Epilógus

     - Csáklyáznak minket!

     - Mindenki fogjon fegyvert!

     - Átszállnak! Verjétek vissza őket!

     Heves viadal dúlt az óceán ezen eldugott szegletében. Kartácstűz, ágyúropogás, a fa lemezek kellemetlen zajjal járó roppanásai, majd az önfeledt csatakiáltások, melyeket a kifeszített vitorlák szövetébe kapó szél tovaküldött a négy égtáj felé.

     A Kecses Mary névre hallgató kereskedőhajó legénysége elszánt küzdelmet folytatott az életükre tört hajóval és az azt irányító bandával.

     Némán egymásra néztek, egyikük sem tudta a pontos választ. Félreálltak, hagyták, hogy a szakadt, vörös ruhákba öltözött fiatal, több sebből is vérző lány előre lépjen.

     - Vége van!

***

     Békés éjszaka követezett, Sárkányfészek felszabadult a Halál irányítása alól. Csend volt, akárcsak eddig, de ez a némaság most már kifejezetten pihentető volt. A nyugodt, lágyan hullámzó partmenti víztükröt egyedül Ágnes koszos kezei törték meg. A lány igyekezett megmosni a tenyerét, majd miután a hosszú küzdelem mocska végül levált a bőréről, nagy marék vizet vett fel, s arcára öntötte.

     Nem volt több ideje gondolkodni, a lény egy szemvillanás alatt elsietett mellette. Ágnesre csapott le, a lánynak pedig pont annyi ideje volt reagálni rá, hogy kardját felrántva éppen időben védre meg magát a rideg acélpengétől. A természetellenes erőtől a védő fél hátraesett, neki a falnak, de Barnabás hezitáció nélkül rontott rá újra meg újra, csapásról csapásra.

     A lány alig tudta kikerülni a támadásokat, melyek oly’ hevesen érkeztek, hogy saját maga egyszer sem volt képes harckészültségbe állni.

     Ágnes, bár több méterrel előttük járt, tisztán hallotta a kérdést. Megállt egy pillanatra, hogy válaszoljon.

     - Beleuntam a menekülésbe… - felelte, s azzal folytatta az útját az alagútba, mely majd visszavezeti Vargashoz.

***

     A csapat nem volt valami jó kedvben, a hirtelen gyász mindenkiből kiragadott egy darab életet. Ha az meghal, aki a legesélyesebbnek tűnik a túlélésre, akkor nekik vajon mekkora esélyük van a harcra?

     A Chthonic harcosai összenéztek, látni lehetett rajtuk a szánalmat, melyet a férfi próbálkozása iránt éreztek. Egy pillanat múlva azonban félredobták a gondolataikat, és a testtel nem is foglalkozva tovább folytatták útjukat a lány után.

***

     - Nem hiszem el, hogy csak úgy berohant! – mérgelődött Norbert, miközben csapatával a barlangrendszer ismeretlen járataiban kóborolt. Tízen mentek be a kapitány után, pár embert a hegyoldalon hagyva, hogy őrizzék a kijáratot.

     Tekintetét visszaszegezte az iménti furcsaságra, majd egy kósza gondolattól vezérelve megragadta az egyik kiálló kődarabot. Megrántotta azt, és ezzel egyben magával szakította azt az álcázott textildarabot is, mely eltakarta a keresett hely bejáratát.

     A kapitány elégedett meglepődéssel nézett bele a mélyre vezető, azúrkéken világító alagútba.

     Norbert felfigyelt a kékes fényáradatra, mely a hegy oldalából szivárgott ki az ezüstös éjszakába.

    - Ha viszont ezt a „Vargas” fickót nem zavarja, hogy itt vagyunk, akkor nyilván nem jelentünk rá itt veszélyt – vágott közbe Dennos. – Ami viszont azt jelenti, hogy a közelében sem vagyunk!

     A másik két férfi szemei tágra nyíltak eme szavak hallatán. Egymásra néztek, majd egyszerre kiáltottak fel.

     - Vagy pont az ellenkezője!

     A harmadik fél kérdően, zavarodottan nézett a párosra, akik úgy viselkedtek, mint akik kincset találtak.

     - Előnyt adsz neki? – kérdezte hitetlenkedve Barnabás. – Visszavonom, amit az imént mondtam, elpuhultál! Mióta vagy te ilyen kegyelmes?

     Vargas vállat vont.

     - Talán a korral jár! – nevette.

***

     - Siessetek! - kiáltotta Norbert, miközben irányt mutatott az őt követő embereknek.

     Sárkányfészek csúcsán, a Felkör márványos építményei között bujkáltak az ellenség elől, látszólagos sikerrel.

     - Elismerem – szólalt meg Vargas, a földön összegyűlt csontkupacot nézve. – Ennél pontosabb mellélövést még nem láttam! – Tekintetét visszafordította a láthatóan mérges lányra. – Remélem azzal tisztában vagy, hogy nem vettél figyelembe pár piciny részletet a helyzettel kapcsolatban – hangja nyugodt volt, semmit sem változott. -  Egy: Attól, hogy a lelked erősebb lett, az még nem jelenti azt, hogy a tested is! Kettő: Az volt az egyetlen lövésed!

