Epilógus

     - Csáklyáznak minket!

     - Mindenki fogjon fegyvert!

     - Átszállnak! Verjétek vissza őket!

     Heves viadal dúlt az óceán ezen eldugott szegletében. Kartácstűz, ágyúropogás, a fa lemezek kellemetlen zajjal járó roppanásai, majd az önfeledt csatakiáltások, melyeket a kifeszített vitorlák szövetébe kapó szél tovaküldött a négy égtáj felé.

     A Kecses Mary névre hallgató kereskedőhajó legénysége elszánt küzdelmet folytatott az életükre tört hajóval és az azt irányító bandával. Hosszú ideig bírták a strapát a gyorsan manőverező ellenféllel szemben, aki a semmiből bukkant elő és támadt rá az ártatlan népségre. Eleinte még minden jól ment, ám a félelmetes, hírhedt kalózhajó egyesével lőtte ki áldozatának ágyúit, megpecsételve további esélyeit. A támadók a hajó közelébe kormányoztak, majd több tucat kampó és csáklya talált magának utat az áruszálító kötélzetére.

     Nem telt bele sok idő, mire a fedélzetet elárasztották a hosszú idő folyamán megedződött harcosok, és kihasználva a túlerőt, irgalmatlan csapást mértek az ellenszegülőkre. Kardok csattantak össze, pisztolyok dördültek el, a hétköznapi kereskedők mentették, amit lehetett, ám kevés sikerrel.

     A támadók hangos üvöltözéssel törtek be a ripityára zúzott alsóbb szintekre, ahonnan aztán egyesével ráncigáltak ki minden életben maradt embert. Löködték őket, fenyegetések hallatszottak, igyekeztek minél nagyobb félelmet kelteni az áldozataikban. A fedélzeti kabinokban pár gazdagabb személyre is rábukkantak, akik gyáva módon az ágyak alatt próbáltak védelemre lelni a barbárok elől.

     A harc intenzitása gyorsan alább hagyott, a csata egyre halkuló zaját is immáron elnyelte a sós víz hullámzása és az árbocok recsegése. Vége volt a küzdelemnek. Úgy, ahogy rájuk támadtak, épp olyan sebességgel be is fejezték a hadműveletet. Céljukat elérték, a legénység és a pénzes utasok nagyobb részét élve foglyul ejtették. Nem maradt más hátra, mint egyesével átszállítani őket a saját hajójukra.

     Egyszerre csak öt embert ragadtak meg és vezettek be szép sorjában a hivatalnak tűnő kabinba, hogy kiszedjék belőlük az értékes információt, melyet talán egyikük elméje rejt. Szerettek volna minél hamarabb végezni, de azért nem megszakadni a rendezetlen káosz súlya alatt.

     Beküldték a hetedik csoportot is, miután az első harminc személytől semmit sem tudtak meg, ami őket érdekli. A kihallgató tiszt összeráncolt szemöldökkel nézett végig az asztala előtt térdelő furcsa alakokon. A társadalom legkülönfélébb rétegeiből voltak most egymáshoz kötve emberek, s ez elég humoros, mondhatni ironikus helyzethez vezetett.

     Az első alak egy reszkető kis senki volt, aki rémült paranoiával nézelődött körbe. Talán még a saját anyját is eladta volna az életéért. Tőle balra egy nyugodt nemesi hölgy térdelt, aki bátor, ám halk szavakkal próbált lelket önteni a sor közepén térdelő, ijedt gyermekébe, őket pedig negyedikként az egyik matróz követte. Utolsó a csoportban egy fiatal nő volt, csodaszép vörös hajjal, mely gondosan kitakarta az arcát.

     - Feltételezem most azt kérdezik magukban, hogy miért vannak itt! – kezdte beszédét a vékony testalkatú, szakállas tiszt. Nem kapott választ, bár nem is számított rá. – Egy kiégett tengeri kutya elkotyogta nekünk, hogy az önök hajóján van egy személy, aki számunkra nagyon fontos információkkal bír.

     - Egy személy!? Egy ember miatt képesek voltak erre!? – fakadt ki a nő. Férje azonnali halált halt, még a kezdeti lövöldözésben.

     - Sajnálom asszonyom – intette le a férfi. -, de egy korábbi eset miatt kénytelenek vagyunk a biztonság kedvéért teljes uralmat kivetni mind az ellenséges hajó, mind annak utasai fölé.

     - És ha eközben megölik azt, akit keresnek? – kérdezte a lekötözött matróz, gúnyos hangon.

     A tiszt bólintott az ajtónál álló emberének, aki kardot rántott, és egy gyors, erőteljes mozdulattal keresztüldöfte hátulról a férfi nyakát. A halál azonnal beállt, nem szenvedett.

     A maradék négy fogoly rémülten ugrott odébb a látványtól, bár a végtagjaikat összefogó kötél nem sok mozgásteret adott nekik. A fiú sírni kezdett, míg anyja kétségbeesetten próbálta nyugtatgatni. A reszkető alak is értelmetlen nyögdécselésbe kezdett az ijedtségtől, egyedül a lány maradt természetellenesen nyugodt.

     - Mit akarnak? – vallatta tovább a nő, miközben azon igyekezett, hogy elterelje fiának tekintetét a földön lassan kivérző holttestről.

