Megveregették egymás vállát, s azzal ők is elindultak a kikötő felé, követve az utolsó pár embert, akik elhagyták a csarnokot. Ha jó szelet kapnak a vitorlák mögé, akkor egy másfél hét alatt ott lehetnek Sárkányfészek földjén. Csupán remélni kell, hogy nem fognak elkésni…

***

     Sötétség. Ismerős sötétség.  Az egyedüllét veszélyes kiszolgáltatottsága fogadta az ébredező leányt, mikor magához tért a minden fényt mellőző helyen. Kemény, jéghideg kő biztosított számára ágyat az utóbbi három nap során, melyet itt, Sárkányfészken töltött, bezárva és magányosan, de nem panaszkodott. Örült, hogy legalább ennyi luxust kapott.

     Teste legyengült, érzékei pedig eltompultak, s bár csak töredezett emlékfoszlányok maradtak meg az utóbbi két hét eseményeiből, ez még mindig elég volt ahhoz, hogy felfogja, mi is történik most vele. Elkapták, majd fogságban tartották, míg elméje kitisztult az arra rátámadó ellenséges tudattól. Lehunyta a szemét, próbált kizárni minden más tényezőt, ezek után pedig megkönnyebbülten nyugtázta, hogy már nem észleli semmi nyomát az agresszív akaratnak. A Halál megszabadította őt a tőrtől, így emiatt már nem kellett aggódnia, igaz, nem volt zökkenőmentes az elvonókúra.

     Lassan felült a lapos sziklán, körbenézett a teremben, hiába. Talán csukott szemekkel is többet látna. Óvatosan kitapogatta csizmájának talpával a talajt, majd felkelt az ágyról, de amint testsúlyát a lábaira helyezte, azok akaratlanul is összecsuklottak a lány alatt. Négykézlábra esett, a szilárd felszín viszont nem kímélte a térdeit. Kimerülten kapkodni kezdte a levegőt, ezzel legalább eltereli figyelmét a fájdalomittas kiáltásról, mely éppen a torkából készült kitörni. Újból feltápászkodott, ezúttal testét azonban a szédülés rántotta vissza.

     Nem tudta, hogy merre indult el, vagy hogy a sötétségben merre rejtőzik a kijárat, de nem adta fel a próbálkozást. Nem adhatja fel. Elméje kitisztult, ismét saját akarattal rendelkezik testének minden porcikája felett, s tudatának legmélyebb pontjait is ő tartja ékes figyelemmel, ilyen feltételek mellett márpedig nem fogja megvárni a végítéletet. Nem fogja egy sarokban sírva kivárni a konfliktus végét, elérkezettnek látta az időt, hogy tegyen is valamit. Kúszni kezdett, karjaival vonszolni magát az ismeretlenbe. Az őrjöngés, az akaratlan testmozgás és kapálódzás, melyet ama tárgy behatása alatt végzett rendkívül felemésztette az energiáját. Pihenésre viszont nem volt idő, mihamarabb meg kell találnia Zsoltot, hogy aztán együtt elszökjenek erről a helyről. Nem értette, hogy a fiút miért nem vele egy terembe zárták, bár gondolta, hogy lelki állapotának lehetett valami köze hozzá.

     Előre kapott jobb kezével, a kőszikla talaj helyett azonban egy puha szövetből készült tárgyba markolt bele. Azonnal felismerte. Magához rántotta tarisznyáját, melyet még érkezése pillanatában hajított el a sötétségbe, és sietősen kiborította tartalmát a földre. Végigtapogatott a teste előtt heverő tárgyakon. Egy kis bőrzacskónyi pénz, melyet még a kapitánytól kapott fizetségül, kendők… és a pisztoly. Csak a tőrt vették el tőle, minden mást a helyén hagytak.