     A nő kezet nyújtott földön fekvő társának, de azonnal egy újabb lény termett a háta mögött, és egy gyors mozdulattal a nyakát szegte. Zalania sokkos rémületben hátrálni kezdett a földön, el a hidegvérű gyilkostól, el a földön fekvő holttesttől, ám egy másik csontváz a ruhájánál fogva berántotta a sötétségbe.

***

     Vargas felkacagott Ágnes nevetséges parancsán.

     A párbajpisztoly, melyet Ágnes hirtelen előrántott a tarisznyából, most izzadó, remegő kezek csúszós szorításában találta magát. A karok, melyek tartották, reszkettek a félelemtől, a bizonytalanságtól, s a szemeket, melyek a célt figyelték, elárasztották a könnyek. Ám a lány mégsem volt hajlandó Vargas alakjáról leemelni a célkeresztet.

     - Azt mondtam – Hüvelykujjával felhúzta a kakast, felkészítve a fegyvert a tüzelésre. – hagyja őt békén!

10. Epizód

A Pokol Kapuja

     Hideg szélfuvallat tört magának utat a katakombák barlangrendszerében, baljós süvítéssel törve meg a csendet, mely az elhagyatott alagutakban lelt otthonra. Az újonnan keletkezett zaj akadálytalanul visszhangzott a folyosókon, és egy kis idő múlva már-már úgy hallatszott, mintha a holtak s a kárhozott lelkek nyögnék búcsú imádságukat a keserű világnak. Jelen körülmények között ez nem is tűnt olyan túlságosan hihetetlen magyarázatnak.

     Megveregették egymás vállát, s azzal ők is elindultak a kikötő felé, követve az utolsó pár embert, akik elhagyták a csarnokot. Ha jó szelet kapnak a vitorlák mögé, akkor egy másfél hét alatt ott lehetnek Sárkányfészek földjén. Csupán remélni kell, hogy nem fognak elkésni…

***

     Sötétség. Ismerős sötétség.  Az egyedüllét veszélyes kiszolgáltatottsága fogadta az ébredező leányt, mikor magához tért a minden fényt mellőző helyen.

     A kapitány ellenkezni akart, de a férfi újból leintette.

     - Lefekszel, végre kipihened a fáradalmakat, majd reggel kicsit összeszeded magadat és jelentkezel nálam! – sorolta hevesen a férfi teendőit.

     - Mit tervezel? – kérdezte gyanakodóan a kapitány.

     - Összeállítjuk a saját seregünket! – válaszolta szinte azonnal. – Mihamarabb csapást mérünk Sárkányfészekre!

***

     - Egy kis figyelmet kérnék!

     Az idősödő matróz hezitált egy kicsit, míg összeszedte a gondolatait. Visszagondolt arra az eseményre, a támadásra, a holtakra… testét elhagyta az erő, kénytelen volt testét az ágy melletti széken megpihenteti. Már előre megtervezte, hogy hogyan fogja elmondani, volt ideje, de tudata most mégsem találta a rendes szavakat.

     - Elvitték őket…

     Csend telepedett le a szobára, mindkét férfi próbálta feldolgozni a hirtelen történő eseményeket.

     Egy ifjú férfi lépett be sietősen a szobába. Lihegett, szemében káros félelem talált helyet. Norbert azonnal felismerte a fiatal arcvonásokat a gyertyák táncoló fényében. Ő is közéjük tartozott, a fiú azzal volt megbízva, hogy társával együtt ügyeljenek a bejárati ajtóra.

     - Megtámadtak minket! – kiáltotta ki segítséget kérve.

***

     - El az útból! – ordította agresszívan a termetes alak, de bátor ellenfele a félelem ellenére sem mozdult az ajtóból, továbbra is próbálta visszatartani őt.

9. Epizód: Előkészület

     Késő este volt már, Kirin szigetére óvó lepelként szállt le a békés sötétség, hogy álomba ringassa a fáradt lelkeket. A fények lassan kialudtak a házakban, ahogyan az őket közrefogó természet is gondosan nyugovóra tért. Egyedül az éjjel munkálkodó állatok csaptak itt-ott egy kevéske zajt, uralmuk alá vonva a felügyelet nélkül maradt utcákat.  Immár csak ők koptatták a csepp világ poros földjét

***

     A hajó minden gond nélkül hagyta el a zsúfolt kikötőt. Egyszerű rutinnak számított ez az út, a matrózok, s egyben a pénzes utasok is egy nyugodt, eseménytelen túrát képzeltek maguk elé, pont úgy, ahogyan az minden alkalommal lenni szokott.

     Felhőtlen égbolt alatt szelték a lágyan fodrozódó hullámokat. Az óceán állandó moraja kellemes énekkel ringatta a békésen relaxáló embereket. A kapitány is kihasználta az adandó alkalmat, hogy az általa oly szeretett környezet kegyes ölében leljen nyugovóra.

     - Család… - ismételte bátyját, s felidézte az emléket, mikor a kapitány mesélt neki a szeretteiről. Már akkor is tetszett neki az az idilli harmónia, melyben bemutatta őket, az önfeledt szeretet, ami a hangjából sugárzott, miközben beszélt róluk. Ágnesben akaratlanul is felmerült az a kérdés, mely már hetek óta emésztette lelkét. – Szerinted mi valaha is viszont láthajuk a szüleinket? – Bár reménykedett a pozitív válaszban, napról napra egyre többször gondolt bele az ellenkezőjébe.

