Minden egy szempillantás alatt történt. Ködösek a részletek. Ott álltam, azzal az életoltó vassal a kezemben, egyedül és magamra hagyva a sárkány tüzes fészkében. A következő mozzanatban már az éltemért küzdöttem, mikor rám tört az őrség. Minden egyes csattanás, melyet a pengék rideg élei okoztak olyan volt, mintha maga a déli harang kiáltozna füleim közvetlen közelében. Négyen voltak ellenem. Lassan körbevettek, de tudtam, hogy esélyem sincs, így egy gyors ugrással sikerült sérülés nélkül kitörnöm közülük. A tömegbe rohantam. Hadonásztam a fegyveremmel és üvöltöztem mint egy őrült, hogy a lehető legtöbben kitérjenek az utamból. Mintha csak galambokat kergetne az ember. Ha jól tudom még könnyeztem is, annyi minden kavargott a fejemben egyszerre... túlélés, a barátaim, a régi emlékek... magam sem értettem mit csinálok most. Hagytam, hogy az ösztöneim átvegyék felettem az uralmat. Befutottam két ház közé, s megláttam őket, régi "gazdáimat", kik épp hazafele tartottak. Nem tudom, hogy akkor épp melyikünk volt a kormánykerék mögött, én vagy a tudatalattim, de mindegy is volt, hiszen a végeredményt talán mindkettőnk ugyanúgy kívánta abban a pillanatban. Dübörgő lépteimre, a torkomból kiszökő mérhetetlen dühre, és persze a tömeg sikolyaira mindketten felfigyeltek. De már túl későn. Mire apám hátrafordult már nem tudott sehogy sem reagálni tettemre. A borotvaéles kard oly egyszerűséggel hatolt át a testén, hogy még nekem is időbe telt, hogy rájöjjek mit is tettem.
- Te hálátlan mocsok! - szította magából a tüzet az utolsó leheletével, s nagy mennyiségben kezdte felköpni a vért. - Csak kerülj a kezeim közé a túlvilágon!
- Kettőnk közül csak egy embernek van helye a pokolban - válaszoltam egy perverz mosollyal. - És én örömmel küldelek oda először! - azzal erősen megszorítottam a markolatot és minden eddigi gyűlöletemet beleadva megforgattam testében a pengét, kioltva belőle az életet.
    Anyám sikoltozására tértem csak magamhoz ebből az önfeledt érzésből. Most már vér is tapadt a kezeimhez, ezek után nem volt szabad maradnom a szigeten. Rá sem néztem a nőre, csak futottam tovább, hogy végleg eltűnhessek. Jobbra vettem az irányt, le a lépcsők felé. Tudtam, hogy jelenleg nyilván erősen védve van, de nem kockáztathattam az életemet egy újabb zuhanással a hegyoldalon. Igazam is volt. Egy sor katona állt állig felfegyverkezve a márványból készült lejárónál. Fogalmam sem volt arról, hogy hogyan fogok lejutni, de semmi képen nem maradhattam a felkörben, így minden egyes lehetőséget számon vettem. Szerencsére össze-vissza voltak építve az épületek, így még a helyieknek is nehéz volt eligazodni. Könnyű menedéket nyújtott még a legkisebb utca is, ezért képes voltam egy kisebb épület mögül biztonságban kukucskálni az előttem lévő útra. És akkor jött mindaz, amire a legvadabb álmaimban sem számítottam volna. Hatalmas füstfelhő kerekedett az őrség körül, mely azonnal fuldoklásra kényszerítette őket. Szemeim felkerekedtek és reménnyel telítődtek, ez csak is Lily műve lehetett, ő értett a legjobban a vegyészethez. Nagy megkönnyebbülésemre nem is csalódtam. A lány Dannel együtt rohant felfele a lépcsősoron, azzal a céllal, hogy kimentsenek bennünket. Én sem hezitáltam, előbújtam rejtekemből, majd nekilódultam a lejáratnak. Futottam, ahogyan csak a lábam bírta, de a füsthöz nem volt kedvem közel kerülni, látva, hogy mit tett azzal, aki belélegezte. Gondoltam ismételten egy merészet, s az egyik oldalsó szikláról elrugaszkodva megcéloztam a márványutat.
    Egy kisebb horzsolással ugyan, de épségben megúsztam. Sajnos a többiekért már nem tehettünk semmit, így utasítottam a barátaimat, hogy mihamarabb tűnjünk el innen. Nem ez volt a könnyek ideje, majd máskor gyászolunk. A füst lassan eloszlott, így mihamarabb megindultunk a kikötő felé. Hallottuk a kiáltásokat, a kemény csizmák dobogását. Szorosan a nyomunkban voltak, de nem kockáztathattuk, hogy egy pillanatra is hátranézzünk. Már-már kettesével, hármasával vettük a fokokat, hogy gyorsabban leérjünk. A középkörnél sem volt megállás, a hegy gyomrát körülfogó szint is hemzsegett az ellenséggel. Lily eléggé sportos volt az ilyen maratonokhoz, ő bírta közülünk a legjobban. Egy újabb tulajdonsága, mely lenyűgözött. Szorosan mögötte jöttem én, majd utánnunk kullogva Dan próbálkozott a felzárkózással. Az út felénél mindhárman kezet fogtunk, hogy ne veszítsük el egymást. Szerencsénkre volt, hogy leginkább csak lefele kellett futnunk. Útszélességben a középkör a legkisebb, alig volt pár perc míg elértük a következő lépcsősort, majd egy újabb öt perces rohanás az alkörig. Az őrségnek jobb volt az erőnléte, nekik naponta meg kellett tenniük az utat fel és le, így nem okozott nekik gondot a kimerültség, viszont csak mi voltunk olyan elvetemültek, hogy szinte ugrálva rohanjunk lefelé. A gyorsaság ereje így velünk volt, viszont tudtuk, hogy az alkörbe érve már elvesztjük ezt az előnyünket.
    Már én is kezdtem fáradni, tüdőm is lassan összeszorult a levegő hiányától, hiába kapkodtam azt. Dan már hulla volt, szinte végig én rángattam azt a lusta férget. Legalább megígérte, hogy ha túléli akkor minden egyes nap javítani fogja az állóképességét - ez majdnem be is jött neki Tigrislevélen... Sajnálatos ami vele történt. Jó ember volt -. Sikeresen leértünk a talajszintre. De a neheze csak most következett. A síkegyenes úton a népes partvonalig nem volt hová elrejtőznünk a vész elől. Dörrenések hangzottak a hátunk mögött, mintha maga a mennybolt csapott volna le ránk dühös villámaival. Dan hátranézett, majd ijedten figyelmeztetett bennünkket, hogy a katonák felhagytak a futással, levették hátukról a muskétáikat, és a lőfegyverekkel próbálnak a földre késztetni bennünket. Kiakadt, hogy tüzet nyitottak egyszerű gyerekekre. Engem persze ez már meg sem lepett. Lily is csak csodálkozni tudott, amiért eddig még nem tették meg. Tovább futottunk, tudtuk milyen pontatlanok azok a fegyverek, így próbáltuk még tovább növelni a köztes távolságot. Újratöltöttek, hirtelen félelem árasztotta el a testünket. Az előző sorozat sikeresen elkerült mindhármunkat, de vajon mekkora garancia volt rá, hogy ez újra így fog történni? A jelek szerint nem sok...