     Óvatosan felvette a lőfegyvert. Nem emlékezett rá, hogy előtte volna a golyót, így jó eséllyel még töltve volt. Ennek ellenére mégis a kebleihez ölelte az életfosztó tárgyat, miközben képek villantak fel elméjében arról a pillanatról, amikor elvette azt. Sírni kezdett, pedig megfogadta magának, hogy nem teszi. Ő nem akart fájdalmat okozni! Nem akarta bátyját leütni! A könnyek sebesen peregtek le karcolásokkal teli orcáján. Még csak azt sem tudta, hogy a férfi vajon túlélte-e a csapást, vagy netán immár családi vér is tapad sebes ujjaihoz… A kapitányt is elvesztette azon a hajón. Akit a Halál nem vitt fel arra a szellemhajóra, azok nyilván nem élték túl a támadást… Egyáltalán miért kínozza magát felesleges ábrándokkal? Hiszen ha reálisan gondolkodik az ember, akkor Zsolt jelenlegi állapota is kétséges. Mégis miért tartanák pont őt életben?

     Lelke újból erőre kapott. Ha nincsen már mit vesztenie, akkor miért ne menjen el a legvégsőkig? Érezte, ahogy teste körül lassan elszakadnak a láncok, melyek mindeddig a földre kényszerítették őt. A pisztolyt visszatette az üres tarisznyába, amit aztán a vállára aggatott. Felkelt, ezúttal minden akadály nélkül, és nehéz lépésekkel tovább indult egyenesen, remélve, hogy hamarosan eléri a falat, melyet aztán követhet a kijáratig. Könnyei elapadtak, ő pedig észre sem vette. Csak ment tovább a sötétségben, most a saját túlélése volt elsődleges. Másokért aggódni most felesleges, hiábavaló, mindaddig, amíg sorsuk kiléte puszta feltételezéseken alapul.

     Jobb karját gyengéden teste elé nyújtotta, ujjaival pedig kíváncsian fürkészte az ismeretlent. Ujjpercei fájtak, az egyszer még selymes bőr pedig csúnyán le volt horzsolva rajtuk. Ágnes feltételezte, hogy öklei jópárszor találkozhattak a kőbe vájt falakkal.

     Megállt, egy hideg vasrúd akadt a tenyerébe. Közelebb húzta magát, bal kezével is megfogott egyet. Szerencsésnek gondolta magát, hogy egyből megtalálta, de most járhatott azon az agya, hogy miként jusson át rajta. Egy kósza ötlettől vezérelve nekifeszült a rácsnak, ami ettől minden probléma nélkül kitárult. Nyitva hagyták a számára. Lassan, minden mozdulatot alaposan átfontolva kilépett az eddig őt fogva tartó börtönből. Amikor a folyosó közepére ért, az elszigetelő sötétség hirtelen magára hagyta a lányt, s jelenlétét felváltották a falakon felgyúló fáklyák azúr fényei.

     Ágnest szinte megvakította a semmiből feltörő fény, hosszú percekbe telt, mire szemei képesek voltak alkalmazkodni az új viszonyokhoz. Felmérte a terepet, a folyosó csak két irányba ágazott el. Jobbra a sötétség fogadta, már-már csalogatóan hívogatta, míg balra az égő fáklyák kíméletlen fényerősséggel mutatták neki a számára kirendelt utat. Hátra nem akart nézni, nem akarta látni volt szálláshelyét. A tudás nem mindig hoz megnyugvást…

     Elindult hát a kivilágított alagúton. Senkit, jobban mondva, senkit sem látott. Egyedül ő volt és a kőfalak. Félt, ezt nem is próbálta tagadni, nem mert belegondolni, hogy mi fogja őt várni az út végén. Óvatosan lépegetve haladt előre, míg bal karjával a falnak dőlt támasz gyanánt. Megállt egy pillanatra, hogy újból szemügyre vegye ezt a helyet. Valahol Sárkányfészek alatt lehet, a hegy gyomrában, ezért bárhogy is próbál majd meg elmenekülni, mindaddig csapdában lesz, amíg a felszínre nem ér ebben az útvesztőben.