     - Úgy érted, hogy támadjuk meg? – döbbent le a férfi, megértve Norbert utasításában rejtőző célzást. – Felejtsd el!

     - Csak ott lesz rá alkalmatok! – magyarázta türelmetlenül. – Bárhogy is fog reagálni az ereklye, egy lakatlan szigeten nem tud se Ágnesben, se másokban kárt okozni! Vagy ti állítjátok meg, vagy előbb-utóbb Vargas! Döntsd el, melyiket szeretnéd!

      - Muszáj más megoldásnak is lennie! – alkudozott reménykedve a kapitány, miután egy kicsit összeszedte a gondolatait.

     - Oké – válaszolta összezavarodottan Ágnes, hisz mind ott voltak, látták és hallották, hogy mi történt. Miért kell neki elmesélnie most? – Meglőtted Zsoltot!

     A kapitány ledöbbenten állt fel a székéről. Arcára félelem ült, aggódás és puszta zavar.

     - Ágnes! Mégis mi- tört elő belőle, de mondandója Norbert könnyed kacajára félbeszakadt.

     - Úgy van! – bólintott mosolyogva. – Bolond egy lövés volt, nem?

     - Szóval, mi lesz ma a napirend? – kérdezte Ágnes egy szelíd mosollyal, kezében az újabb adag teával.

     - Tegnap úgy döntöttünk a bátyáddal, hogy ma te, én és Zsolt egy napra elutazunk Magányfa Lagúnára – válaszolt a kapitány. - Mivel lakatlan, ezért ott aztán majd kedvedre lövöldözhetsz és kardozhatsz!

     A férfi felnevetett Ágnes hirtelen felderült arcán. Fogalma sem volt, hogy az elmúlt két hét alatt miért erőlteti állandóan a lány, hogy harcolni akar.

     A kapitány fáradtan sétált le a földszintre, nem volt már ereje folytatni a mai napot. Az este rendkívül kimerítette, hisz álom nélkül várta meg a napfelkeltét. Képtelen volt aludni ezen az új világon. Szeretett családja járt az eszében, miközben békésen ült a homokos parton, bámulva a hold fényétől ezüstösen fodrozódó hullámokat. Bár csak két hét múlva lesz telihold, a felhőtlen égbolt így is remek megvilágítást nyújtott a számára.

     Ágnes szelíd mosollyal fogadta a férfi gúnyos válaszát, majd visszalépett a szobába. Zsolt már javában az ágyán volt, háton feküdve bámulta a plafont, s időközben mélyen elmerült a saját gondolataiban. Jobb karját feje alá tette párna gyanánt, míg a balt teste mellett pihentette. Észre sem vette, hogy Ágnes itt maradt vele.

     - Ha tovább folytatod, akkor egy nap még tényleg komolyan fogja gondolni! – célzott Ágnes nevetve a kapitány iménti megjegyzésére.

     Ágnes idegesen járkált a kicsi, bérelt lakás emeleti folyosóján, miközben csizmájának kemény sarka kíméletlenül püfölte annak fa padlózatát. Elméje még mindig erősen küszködött a tudattal, hogy meglőtte a fiút. Csupán szeretett volna segíteni nekik, megtanulni hasznosnak lenni, erre most mégis csak a bajt okozta!

     Nem, nem gondolkodhat így! Megrázta a fejét, próbálta elhessegetni a negatív érzelmeket, melyek önző módon akartak utat törni a felszínre.

     Hangos dörrenés rázta föl a csendes kis világot a kora reggeli órákban. Számtalan madár repült tova a hirtelen felcsendült zajtól, szárnyuk ritmikus csapkodása viszont legalább valamennyire elnyelte a még hátramaradt visszhangot. Csupán egy kósza porfelhő jelezte a becsapódás helyét.

     - Szép lövés! – tapsolta meg Zsolt, bár inkább csak illedelemből.

     - Csak kár, hogy mellé lőttem… - panaszolta elégedetlenségét Norbert, miközben értetlen tekintettel tanulmányozta a füstölgő pisztolycsövet.

     A két férfi a stég végén érte utol a fiatalt, ki már javában rájött, hogy mekkora hibát is követett el a dokk választásával. Hátrafordult, el a peremtől, hogy új utat keressen, de a ládaoszlopok között látta, hogy Halál serege a stég végén már elzárta őket a külvilágtól.

     Nagyot nyelt, miközben tett pár remegő lépést vissza az óceán felé. Nagy meglepetésére a holtak nem mozdultak a helyükről, nem közelítettek feléjük

     - Igazad van… - törte meg Norbert a kísérteties csendet. Arckifejezése mérhetetlen félelmet sugárzott, ajkai pedig elgörbültek az undortól. – Ez már a holtak birodalma!

-

     - Ami azt illeti, ez nem is olyan rossz elnevezés! – hallatszott a páros mögül az ismerős, kísérteties hang.

