- Igazad van… - törte meg Norbert a kísérteties csendet. Arckifejezése mérhetetlen félelmet sugárzott, ajkai pedig elgörbültek az undortól. – Ez már a holtak birodalma!

-

     - Ami azt illeti, ez nem is olyan rossz elnevezés! – hallatszott a páros mögül az ismerős, kísérteties hang.

     Norbert és Zsolt szinte egyszerre dermedt le a hirtelen félelemtől, mely most villámcsapásként sújtott le a testükre. Jól tudták, hogy ki is szólalt fel most a hátuk mögött, de mégsem merték elhinni. Még volt bennük egy kevéske remény, hogy talán csak képzelték a hangot, de egy röpke pillantást vetve egymás gondterhelt arcára azonnal rájöttek, hogy tévhitbe vetették bizalmukat.

     Lassan megfordultak, óvatosan, mintha csak az életük múlna rajta, majd tágra nyílt szemekkel bámulták az ott álló, látszólag a semmiből előkerült férfit, kinek ábrázata a már jól megszokott, magabiztos érzelmeket mutatta.

     - Vargas! – kiáltotta ki remegő hangon Norbert.

     - Én is örülök, hogy újra találkozunk! – felelte a megszólított, szemöldökét felrántva. Végignézett a halálra sápadt pároson, majd mély, elfojtott nevetéssel folytatta. – Olyanok vagytok, mint akik szellemet láttak! – mondta csodálkozást színlelve, hisz valójában imádta, ha félnek tőle, ha érezheti azt a kellemesen reszkető aurát, mely körülöleli az embereket.

     - Mit keresel itt? – vonta kérdőre Zsolt, kitörve a félelem béklyói alól. Szúró tekintetet szegezett az előtte álló férfire, hogy ha kell, észrevegye a legkisebb jelét is annak, ha netán megint trükközni próbálna.

     Vargas nyugodt lélekkel hezitált egy kicsit, míg végignézett a fiún. Nem remélte, hogy a fiatal a tegnapi eset után még merne ily tiszteletlenül szembeszállni vele, s maga is meglepődött azon, hogy ismét sikerült alábecsülnie Zsolt makacs merészségét. Most jött rá, hogy a fiút talán nem is olyan könnyű kijátszani, mint - ahogyan azt mosolyogva megjegyezte magának - a mellette álló személyt.

     - Csupán azért jöttem, hogy búcsút vegyek tőletek – kezdte, a vállát megvonva. – Azt nem mondom, hogy a viszont látásra, de biztos vagyok benne, hogy útjaink még keresztezni fogják egymást.

     - Miért csinálod ezt? – kérdezte halkan Norbert, teljesen elvesztve Vargas zavaros gondolatmenetének a fonalát.

     - Kevesebb kérdés, több menekülés az életért! – sürgette őket játékosan a férfi, de szavai mögött gyilkos komolyság rejlett. Udvariasan meghajolt, majd a kikötő egyik stégje felé mutatott két tenyerével, jelezve a követendő útirányt.

     Zsolt idegesen hátrafordult, szemei a romokban heverő várost pásztázták a két elveszett jómadarat keresve, bár, az is lehet, hogy csak Vargas tekintete elől próbált menekülni pár pillanat erejéig. Hol vagytok már!?

     - Mindjárt itt lesznek – jelentette ki Vargas, mintha csak kiolvasta volna a fiú elméjéből az iménti aggodalmat, viszont annak idegállapotára ez egy cseppet sem volt pozitív hatással.

     A fiú zavartan hátrakapta a fejét. Bár nem volt rejtegetnivalója, és ez a kígyó valószínűleg csak a testbeszédéből olvasta le jelen gondolatát, mégis rendkívül felzaklatta az a csekély valószínűség, hogy elméje védtelen, hogy egy nyitott könyv legyen valaki számára. Vargast és ezt a fekete mágia sületlenséget ismervén pedig szinte bármi megtörténhet…

     - Mit tettél velük!? – jött szinte azonnal az ideges kérdés Norbert szájából, amint belegondolt a szörnyű lehetőségekbe.

     - Én? – játszotta a meglepődöttet a férfi, majd enyhén oldalra billentette a fejét és egy vészjósló, lélekbemaró vigyor jelent meg az arcán. – Az égvilágon semmit!

