy jobb báty legyen, nem tudta, hogy mi baja van a lánynak.

     Mindenesetre utána indult, lassan sétálva, a többiek pedig némán, kavargó gondolatokkal követték őt.

     - Mi történt itt? – kérdezte halkan Noam, először figyelve fel a terem talaját beborító csontokra. A nem túl boldog testvéri találkozót követően meg is feledkeztek a körülnézésről.

     Ágnes, bár több méterrel előttük járt, tisztán hallotta a kérdést. Megállt egy pillanatra, hogy válaszoljon.

     - Beleuntam a menekülésbe… - felelte, s azzal folytatta az útját az alagútba, mely majd visszavezeti Vargashoz.