     Norbert és Zsolt szinte egyszerre dermedt le a hirtelen félelemtől, mely most villámcsapásként sújtott le a testükre. Jól tudták, hogy ki is szólalt fel most a hátuk mögött, de mégsem merték elhinni. Még volt bennük egy kevéske remény, hogy talán csak képzelték a hangot, de egy röpke pillantást vetve egymás gondterhelt arcára azonnal rájöttek, hogy tévhitbe vetették bizalmukat.

***

     Néma csönd ölelte körül a kikötőt, vagyis ami a vihar után még megmaradt belőle. Az öböl már nem volt több puszta hajótemetőnél, melyben elsüllyedt, a mély iszap fogságába merült vitorlások leltek örök nyugalomra. A vízből még segélykérően kinyúló árbocok és a nagyobb, felismerhetetlenségig összeroncsolódott hajótestek veszélyes labirintust alkotva őrizték akaratlanul is a sziget további békéjét és nyugalmát, megakadályozva, hogy bárki is biztonságosan elérje a város - és úgymond az egész sziget -, egyetlen megközelíthető pontját.

***

     - Csak úgy otthagytad?! – dörrent fel a kapitány, s talán az egész sziget beleremegett a dühbe, melyet mély hangja szított.

     - Én nem látom a problémát! – értetlenkedett Norbert, aki rendkívül meglepődött a férfi felháborodottságán. – Ti is otthagytatok minket, szóval-

     - Igen, „Minket” – vágott bele Zsolt a férfi szavába. Az ő arcát is nyugtalanság öntötte el. – Érzékeled a többes számot?

     A két férfi már éppen készült volna lesétálni a Középkörről, mikor meghallották Norbert kiáltozásait a hátuk mögött.

    Zsolt lassan elfordult, hogy újra szemügyre vegye Ágnes egyedi öltözékét, mely minden egyes eltelt pillanatban kedves képként villant fel elméjének távoli rejtekeiben, de tágra nyílt szemekkel vette észre, ahogyan a lány meredten bámulta őt. Az ártatlan arc a reggeli napsugarak porban megszűrt nyalábjai közt még szebbnek tűnt mint valaha, bármennyire is ellenezte a fiú az ilyen gondolatokat, de a tökélyt mégis eltorzította a mérhetetlen aggodalom, mely most lebiggyesztette az eddig mosolygó női ajkakat.

    Az irattár békés volt, a reggeli napfény lágyan fénylő sugarakkal férkőzött egyre beljebb az idő által megtépázott, rongyos függöny résein keresztül, hogy elűzze az esti sötétséget. Norbert az íróasztalnál feküdt, elméje teljesen belefáradt a sürgetett nyomkeresésbe. Halk, gyenge szuszogása felverte az ősi port, mely otthonára lelt a fakuló sorok között.
    Kora hajnalban ébredtek fel a többiekkel együtt a hirtelen álom varázsából, erejüktől megfosztottan, s bár a Halál katonáinak nyomát sem találták a környezetükben, éberségük a legkevésbé sem lankadt.

    Csendben telt el a következő pár perc, míg Ágnes nehézkesen kiszabadította magát a puha kényelem fogságából. Miután az utolsó ragaszkodó, vastag ágyneműt is ledobta magáról, kimerülten felült, és kifújta arcából a kósza hajtincseket. Óvatosan megragadta az ágy szélét s félénken kitekintett mögüle, hogy szemügyre vegye a gyanúsan mozdulatlan koponyát. Semmi sem történt. Kicsit felbátorodott ettől, így lassú, előre megfontolt lépésekkel megkerülte fekhelyét, hogy közelebbről is megvizsgálja a maradványt.

                                                          ***

    - Az élet a folytonos változásokról szól.
    A lágy, mégis fenyegető, óvó hang elől Ágnes képtelen volt elmenekülni. Bármerre is szaladt a szigeten, a tudatalattijában fölcsendülő női szavak ereje vetekedett még magukkal a déli harangokkal is. Saját gondolatait sem hallotta ettől a már-már fájdalmas erőtől. Elméjében egyedül és csak is kizárólag a számára idegen, habár felettébb ismerős hangok léteztek, uralkodtak.

       Zsolt látta, ahogy a lángoló veszedelem lecsap a mellette álló férfira. Idejében ugrott el ő is a támadás elől, majd egy hatalmas robajt követően érezte, ahogy számtalan apró, tűszerű fadarab és durva por lepi el a fekvő testét. Felpillantott, a rém ott állt felette, háttal, valószínűleg a támadás elől szintén kitért Norbertet figyelte. Odébb tekintett, de ő nem látott semmi mást a szoba végében, csak a sötétséget. Majd a rém lángja újra kialudt, és eltűnt a szemek elől.

                                                7. Epizód

                                                Sarokba Szorulva!

    - Én voltam az, aki még a kivégzést is elrendelte!
    - Még is mi a fenéről beszélsz!? - förmedt rá hitetlenül a kapitány. - Az lehetetlen! - tagadta határozottan a férfi állítását, bár leginkább csak saját magával szerette volna elhitetni, hogy ez képtelenség.