     Azzal, szinte óramű pontossággal, keserű, mély dallam kezdett visszhangozni a szigeten. Legelőször a Felkör távoli harangja szólalt fel, messze a fejük fölött, majd a Középkör temploma is csatlakozott a túlvilági zenéhez, jelezve, hogy a Nap elérte legmagasabb égi pontját. Az Alkör magasztos épülete sajnos nem élte túl a háromnapi megpróbáltatást, így a kemény munka terhe két fivére vállát nyomta, kik bús harangozással siratták elesett testvérüket. Mivel életnek már nyoma sem volt Sárkányfészken, ezért nagy valószínűséggel maga a Halál szolgáltatta eme különleges esemény háttérzenéjét.

     Dél volt, és ezt felismerve egy pillanatra megfagyott az idő a páros körül. Megállt az óceán, a levegő, egyedül csak a távoli harangszó létezett, az ölelte körül egész lényüket. Egy perc volt talán, nem több, mire minden véget ért. A harangok elnémultak, Zsolt és Norbert pedig egyedül maradtak az út közepén a nyugtalanító érzelmekkel, gondolatokkal.

     - Dél van… - suttogta ijedten Norbert, ahogy tekintete a Felkör peremére szegeződött. A távoli harangszó még élénken csengett a fülében.

     Tudván, hogy mi történik, ha a kijelölt időpontra nem hagyják el a szigetet, Zsolt újból Vargasra emelte a szemeit. Egyáltalán nem szerette volna, ha a férfi felügyelet nélkül maradna, főleg nem a saját háta mögött, de figyelme most mégis el lett terelve a túlvilági figyelmeztetés által.

     Legnagyobb megdöbbenésére, a köpenyes alaknak a nyomát sem találta. Forgolódni kezdett, idegesen nézelődött minden irányba, de semmit sem látott. Norbert felfigyelt a furcsa viselkedésre, majd körülnézett, de őt nem igazán lepte meg Vargas hirtelen eltűnése.

     - Utálom, amikor ezt csinálja! – jegyezte meg magának enyhe keserűséggel a hangjában.

     Zsolt az iménti megjegyzés hallatán értetlenül nézett fel a mellette elmélázó férfire, de végül is inkább csak legyintett, ráhagyta a dolgot.

     Léptek zaja tört előre az a Középkörről levezető fő utca felől, mely bár először csak halk sétának tűnt, ahogy a hang forrása egyre közeledett már tisztán ki lehetett venni a sietős léptek jellegzetes csapódásait. Zsolt és Norbert szép lassan megnyugodtak, hiszen nem volt kérdés, hogy kihez tartoznak ezek a súlyos dobbantások.

     Kifújták magukat, tudván, hogy a kedves ismerőssel van dolguk, és integetve, mosolyogva köszöntötték az idős kapitányt. Természetesnek vették, hogy siet, hisz nyílván ő is hallotta a harangozást... De a tény, hogy Ágnes ismételten ájultan feküdt a karjai között, és hogy a férfi arcára végig halálfélelem volt írva, miközben szinte lövedék módjára rohant ki a romokba dőlt taverna falai mellől már korántsem nyugtatta őket.

     Csak bámulták, ahogyan a kapitány egyre közelít feléjük, egy szót sem szólva, majd a háttérben feltűnt az, amire a legkevésbé vágytak. Egy csontváz bukkant fel a taverna mögül az imént elrohant férfit követve, majd miután körülnézett és beazonosította a célt nekilódult, hogy végre elkapja a prédát. Jobb karját azúr lángok borították, bár így fényes nappal ez korántsem volt annyira észrevehető.

     Norbert már majdnem felkészült az ütközetre, mikor még egy lény bukkant fel, szorosan követve a társát, majd még egy és még egy, lassan több tucatnyivá duzzadva. A férfinak azonnal inába szállt a bátorsága.

     - Zsolt…! – szólította volna fel a mellette lévő fiút a megfutamodásra, de tudtán kívül az ifjú már az első lény megjelenésekor hátraarcot fújt és a Vargas által kijelölt stég felé vette az irányt.

     - Gyere már te lökött! – kiáltott vissza Zsolt valahonnan a láda és doboztenger közül, mely teljesen elborította a kőből álló tákolmányt.

     Norbert, bár megfogadta a fiú sértő tanácsát, még hezitált egy kicsit az indulással, amíg a kapitány közelebb ért Ágnessel, hogy előttük szaladva biztos utat mutasson nekik a menekülésre.