     - Amint mondtam, információt – A tiszt szünetet tartott, hogy egy mély levegőt vegyen. – Egyikük itt ebben a teremben részletes beszámolóval rendelkezik a Felvilágosultak nevű szektáról, és szeretnénk, ha ezt megosztaná velünk – Újból végignézett a társaságon, egyedül a nő arcáról olvasott le értetlen tudatlanságot, a másik kettő kerülte a szemkontaktust. – A jutalom persze nem marad el, ha szabadon beavat minket a részletekbe, akkor elhagyhatja a hajót.

     Mi sem kellett több a szélső alaknak, a férfi azonnal beadta a derekát a biztonság reményében.

     - Rendben van! – kiáltotta kétségbeesett, dadogó hangon, hogy mentse az életét. – Elárulok mindent, csak kérem, kíméljenek meg!

     A tiszt boldog mosollyal az arcán dőlt hátra a székében.

     - Milyen újdonsággal tudnál szolgálni számomra? – kérdezte őt lágyan, bizalmat sugározva, amitől a remegő férfi szemei felcsillantak. Azonnal megeredt a nyelve.

     A tiszt intett, hogy vigyék el a többieket, nem kell, hogy részesei legyenek ennek a tudásnak. A őrök elvágták az összetartó köteleket, majd egyesével kitoloncolták a foglyokat a kabinból, míg ketten a vérző testet megragadva követték őket.

***

     - Kapitány, jó hírekkel tudok szolgálni önnek! – szólalt fel tisztelettudóan a kihallató tiszt, mikor a hajó orrához sétált. Az előtte álló alak a horizontot kémlelte áldott nyugalomban, és bár ő háttal volt a beosztottjának, minden szót tisztán hallott. – Sikerült elfognunk a célszemélyt, és még összesen hat másik embert is, akiknek közük van a Felvilágosultakhoz. Mi több, egyikük megosztotta velünk a szekta egyik főhadiszállásának pontos helyét, a Gránit szigetcsoportban. Ő csak úgy nevezte, „az elátkozott szigetek”. Állítólag a Felvilágosultak ott toborozzák az erőiket mindazóta, amióta vezetőjük, Vargas az Őrült halála miatt kiszorultak a Jáde szigetekről. Ha gondolja, kiadhatom az azonnali parancsot, hogy elinduljunk az új cél irányába.

     A hallgató fél elmosolyodott, régóta várta már ezt a napot.

     - Tégy úgy, Dennos! – parancsolta, de továbbra sem fordult hátra.

      A tiszt meghajolt, majd a legénység tagjaihoz kiáltozva elhagyta kapitánya közelségét.

     A hajóorr korlátjánál álló középkorú nő lekapta övéről az oda felakasztott kis térképet, majd gyermeki kíváncsisággal kutatni kezdett rajta, míg nem megtalálta a nyugatra helyezkedő Gránit szigetek csoportját. Messze van, de egy pár hétig tartó úttal elérhető, gondolta. Összehajtotta a papírost, ezúttal a zsebébe dugta.

     Lágy szellő fújt a sebhellyel csúfított arcba, mialatt hosszú, karmazsinvörös haja szabadon lobogott kemény kalapja alatt.

     - Az elátkozott szigetek… - ismételte tisztjének szavait, miután fáradt szemei az égboltra meredtek. Bármibe is kerül, de befejezi, amit elkezdett! – Érdekes kalandnak ígérkezik!

***

    A mesék és a különleges történetek mindig is az emberiség hűséges kísérői voltak a történelem folyamán. Legendák és mondák jártak szájról szájra, dalok és énekek angyali kórusainak hangja melengette a szíveket, pletykák és szóbeszédek halk suttogása szállt a szélben.

Mint a sietős lángok, úgy terjedtek el eme eseményeket megörökítő alkotások szerte a világon, csakhogy egyvalaki végre papírra vethesse őket idős tollával, megőrizvén őket az örökkévalóságnak.

Emberek ezrei élvezik ha ilyen történeteket olvashatnak, de vajon milyen lehet át is élni egyet? Vajon kikről e művek szólnak hitték-e valaha is, hogy egyszer ódákat zengenek majd róluk.

     Az élet kiszámíthatatlan. Bármerre is forduljon az ember, sosem tudni, hogy mi vár rá a következő kanyarban. A lélek törékeny, a szív törékeny, az elme törékeny, de együtt, ha a három össze van hangolva, töretlenné válhatsz, edzetté.

     A Meridián-óceán szigetvilágai egy új korba léptek, melyet csak azok képesek túlélni, akik alkalmazkodnak a frissen megváltozott játékszabályokhoz.

     Az Alvilági Horda jó pár évvel ezelőtt maradéktalanul eltűnt a föld színéről, de a kellemes béke még így is várat magára. A Felvilágosultak sorjában emelkednek fel az árnyak közül, gyakran tömegével, hogy mágikus rituáléikkal és groteszk emberáldozataikkal félelem alatt tartsák a környező világok lakosait.

     Egyedül egy csapat áll készen a végső csatára, de ahogy azt a közelmúltban elterjedt óvó mondás is tartja: Rettegj a vörös démon hajójától, melynek neve, Az Óceán Lángja.