    Egyetlen gyertya lévén viszont ez az akció igencsak lecsökkentette a fényt a kis előszobában, s annak a maradéknak a nagy részét is elnyelte a két férfitest. A kapitány egyik erős markával Vargas torkát szorította, hogy a földön tartsa, de az továbbra sem rezzent meg az életére tört heves támadástól. Néha nyugodt pillantásokat vetett a fölötte lobogó lángokra, de zavartalan mosolyát az égető hő sem tudta leolvasztani. Még a kapitányban is ideges gondolatok támadtak a határtalan nyugodtságot látva.

    - És mégis mióta tudtok ezekről a lényekről? - kérdezte a kapitány, hogy megtörje a mély csendet. Még mindig sok kérdése volt, melyekre szeretett volna mihamarabb választ találni, de érezte, hogy ez a beszédes állapot nem sokáig fog fennmaradni, hogy már amúgy is túl hosszúra nyúlt ez a beszélgetés. Most kell a legfontosabb témákat felhozni, mielőtt még bezárul előtte a kincseskapu. Az apróságok ráérnek majd később is.
    Norbert kissé összeszedte a gondolatait.

    - Ezt meg hogy érted? - kérdezte gyanakvóan. - Akkor miért? Mi szükség volt rá, hogy saját magad után küld?
    - Ahogy mondtam, semmi! Nem ez volt a terv...
    A kapitány hallgatott egy ideig, csupán mozdulatlanul figyelte az előtte ülő férfit, ki látszólag küszködött a saját gondolataival.
    Egyedül az iratokkal túlzsúfolt asztal állt kettejük között, de Norbert továbbra is tartotta magát a szemkontaktustól. Így is nehezen volt képes a fejében megtartani az egységet, semmi szüksége sem volt most régi ismerősének átható tekintetére.

    A földszintre leérve hideg légáram csapott figyelmeztetően az arcába. A fagyos levegőtől még a magányosan táncoló gyertyaláng is didergett. A kandallóra pillantott, majd vissza az ajtóhoz, ami mögött valószínűleg még mindig az a kelletlen vendég várta a meleg fogadtatást. Zsolt úgy döntött, hogy kezdeti tervével ellenkezően mégsem fogja begyújtani a száraz fahasábokat. Előbb hagyná, hogy a kétszínű hideg kedves muzsikája békésen elaltassa, mint sem hogy az a férfi ingyen élvezhesse az éltető lángokat.

                                                      ***

    Magasan járt már az égbolton az egyre csak csonkuló hold, ezüstös fénysugariból álmos leplet szőtt, mellyel lassan betakarta a megtépázott kis világot.
    A fáradtság percről perce erősebben próbálta lecsukni a fiú szemhéjait, de ő nem engedett a génjeibe kódolt kényszernek. Felnézett a sárgás, táncoló gyertyalánggal megvilágított ingaórára, az békésen dolgozott az asztalával szemben lévő falon, az ajtó mellett.

                                                         ***
    Az eső fájdalmas cseppekben hullt a már átázott talajra, mely továbbra is szüntelenül próbálta inni, felszívni az őt elárasztó ellenséget. A kegyetlen istenségek villámokat szórtak kényelmes, fellegbeli trónjaikon ülve és kielégült mosollyal figyelték az alattuk pusztuló világot. Mennydörgések armadája rázta a légkör ködös palástját, akárcsak a csíntalan fiatalok, kik apjuk köpenyébe kapaszkodnak egy hosszú út után.

    Csak ott álltak a szoba közepén, az asztal fölé görnyedve, ahova Zsolt kifeszítette az összegöndörödött tekercset. A fiú nem merte a kezében tartani a régi lapot, mert attól félt, hogy az végén még elemeiben bomlik szét és válik tényleg csupán egy ősi emlékké. Két nagyobb poharat tett a megperzselt szélekre, hogy azok tartsák nyugton a makacskodó papírost. Ennek ellenére az égetett részek még így is parányi darabokban morzsolódtak le, melyek kormos foltokat hagytak a fa bútor sima felületén.

    - Nem értem miért aggódsz ennyire érte - Zsolt körbeforgatta szemeit, majd helyet foglalt a kellemes gyertyaláng mellett. - Talán két hete, hogy ismered.
    - Az ilyen nem szorul magyarázatra - felelte a férfi lerázó stílusban. - Egy fiatal lány, ki előtt ott áll az egész élet! Az aggodalmam természetes forrásból fakad.
    - Nagy szavak! - mondta a fiú, de láthatóan elengedte a férfi válaszát a füle mellett. Körültekintett a szobán, mely talán egy nappali lehetett, vagy valami hasonló.

                  Az Óceán Lángja - 6. Epizód



                                         A Szövetséges
                       (Ide illeszd be az Intrózenét, aztán indulhat a party!)


    Három nap. Három kárhozattal, gyásszal és csöndes magánnyal töltött nap. Sárkányfészek a pusztulás szélén állt, akárcsak a vízparton kisarjadt friss hajtás, mely most a kövér, mindent elsöprő dagállyal nézett farkasszemet.

        A vihar erőre kapott. Túlvilági szimfónia járta körbe a kis, elszigetelt világ mostanra már alig járható ösvényeit. Ágnes ereiben meghűlt a vér ezen muzsika hallatán. Baljós szélsüvítés, agyagcsörömpölés, a háborgó óceán mit sem nyugvó dühös moraja, és mindenek felett ott volt még a durva eső is, melynek elég ereje volt ahhoz, hogy az ember kőzápornak érezze eme reá sújtó átkot. És valóban. Mi ez, ha nem egy őt vadászó átok? Az élete, ahogy eddig ismerte már régen véget ért, elfogadta, hogy lénye kiszakadt a valóságból és lassú, de meredek úton haladt egy számára új, felfedezetlen terület, a természetfeletti irányába.

