Hangos dörrenés rázta föl a csendes kis világot a kora reggeli órákban. Számtalan madár repült tova a hirtelen felcsendült zajtól, szárnyuk ritmikus csapkodása viszont legalább valamennyire elnyelte a még hátramaradt visszhangot. Csupán egy kósza porfelhő jelezte a becsapódás helyét.

     - Szép lövés! – tapsolta meg Zsolt, bár inkább csak illedelemből.

     - Csak kár, hogy mellé lőttem… - panaszolta elégedetlenségét Norbert, miközben értetlen tekintettel tanulmányozta a füstölgő pisztolycsövet.

     - Ja, szóval úgy érted, hogy te arra a fatuskóra céloztál? – kérdezte nyilvánvaló szarkazmussal megdobva a szavait, majd a talajba fúródott golyótól pár lépésre lévő célra bökte a hüvelykujját.

     Norbert szúró pillantást vetett a halkan kuncogó fiatalra, de mielőtt válaszra méltatta volna a kelletlen gúnyt, egy, a sajátjánál sokkal mélyebb hang szólalt fel.

     - Még mindig nem tudom felfogni, hogy hogyan sikerült neked beszerezni egy pár párbajpisztolyt! – csodálkozott a kapitány a férfi mellett, s gyengéden kivette a kezéből a lőfegyvert, hogy alaposabban megnézze azt magának. – Közel húsz éve nem láttam már kézifegyvert az óceánon!

     Nem volt túlságosan kidíszített. Egyszerű, lakkozott fa nyéllel rendelkezett, mely végül egy könnyed görbülettel magában az egyenes csőben végződött. A kapitány érdeklődve forgatta ujjai közt a számára könnyű eszközt, majd meglepetten látta, ahogyan Ágnes lép előre, kezében a párbajpisztoly elválaszthatatlan párjával. A két lőfegyver teljesen megegyezett minden részletükben, mégis, a lány kezében lévő fél sokkal nehezebbnek tűnt. Két kézzel fogva, nehezen birkózott meg a mérethez képest szokatlan súllyal.

     - Mégis mire készülsz? – kérdezte aggódva Zsolt a rövidke lőtér végéről.

     - Lőni fogok! – jelentette ki határozottan Ágnes, s két kezével nagyjából a cél felé tartotta a pisztolyt. Rendkívül izgatott volt, hogy kipróbálhatja, így semmi pénzért nem tette volna le a fegyvert, míg az töltve van.

     - Oj, biztos vagy ebben? – hajolt hozzá közel a kapitány, látva a bizonytalanul remegő kezeket.

     - Ne aggódj, én is arra a tuskóra fogok lőni! – próbálta nyugtatni a férfit Ágnes.

     A férfi felnézett, el a célpontig, és látta, hogy Zsolt még javában a közelében áll.

     - … Melyikre? – fordult a lány felé.

     Norbert felkacagott, bár próbálta elfojtani magában. Elfordult, hogy senki se lássa.

     - Rendkívül vicces volt! – kiáltotta összerándult arccal a csoporthoz Zsolt, s úgy gondolta tényleg itt az ideje odébbállni. Mivel egyik férfi sem próbálta meg lebeszélni a lányt a mutatványról, ezért végül úgy határozott, hogy mégis csak van mitől félnie a világnak. Tisztában volt a pisztoly pontatlanságával, így nem reménykedett abban, hogy a lány bármit is eltalálna. Mindenesetre, csupán pár méterre állt meg a célponttól, hogy jól lássa, amikor a vörös hajú veszedelem elhozza az armageddont. Akkor is itt állt, amikor Norbert lőtt, így nem aggódott túl sokat.

     Ujjai idegesen feszültek meg a ravaszon, a kezdeti elhatározás gyorsan elillant Ágnes mellől. Minden egyes eltelt pillanattal egyre nehezebbnek találta elsütni a fegyvert. Bíztató marok támasztotta meg bal vállát, ahogy a kapitány gyengéden letérdelt a lány mellé, hogy támaszt nyújtson neki. Másik kezét a fegyverre tette, így szüntetve meg a vékony karokból eredő remegést.

     Norbert is segítő támaszt nyújtott. A lány hátára szorította a tenyerét, határozott erőkifejtésekkel próbálva meg szabályozni a kapkodó légzést.

     Minden elcsendesedett. Ágnes kizárta a külvilágot, légzése és szívverése lelassult. Furcsa nyugalom járta át a testét. Egy csőben érezte magát, a célponton kívül csakis a sötétséget látta, mely körülölelte látóterét. A szél sem fújt, talán nem is mert volna közbeavatkozni. Érezte teste körül az önzetlen segítséget, a támogatást mely mérhetetlen energiával töltötte el. Felszabadult lelke mély levegőt vett, majd pontosan a célra tartotta a pisztolyt. Karjai nem remegtek, pedig a kapitány már elvette onnan a kezét, hogy ő biztonságosan tudja elsütni a fegyvert. Innen már minden csak raj-

     - Jó kéz- és láblövést! – kiáltotta be arcátlanul Zsolt, nagy vigyorral, hisz úgyis tudta, hogy hol fog a golyó landolni.

     Mi sem kellett több a becses koncentráció megtöréséhez! Ágnes, a fiú hozzáidézett hangját hallván azonnal kiszakadt lelki békességből. Szíve heves dobogásba kezdett, végtagjaiban pedig ismét eluralkodott a pánik. Idegességében azonnal hátralépett, hogy megálljon a lábán, de a hirtelen mozdulatban sikeresen elsütötte a fegyvert. Ikertestvéréhez hasonlóan most is csupán egy hangos dörrenés volt az egész…

     Fájdalom ittas sikoly rázta meg a levegőt, talán hangosabban, mint maga a lövés.

     - Zsolt! – rohant oda rémülten mindkét férfi hozzá, hátrahagyva a sokkban álló lányt.

                                                          ***