Nem reagált nevemre... Tűnődtem, talán valami rosszat mondtam? Netán fel vélte fedezni nevemben a származásomat? Egyiket sem akartam, mindkét lehetőségtől aggódtam. Egy fiú lépett be a szobába, olyan idős lehetett mint én. Akkor ijedtem meg csak igazán. Közel voltak egymáshoz, legalábbis számomra túl közel. Vajon tényleg ilyen gyorsan lekéstem volna eme világ angyalának kezéről? Hátat fordítottak nekem, s egymás fülébe suttogták gondolataikat. Látszott, hogy rólam beszélnek. Miután végeztek, a fiú nagy mosollyal az arcán visszafordult felém és a nevemen szólított. Azt mondta, hogy mi lenne, ha csatlakoznék hozzájuk, hiszen szerinte aki megpróbál felmászni a felkörbe, nem törődvén a bőrt felmetsző kőzetekkel, majd visszazuhan és túl is éli, abban csak van kurázsi és akaraterő. Igen, hamisan feltételezett, de nem szóltam róla egy szót sem, nem szerettem volna lerombolni ezt rólam kialakult csodálatos illúziót, így csak egyszerűen  rábólintottam. Először az életben úgy éreztem, hogy valódi barátokat találtam, még ha hazugságban is éltem közöttük. Az elnyomó arisztokraták ellen küzdöttek, és gyűlöltek mindenkit, akiben az a szörnyű kék vér akár csak nyomokban is fellelhető volt. Ha megtudják ki vagyok, akkor elvesztem őt...
    Hónapokat töltöttem közöttük. Voltunk vagy tizenheten, mind fiatalok, és mind ügyesek valamiben. Egyikünk jól főzött, a másik kovács volt, míg a harmadik, Dan, pedig csak lopta a napot. Engem a tervezésekkel, az agyalgással bíztak meg, s ők voltak azok, akik felfedezték bennem a kellő vezetői képességeket is, melyekre kapitányi karrieremet építettem. A fiút, ki akkor felfedezett, s besorozott, Kiliannek hívták. Remekül értett a pusztakezes harcos, és vállalta, hogy a személyi mesterem lesz. Vékony végtagjaimat felváltották a tiszteletre méltó, erőtől dagadó karok és lábak, mellkasomon pedig már a penge sem fogott oly erővel. Csapatokra voltunk beosztva. Dan, Kilian, én és szerelmem Lily, alkottunk egy osztagot. Ha épp cselekedni kellett, mondjuk épp egy gazdag férfi bánik rosszul egy szegény cselédlánnyal, akkor mindig mi voltunk az elsők akik színre léptek, hogy segítsünk az asszonyon, s ha balhé lett belőle, akkor mindig mi maradtunk hátra utoljára, hogy a többieknek időt adjunk.
    Egyik akciónk azonban a vártnál is rosszabbul sült el. Épp az alkörben voltunk, a dokkoknál - sajnos már csak tizenöten. Charlie súlyosan megfázott, majd két hét hosszú küzdelem után elhagyott bennünket, s magával vitte az ő oldalát el nem hagyó, gondoskodó testvérét, aki ezáltal szintén elkapta -, és figyeltük, ahogy egy újabb élelmiszer szállítmány érkezett Sárkányfészekre. Épp éhínség volt szigeten, ezért jelentünk meg mi is, de nem kéregetni, hanem cselekedni... A helyi gárda utasítva lett arra, hogy minden egyes ládát, minden egyes magot ami csak kihull belőle, azt vigyék a felkörbe, hogy "a sziget gondtalan vezetése megoldható maradjon". A tervünk az volt, hogy lefoglaljuk a sok éltet nyújtó elemózsiát, s szétosztjuk a nép körében. Ezúttal viszont túl magasra tettük a lécet... vagyis... tettem... Az én tervezésem szerint folyt minden az első levegővételtől az utolsó tál zabkásáig. Dan állt a tömegben, szegény árvának beöltözve, hogy minden szemmel tartson - a testalkata pont adott volt a feladatra -, Lily kikevert nekünk egy kevéske puskaport, figyelemelterelés szempontjából, Kilian és én pedig csak a jelre vártunk Dantől, hogy használjuk, majd a csapat többi tagja egyenként lefegyverzi az őröknek aligha nevezhető egységeket. Első látásra lerítt róluk, hogy kardot soha az ég világon nem láttak eddig.