Figyelem! A következő verstani botrány a kitaláció szilárd alappillérein nyugszik. Bármiféle egyezés a való világgal, vagy az abban élő élőlényekkel és történeteikkel a puszta szándék műve!

    Egyszer volt, hol nem volt, a Sziklás-hegység partvonalain túl, ott, ahol Michael Jackson a Thriller című számra zúg, élt egy fiatal kakas. Határozottan múlt időben, hisz már rég hősünk tányérján pihent. Ez a fiú egy egyszerű kalandor volt. Nem volt eszes, nem volt csábos, nem volt karizmatikus, nem volt erős, nem volt gyors, nem volt sovány vagy kövér, nem volt pénze, nem volt saját háza, nem volt barátnője...

    Sebes, dübörgő léptek zaja árasztotta el a konyhát, ahogy a lány lefutott az öreg falépcsőkön, mögötte a békésen lépegető férfival. Szép, törékeny arcocskájával bekukkantott az aktivitással alig töltött szobába, majd megkönnyebbülten fellélegzett, hogy az ártó aura végleg elhagyta a légkört. Norbert nem értette, hogy mire ez a viselkedés, ráhagyta. Soha nem értette a nőket, ez alól a húgát sem tartotta kivételnek. Bánta, hogy milyen kevés időt töltöttek annak idején együtt.

    - Régen nem találkoztunk! - Az ijesztő látogató kezet nyújtott a méregtől dagadó férfinak, de ő durván elutasította azt. Vargas mosolya még szélesebb lett, kettejük pengeéles tekintetének találkozásakor szikrákat hányt hideg levegő. Mintha lelkük láthatatlan világa küzdene egymással életre-halálra, a két test közötti üres teret kihasználandóan feszítve egymásnak azokat a rideg kardokat. - Mikor is volt, öt éve talán? - Észrevette a kapitány egyre jobban remegő karjait.

Rendben van, szóval ahogy hallgattam Yuki Kajiura által komponált Készülődés (Preparations) című számot, sikerült elképzelnem, hogy milyen lenne a a történet intrója, ha egy rajzfilm vagy sorozat lenne (Ahogy elszoktam képzelni a történeteimet. Innen erednek a nevezett fejezetek)

Ha tényleg sorozat lenne, akkor így nézne ki a 2. Évad bevezető videója. (5. 6. 7. 8. 9. 10. Epizód). Tehát sok előárnyékolást tartalmaz a következő iromány, még annak ellenére is, hogy semmi sem az aminek látszik.

    Ágnes torkán egy pillanatra megállt a folyadék. Nem várt hír volt ez a számára, élesen köhögni kezdett. Zsolt hátrébb húzta magát a széken, arcára fanyar undor ült, a kapitány viszont enyhe csapásokat mért a lány hátára, így próbálta jobb belátásra bírni a makacskodó italt. A roham végén lehajtotta a fejét az asztalra, próbálta rendszerezni tüdejének ritmusát. Mielőtt bárki is reagálhatott volna, felkapta magát és a férfihez fordult. Agyában szédült sebességgel pörögtek végig az eddigi útjáról szóló emlékképek.

        Ágnes nem hagyta annyiban ezt a fajta hangnemet. Erőt vett magán, lenyelte szájának felgyülemlő tartalmát. Úgy döntött, hogy hasonló hangnemben fog szembenézni testvérével. Rácsapott az asztalra, majd egy szempillantás alatt felkelt és homlokát a bátyjáéhoz tapasztotta.
    - Érted jöttem, te tuskó! - kiáltotta vissza. A fiatal férfi viselkedése csak düht szított nyelvének hegyén. Megint úgy érezte, hogy nem ismeri el őt. Hogy gyenge és képtelen vigyázni magára.

                 Elvarratlan Szálak


        Felhők szürke leple kezdte kisajátítani magának a kék ég fényét és a tűző nap ragyogását. Vihar közelget. Baljós előjel, gondolták a népek. Mindenki, aki csak tehette az fedél alá vonult, elhallgattak Sárkányfészek körkörös útvonalai. Nem csak a lassan kúszó árnyak elől, hanem mindattól, ami ilyenkor előmerészkedik koszos vackából. A banditák, a törvényen kívüli csoportok, vagy csak szimpla piti tolvajok.

    Az egész utca kihalt volt, mindenki aki csak tehette az elmenekült az útból. Mikor újabb sortűz törte meg az előzőtől kialakult csöndet úgy éreztem, összetört a szívem. Nem, nem találtak el engemet, de bárcsak az történt volna. Lily. A félelmetes dörrenéseket követően az ő fájdalmaktól ittas kiáltása volt az, ami hosszú percekig kísértett a szigeten és a  mellkasomban is egyaránt. Mind megtorpantunk egy pillanatra, hogy megvizsgáljuk az állapotát, de azt mondta, hogy csak a kezét találták el, és hogy nincs miért aggódnunk.

