Ágnes nem hagyta annyiban ezt a fajta hangnemet. Erőt vett magán, lenyelte szájának felgyülemlő tartalmát. Úgy döntött, hogy hasonló hangnemben fog szembenézni testvérével. Rácsapott az asztalra, majd egy szempillantás alatt felkelt és homlokát a bátyjáéhoz tapasztotta.
    - Érted jöttem, te tuskó! - kiáltotta vissza. A fiatal férfi viselkedése csak düht szított nyelvének hegyén. Megint úgy érezte, hogy nem ismeri el őt. Hogy gyenge és képtelen vigyázni magára.
    - Szerető húg? - hajolt oda Zsolt Norberthez, egy kárörvendő mosollyal az arcán. Nevetés próbált kiszökni az ajkai közül, de mestere egy éles pillantás vetett rá csendet követelvén.
    - Én értem? Mégis miért? - kérdezte a báty, miután visszaült a székére.
    Ágnes is hátradőlt a széken, s morcosan fonta karba kezeit a keblei alatt.
    - Hát a vérdíj miatt!
    - Milyen vérdíj? - értetelenkedett továbbra is. Idő közben Zsolt előkészített az asztalra jó pár darab fából készült dobozkát és személyenként egy-egy poharat, majd ő is helyet foglalt magának. Ágnes most túlságosan fel volt dúlva testvére tudatlanságán - már-már azt hitte megjátssza magát -, így fel sem tűnt neki a fiú.
    - Az ami a fejeden van!
    Norbert zavartan összenézett a barátaival. Egy szavát sem értette a lánynak.
    - Mond, véletlenül nem kaptál napszúrást odakint? - kérdezte aggódóan a fiatalt. - Az utóbbi pár hétben elég erős hőség volt.
    - Ne játszd a bolondot, - Ágnes hangereje ismételten az egekbe szökött - tudom az igazat! Megint beleütötted az orrodat a hatóság ügyeibe, nem igaz? Ezúttal mit tettél?
    - Elárulnád, hogy mi baja van? - fordult végül végső elkeseredésében a kapitányhoz, ki már javában válogatott a különböző tealevél keverékeket rejtő tartályok között.
    - Annyit mesélt el nekem nemrég, hogy körülbelül két hete a család üzenetet kapott, hogy a birodalmiak valami vérdíjt emeltek a fejedre. A szülők ideküldték, hogy megkeressen téged és épségben hazavigyen.
    - Ez a történet jobban sántít mint egy háromlábú disznó - jelentette ki határozottan Zsolt, ki már úgyszint kakasként csipegetett a levelek közül.
    - Valóban, én is furcsállom. Már csak azért is, mert nem tudok semmilyen hasonló pénzjutalomról. - Norbert az állát dörzsölgette a saját gondolataiba merülvén, majd meglepődötten vette észre, hogy két barátja már nekilátott saját poharaiknak a forró vízzel való feltöltéséhez, így öntözve meg a beléjük szórt kiszáradt növényi részeket.  Ő is gyorsan a dobozkák után nyúlt.
    - Először is, - emelte fel Zsolt a kanalát, majd Ágnesre mutatott vele - a birodalomnak semmi beleszólása nincsen a szigeten folyó ügyekbe. Még állomásai, katonái sincsenek errefelé. - Norberthez fordult. - Kizárt, hogy egyáltalán tudnának az itteni létezésedről. Másrészről a vérdíjak, amiket kitűznek, csak is a keletkezés helyszínén, azaz az anyaföldön érvényesek, ezt mindenki tudja. - Visszanézett a szövetséges nélkül maradt lányra. - Mit gondolsz, vakációból menekülnek ki az emberek a Meridiánra? Harmadrészt... a szüleid elküldtek téged, egy fiatal lányt, ki egyenest a Meridián-óceánra, hogy megkeress egyvalakit, aki már két éve itt él a közel száz népesen lakott sziget valamelyikén? - Elfintorodott - Hát téged úgy átvágtak, mint a huzat...
    - Mi? Nem! - tiltakozott Ágnes - Ez... ez így történt!
    - Ágnes, neked is be kell látnod, hogy ez így értelmetlen. Hogy feltételezhették volna apáék, hogy megtalálsz engemet? Még én sem értem, hogy hogyan sikerült... - Egy elvétett pillantást vetett a húga mellett békésen ülő férfira, majd egy mélyet sóhajtott és körbeforgatta a szemeit. - Habár van egy halovány sejtésem.
    - Jól megszabadultak tőled, én azt mondom! - folytatta Zsolt. Egy hosszas kevergetés után mélyet kortyolt a forró, gőzölgő italból.
    - Ez nem igaz!