    Minden jónak tűnt. Ha sikerül a népnek szolgáltatni az ételt, akkor kiéheztethetjük a felkör zsarnokait. Mikor a szekerek már pozícióban voltak, Dan a tömegben kiabálni kezdett, hogy szítsa az éhező tömeget, akik egyetértvén a fiúval megrohamozták a szállítmányt. Ez volt számunkra a jel, hogy cselekedjünk. Miközben a gárda a népet, köztünk társainkat is próbálta visszatartani azzal, hogy szorosan lezárta az utcát, védtelenül hagyták az élelmező ládákat, melyek egyenes irányban haladtak a középkörhöz vezető lépcsősor felé. Itt léptünk mi: a puskaporral megtöltött kis tarisznyákba egy-egy kanócot csúsztattunk, majd a kibújó végét meggyújtva bedobtuk őket a sarkon álló üres hordókba, majd visszahúzódtunk a sikátorokba. Mikor a lovasszekér elhaladt mellettük, a pontosan időzített meglepetéscsomagok puffanásaira megtáltosodott paripák ijedtükben lekanyarodtak a körpályára, és a vezetőjüknek csupán a helyi bútorosnál sikerült őket nyugalomra bírni, nem csak távol a szekerek céljától, de bárki mástól is aki segíthetne nekik. Minden a tervek szerint alakult! Egyszerűen követtük a lovakat, majd kardot rántottunk a kocsisra, aki ezt látva azonnal elfutott. Gyorsan lecsatoltuk a kocsiról a szekeret, majd a lovakat újra megijesztvén útjára indítottuk őket a sziget körül, hogy egy ideig ne maradjon semmi bizonyíték hátra. Mire ismét megtalálják őket, addigra mi már rég jól fogunk lakni.
    Aznap este hatalmas lakomát csaptunk friss húsokból és gyümölcsökből, a sziget eldugott, déli partrészénél, és meghívtunk minden éhesszájú ismerősünket is, a búzát és az egyéb gabonákat pedig az éj leple alatt ott hagytuk az arra érdemes családok ajtajainál. Egy hős voltam, mindenki engem és a zseniális tervemet ünnepelte. Még Lily, szívem fénye is vetett rám egy-két elismerő mosolyt. Minden szép és jó volt, de... máig nem tudom, hogy hogyan, de ránk találtak. Épp Ondra mesélt egy elbűvölő történetet egy másik világról, ahol idegennek és felfoghatatlannak tűnő, emberi kéz munkássága alkotta tárgyak voltak, ahol angyalok együtt éltek a puszta földiekkel, és a természet erői is fejet hajtottak az emberek akaratának. Olyan érzés volt, mintha a legtöbbünk a szereplője lenne, de a mesélés félbeszakadt, mikor helyi hatóság kapitánya és talpnyalói berontottak a poros házikóba és szétdúltak mindent, amit csak találtak. A legtöbbünk fogságba esett, köztük Kilian és én is, míg például Lilynek sikerült kimenekülnie pár fiatalabb lélekkel.
    Másnap virradóra már a felkör főterén vakította szemünket a felkelő nap, ahogy láncba verve kihajítottak minket az utcára. Nyolcan voltunk, köztük lányok is. A szemem láttára végezték ki egytől egyig fiatal társaimat az árulás vétkével. Nem számított a kor, a nem, egyesével szakították fel nyaki verőereiket, s folyt végig a kikövezett utcán tiszta lelkük ártatlan vére. Kilian is erre a sorja jutott, de ő nem félt. Míg mások sikoltoztak, könyörögtek, sírtak, ő csak ott térdelt nyugodtan, meredten bámulva a narancs színekben pompázó napba. Arca magabiztos volt, tudta, hogy a jó ügyért harcolt. Merev ábrázata a penge élére sem válaszolt. Egy pislantás nélkül engedte, hogy a kard felmetssze az ereit, de azért mégsem hagyta ennyiben. Lassan talpra állt vérző torkával, majd a karján lévő vasperecekkel istenes erőből arcon csapta az előtte álló kapitányt, így törölvén le arcáról azt a perverz mosolyt. A férfi törött állkapoccsal zuhant a földre, Kilian pedig még egy utolsót rám mosolygott, mintha minden rendben lenne, mielőtt erőtlenül összeesett a földön.