    Minden egy szempillantás alatt történt. Ködösek a részletek. Ott álltam, azzal az életoltó vassal a kezemben, egyedül és magamra hagyva a sárkány tüzes fészkében. A következő mozzanatban már az éltemért küzdöttem, mikor rám tört az őrség. Minden egyes csattanás, melyet a pengék rideg élei okoztak olyan volt, mintha maga a déli harang kiáltozna füleim közvetlen közelében. Négyen voltak ellenem. Lassan körbevettek, de tudtam, hogy esélyem sincs, így egy gyors ugrással sikerült sérülés nélkül kitörnöm közülük.

    Csodálattal töltött el a fiú. Ilyen bátorság, ekkora akaraterő... Hosszú ideig rá sem eszméltem, hogy meghalt, egyedül az iménti tette lebegett a szemem előtt. A sérült, pokoli kíntól és fájdalomtól üvöltöző férfinak segédek egész csapata jött segíteni. Minden barátommal végzett már, egyedül én szívtam ezt az ótvaros levegőt, mely körüljárta a kékvérű bestiákat. Minden félelem elszállt testemből. Élvezettel figyeltem a vérszomjas lény szenvedését, s elhatároztam, hogy nekem is ilyen méltó halálom lesz, mint barátomnak...

    Nem reagált nevemre... Tűnődtem, talán valami rosszat mondtam? Netán fel vélte fedezni nevemben a származásomat? Egyiket sem akartam, mindkét lehetőségtől aggódtam. Egy fiú lépett be a szobába, olyan idős lehetett mint én. Akkor ijedtem meg csak igazán. Közel voltak egymáshoz, legalábbis számomra túl közel. Vajon tényleg ilyen gyorsan lekéstem volna eme világ angyalának kezéről? Hátat fordítottak nekem, s egymás fülébe suttogták gondolataikat. Látszott, hogy rólam beszélnek.

    Negyvenhét éve már, hogy részese vagyok ennek a világnak. Sok mindent láttam és még többet tapasztaltam. De az olyan dolgoknak, miket ezen a hitvány földön kellett átélnem, még párjuk sincs ezen földön. Családom arisztokrata származással büszkélkedhetik, de ezt én sosem tartottam olyan jó pontnak. Fent születtem és laktam a Felkörben, aranyéletem volt, mindent megkaptam amire csak vágytam. Az életem tökéletes volt, jobb mint egy királynak. Egy hátránnyal, hogy egyáltalán nem mehettem az alant található körökbe, ezért mindig is láncon tartva éreztem magamat.

    Negyvenhét éve már, hogy részese vagyok ennek a világnak. Sok mindent láttam és még többet tapasztaltam. De az olyan dolgoknak, miket ezen a hitvány földön kellett átélnem, még párjuk sincs ezen földön. Családom arisztokrata származással büszkélkedhetik, de ezt én sosem tartottam olyan jó pontnak. Fent születtem és laktam a Felkörben, aranyéletem volt, mindent megkaptam amire csak vágytam. Az életem tökéletes volt, jobb mint egy királynak. Egy hátránnyal, hogy egyáltalán nem mehettem az alant található körökbe, ezért mindig is láncon tartva éreztem magamat.

    Minden egyes lépésük tekintetek ezreit vonta magára. A koldus nép legjava ott sugdolózott a hátuk mögött, ijedten, meglepődötten, mintha csak egy vad múltat kísértő szellemet látnának. "Ez most tényleg Ő?" lehetett hallani az egymás füléhez hajladozó asszonyok szájából. Ágnes zavarodottan tekingetett körbe az embereken: mindenki a férfire volt kíváncsi, egyszerre csodálták és féltek tőle. A tömeg megnyílt, kettévált útjuk előtt, szabad teret hagyva nekik a menetelre.

    - Miért nem kedveled ezt a helyet? - nézett rá csodálkozóan a lány, majd visszafordult, hogy tovább gyönyörködjön az égig érő magasságokban. - Szerintem meseszép!
    - Ne hagyd, hogy a külső megtévesszen. - szólt vissza hidegen a kapitány. - Bármilyen lenyűgöző is legyen Sárkányfészek, ne feledd, hogy az alma is belülről rohad ha féreg éri húsát. A helyi gazdag népség épp így emészti fel ezt a világot. Korrupt föld ez, mindenhol csak az aranyat lesik a szegények zsebéből.

    Egy hosszú út tele kínnal, szenvedéssel, és szíveket megszorongató gyásszal. A kétnapos menekülés az Ónix és a Jáde szigetvilág képviselői között szinte mással sem telt. A kis hajó sem készletileg, sem szerkezetileg nem volt felkészítve egy ilyen távlatú útra. Oldalán egy kisebb rés tátongott, melyen minden nagyobb hullám besöpörte az ártó vizet. A hatfős legénység legnagyobb szerencséjére viszont a széljárás kegyes volt, hisz az északnyugati irányban lévő Sárkányfészek megközelítéséhez tökéletes volt a mára már a Meridián-óceán legfurább jellegévé vált délről süvítő légáram.