     Tovább sétált, majd halk kántálásra lett figyelmes. A hang egy közeli teremből jött, melyben ez a folyosó is végződött, így Ágnes könnyedén meg tudta közelíteni a forrást. Hallgatózni kezdett, ám az idegen nyelvből egy fabatkát sem értett. Leszámítva az utolsó mondatot…

     „Az Alvilági Horda és a Felvilágosultak közös győzelmére!”

     „Alvilági Horda”, Ágnes ezt a fogalmat ismerte, bátyja elmesélt róluk mindent, amit tudni kell. De hogy „Felvilágosultak”? Ez új információ volt…

     - Nem áll óhajodban esetleg beljebb lépni? – szólt rá messziről az ismerős hang, amelytől teljesen kirázta a hideg.

     Mintha csak egy parancs lett volna, a lány hezitálás nélkül kibújt a folyosó falának biztonságot nyújtó takarásából. Szíve hevesen vert, tenyerei izzadni kezdtek, az egyre növekvő nyugtalan feszültségtől pedig az eddig szabályos lélegzete is akadozni kezdett. Miután megpillantotta a barna bőrt, a fekete, fürtökbe csavart hajat és a gyilkos tekintetet, mely a nyugodt, érzelemmentes arcon pihent, még nyelés is nehezére esett. Vargas egy kőből faragott oltár előtt térdelt, melyen egy felöltöztetett emberi csontváz pihent meg. A férfi eleinte csak egy pillanatra fordult a lány felé, hogy tudomást vegyen annak jelenlétéről, de egy alaposabb átgondolás után mégis örömmel fogadta az új vendéget.

     - Üdvözöllek, drága leányom! – nevette, majd felkelt a földről. Jelzésére a Halál katonái azonnal elözönlötték a kék fényárban úszó sziklacsarnokot, elzárva a lány összes menekülési útvonalát. – Köszöntsük hát nagy tisztelettel szeretett díszvendégünket, aki nélkül nem érkezhetett volna el eme becses mai nap! – kiáltott ki a holt tömegnek.

     Ágnes rémülten, mégis nyugalmát megtartva forgolódott, hogy felmérje saját helyzetét. A Halál minden mozdulatát követte, neki pedig nem volt esélye meghátrálni. Csapdába esett!

     - Nem kell félni, bajod nem fog esni! - szólt lágyan az ijedt fiatalnak. - Még nem – javította ki magát. – Tudod, éppen időben tértél magadhoz! – Közel lépett hozzá, s gyengéden megragadta az átható, sötét aurától megdermedt lány állát. - Kérlek, foglalj helyet és élvezd az előadást, melynek forgatókönyvét te segítettél megírni! – azzal ellökte magától őt, s visszaindult az oltárhoz.

     A lány egy pillanatig küszködött az egyensúlyával, hogy talpon maradjon.

     - Mégis mi ez az egész? – csattant fel Ágnes hangja, sikeresen bátorságot kényszerítve magára.

     - Az utolsó felvonás!

     Vargas mélyről jövő nevetése erősen visszhangzott a teremben. A baljós hang keresztülszáguldott a kesze-kusza alagútrendszeren, fel egészen a felszínre, ahol aztán elnyelte az éjszaka csendje.

     A telihold fénye őrző angyalként világította meg a sötét szigetvilágot, melyhez egy hatalmas hajó közelített a távolban. A vitorlás gond nélkül tört át az ezüstösen csillogó holdsugarakon, s még a széljárás is kedvező volt a számára. Az öbölben fekvő roncsokat leszámítva semmi akadálya nem volt, hogy a bárka elérje a partvonalat. Miért is lett volna? Még a természet elemei sem mertek szembeszállni az idős kapitány akaratával, ki a hajóorrnál támaszkodva figyelte az előttük álló szigetet.

     - Jövünk értetek!

***

9. Epizód: Előkészület

(Vége)