    - Higgy, amit akarsz, de én váltig állítom, hogy csupán szépen elzavartak otthonról egy jó kis kerettörténettel.
    - Hagyd abba!!! Elég volt!!! Ilyet sosem tennének! - Ágnes torkából visító hang szabadult fel. Az idős kapitány csak fájdalmasan pislogott mellette, füleit mintha éppen eldördülő ágyúkhoz tapasztotta volna.
    Zsolt tovább folytatta az érvelést. Teljesen egyértelműnek vette a saját igazát.
    - Ó valóban? Láttad egyáltalán a vérdíjról szóló levelet? Tudod mennyi a szám?
    - Hát... - A lány elgondolkodott. Hangereje megint visszazuhant, Zsolt szavai kezdték elérni a tudatát. Nem volt hajlandó elismerni a fiú rágalmazó állításait, kétségbeesetten keresgélt válasz után az emlékei között, szemei vadul körbetekintették a szobát. Eredménytelenül. - Nem... nem mutatták meg nekem. Sem a számot, sem a papírt...
    A kovácstanonc hangosan felnevetett, örömmel kárörvend a lány naivitásán. Ágnes arca ismét egy vörös lepelben pompázott, de ezúttal már a szégyentől. Számára mindig is sokat jelentettek a szülei, nem tudta, nem akarta felfogni, hogy ilyen cselre vetemedtek volna. Hazudik, gondolta a lány, de mégis, a fiú minden egyes szavában ott termett a kellemetlen igazság. Alig tizenegy napja van úton, de csak most először merültek fel számára eme reá bízott feladatnak az abszurdságai. Keserű könnyek futottak végig hamvas orcáin, halkan, könyörögve kérlelte a fiút, hogy hagyja abba a gúnyolódást. Teste teljesen lemerevedett, pislogni is elfelejtett. Bátyja volt az, ki egy erős kézlendítéssel jobb belátásra bírta a fiatalt. Tenyerének kemény csattanása Zsolt tarkóján keresztül visszhangzott az apró szobán. A fiú értetlenül nézett mesterére, mint aki nem csinált semmi rosszat.
    - Minden rendben van, ne sírj. - A kapitány gyengéden próbálta nyugtatgatni a leányt. Érdes kezeivel barátian simogatta a hátát, s a lány lapockájáig érő megviselt, tűzvörös hajat. Másik kezével elébe tolta az idő közben az ő által a lány számára elkészített, kellemesen meleg hőfokra lehűlt italt. - Idd addig ezt! Jót tesz, ellazít.
    Édes jázmin illat szált fel a gőz közepette, mely eltörölte a lány könnyeit. Szipogott párat, megköszönte a kedvességet és elkezdte kortyolgatni a finom teát. Tényleg sokkal nyugodtabbnak érezte magát, izmai valóban könnyűnek hatottak. A férfi szúrós tekintete eközben a szembe ülő fiúra meredt. Szerencséje volt, hogy nem ő adott neki egy pofont, gondolta. Ha Norbert nem avatkozott volna közbe akkor biztos, hogy ő fogta volna be a fiú száját, akár az asztalon keresztül is. Viszont azt is garantálta volna, hogy ebben az esetben Zsolt azt többé ki sem nem nyitja újra.
    - Tereljük el a témát - szólott Norbert, hogy enyhítse a feszültséget. - Maverick, te mit keresel Sárkányfészken?
    - Vegyük úgy, hogy szabadságon vagyok. Vagyunk! - helyesbítette gyorsan magát az idősödő férfi. Egyenlőre nem szerette volna beavatni őket az eddig történtekbe. Jobb ha azt hiszik minden és mindenki rendben van. Majd négyszemközt. - Nem volt semmi dolgom, így gondoltam beugrok hozzátok.
    - És Ágnes?
   - Volt szerencsém összefutni vele az anyaföldön. Hajót keresett, ami kihozza őt a szigetvilágra - arcára széles mosoly tapadt. - Alig fél órája jöttem rá, hogy összetartoztok.
    - És ti honnan ismeritek egymást? - kérdezte halkan Ágnes. Ujjai összekulcsolódtak a pohara körül, tekintete pedig mélyen elmerült a benne kavargó, éltető folyadékban.
    A kapitány a lány felé fordult.
    - Bármily furcsának is fog tűnni, ez valami családi vonásra vezethető vissza. - Hosszú szünetet tartott a mondat végén, hogy igyon egy kortyot a saját poharából, melyből rózsa illat szállt a levegőbe, de máris folytatta, amint érezte a reá szegeződő, kíváncsi tekintetet. - A bátyádnak is volt akkora szerencséje, hogy az én hajómat találja meg.