        A Halál szolgái előredöntötték testüket, lángoló jobb markukat felhúzták mellkasukhoz, másik karjukat pedig hátra, testük mellé vetették. Ez volt jel a férfiak számára, hogy itt az idő kereket oldani.
    - Vissza a városba! - utasította a kapitány őket, s előre indult, hogy biztosítsa a terepet.
A csontváz, melyet a férfi súlyosan megsértett, volt az első, mely megindult feléjük. Dan ekkor fordított hátat a veszett csatának, és barátja után eredt.

    - Engem jobban foglalkoztat az a kérdés, hogy miért vannak még egyben - jegyezte meg töprengően a kapitány. - Szövetek nélkül nincs semmi ami összetartaná a vázat.
    - Most komolyan ezen akadtál fent!? - rántotta fel a szemöldökét az első tiszt. Sóhajtott, majd visszatekintett a halottakra. - Valaki itt egy nagyon rossz tréfát próbál űzni velünk.
Egy ideig még csendben figyelték a látványt. Alig álltak talán harminc méterre az obeliszktől, mégsem mertek egy apró lépéssel sem közelebb menni.

        - Hihetetlen, mi? - szólt az ismerős hang a hátuk mögött. - Alig két hete hagytuk el ezt a szigetet. Tizennégy nap elég volt ahhoz, hogy egy gazdasági nagyhatalom a tenger szintjével legyen egyenlő.
    - Dan, - fordult hátra a kapitány első tisztjéhez, ki magát kényelembe helyezve támaszkodott háttal a fogadónak. Szemei lesütve, karjai pedig mellkasán voltak összefonva. - Az óceánon lévő konfliktusok a te szakterületed. Van ötleted arról, hogy kik tehették?

Sajnálatos módon a városnézést elég gyorsan félre kellett tennie, ugyanis orra a friss illatot követően azonnal elrántotta őt a város mélyén elhelyezkedő fogadóhoz. Nagy, kétemeletes épület volt, látszott rajta, hogy nem rég lett építve. A festés friss volt, a puha fából készül külső vázat pedig még csak egy karcolás sem érte. Egy szintén díszesített vendég csalogató tábla lengett az enyhe szélben a bejárat felett. A lánynak elég volt csupán ránéznie, máris késztetést érzett rá, hogy belülről is szemügyre vegye az épületet.

       Tigrislevél Hegység egy igazán mozgalmas világ volt az Onix szigetcsoportban, viszont maga a város egy mély, csendes és öblös völgyben pihent meg. Virágzott a kő- és vasbányászat, erről a szigetet palástként védő meredek hegyvidék bőven gondoskodott. Gazdasága rendkívülien fejlett volt, hisz nemcsak a Meridián Óceánt köti össze az anyafölddel, de közvetlenül itt történik meg a Jáde szigetcsoporttal való kereskedelem is. Már az is elképesztő volt, hogy egy ilyen hatalmas földcsepp milyen kis kikötővel rendelkezik, a kiálló sziklák viszont nem is nagyon adtak helyet a terjeszkedésnek.

3. Epizód: Fájó Búcsú

Sötétség... a Halál ártó leple borítja a világot! A fagyos vizek medreiben immár forró vér folyik, a talajt a démoni nap már rég vörösre, halottra perzselte, és a levegőben az orrfacsaró, mérges dögszag szedi az áldozatokat. Varjak, a vég fekete hírnökei lakmároznak az elesettek megkárhozott húsán. Nekik még szerencséjük volt, azonnal békére leltek az elmúlásban, míg mások lelkére örök átok települt, soha sem szabadulván az élettelen szolgasorsból.

De ez csak a látszat volt. Egészen addig hátrált míg meg nem győződött róla, hogy egyik férfi sem látja, és mikor már biztonságban érezte magát, berohant a dzsungelbe, hogy megkeresse mit is jelölt az a templom szerű ábra. Ez a talaj nem olyan volt mint az a meleg, puha homok... nedves, hideg, tele száradt ágakkal és szúrós növényekkel. Már az első pár méter után abbahagyta a futást mert egyszerűen lehetetlennek érezte a mezítláb való közlekedést. Óvatosan, finoman lépkedett, nehogy valami is megsértse a lábát.

A galleon hét napon és hét éjszakán keresztül fogja szelni a tenger hullámait, de a lány már a negyedik reggelen érzi, hogy az utazás eme kemény formáját nem neki találták ki. Már az első munkanapja a ládák kötözésével telt el, csakhogy másnap egy erős hullám lökésére azok mind elengedtek, így kezdhette előröl. A harmadnap nyugalmasan telt de a kapitány, ígéretét betartva, csak kevéske adag ellátmányt szabott ki az ifjú részére és még azt is be kellett osztania egész napra.

Az Óceán Lángja

Első Epizód: A Tenger Hívása

A mesék és a különleges történetek mindig is az emberiség hűséges kísérői voltak a történelem folyamán. Legendák és mondák jártak szájról szájra, dalok és énekek angyali kórusainak hangja melengette a szíveket, pletykák és szóbeszédek halk suttogása szállt a szélben.

Mint a sietős lángok, úgy terjedtek el eme eseményeket megörökítő alkotások szerte a világon, csakhogy egyvalaki végre papírra vethesse őket idős tollával, megőrizvén őket az örökkévalóságnak.