- Ha viszont ezt a „Vargas” fickót nem zavarja, hogy itt vagyunk, akkor nyilván nem jelentünk rá itt veszélyt – vágott közbe Dennos. – Ami viszont azt jelenti, hogy a közelében sem vagyunk!

     A másik két férfi szemei tágra nyíltak eme szavak hallatán. Egymásra néztek, majd egyszerre kiáltottak fel.

     - Vagy pont az ellenkezője!

     A harmadik fél kérdően, zavarodottan nézett a párosra, akik úgy viselkedtek, mint akik kincset találtak.

     - Vargast ismerve, az a féreg mindent előre eltervezett! – próbálta magyarázni a kapitány. – Az, hogy itt vagyunk, az is az ő akarata! Felterelt minket azokkal a koporsószökevényekkel!

     - Igen, erre én is rájöttem az utóbbi egy percben. Egyéb? – vallatta őket Dennos. – Miért minket?

     - Minket! – mutatott Norbert magára és a kapitányra. – Csak kettőnket akar, mi vagyunk számára a fontosak. Ti csak velünk tartottatok.

     - Biztató… - nézett rájuk kiábrándultan a férfi. – Most valami eldobható mellékszereplőnek érzem magamat.

     - Maverick – fordult Norbert a kapitányhoz.. -, te ismered őt a leghosszabb ideje, van valami fogalmad, hogy miért ide terelt minket? Egyedül te ismered a Felkört, hol rejtőzhet el biztonságban Vargas?

     - Utoljára vagy harminc éve voltam itt fent, Norbert! Azóta változott egy-két dolog! – szólt rá frusztráltan a férfi.

     - Bíró volt, nem? – kérdezte Dennos. – Mi lenne ha a bíróságon keresnénk?

     - Túlságosan szűkös hely – mutatott egyből a tér végén álló impozáns épületre. – Imádja a drámát, nem rendezné a végső csatát ott, ahol alig tud mozogni. Olyan helyen kell lennie, ami neki kedvez, ahol ő uralkodik minden felett.

     Dennos továbbra is zavartan nézett, majd Norbert felé fordult.

     - Lefordítanád?

     - Egy félreeső, tágas helyet kell keresnünk, amit Vargas évtizedekig használhatott feltűnésmentesen – felelte Norbert, Dennos reakciója pedig mosolyt csalt az arcára.

     - Ennyi erővel a föld alatt is kereshetnénk! – panaszkodott a férfi, számára ez még mindig túl bonyolult volt.

     - A föld… alatt… - idézte fel a kapitány az imént hallott szavakat. Arcára döbbenet ült, hitetlen meglepődés, ahogy emlékei megadták a keresett választ. Rohanni kezdett, egy szó nélkül hátra hagyta Norbertéket, akik miután magukhoz tértek a váratlan esemény láttán, sietősen követték őt.

     Mikor utolérték őt, a kapitány már a Felkört körülvevő obszidiánfészek pereménél állt, tenyerét a fejük fölé tornyosuló sötét üvegre helyezve.

     - Gondolom rájöttél valamire. Megosztanád? – kérdezte kíváncsian Norbert.

     - Emlékszel arra, hogy mit meséltem neked a gyerekkoromról? – tért ki egy teljesen más témára a férfi.

     - Még szép! – felelte összeráncolt szemöldökkel Norbert, s körbenézett a helyszínen. A fekete obszidián tükörsima felületén szépen csillogott az éjféli holdfény, pont, mint azon a bizonyos nap estéjén. A kapott részletek alapján nem volt nehéz felismernie, hogy milyen ponton is állnak.

     - Miért foglalkozott volna Vargas egy fiatal srác meggyilkolásával, aki amúgy is jó eséllyel belehalt volna a saját önfejűségébe? – tette fel magának Meverick a költői kérdést.

     - Biztosra akart menni, hogy a kíváncsi szemek nem találnak semmit! - mosolyodott el Norbert, ahogy az ő fejében is összeállt a kép.

     A kapitány hátra tekintett, helyeslő mosollyal köszöntötte a társaságot. Vett egy mély levegőt, majd nagy nehezen átpréselte magát a résen, mely fiatalon is utat engedett neki. Természetesen azonban mostanra már kicsit összezsugorodott a lyuk a testéhez képest. Izmos felsőteste nehezen csúszott át, érezte, ahogy ruházata a szorítás következtében több helyen is felhorzsolja a bőrt.

     A túloldalon viszont ismerős nosztalgia fogta el. Lenézett a peremről, le, egyenesen a Középkörre, de az most már nem tűnt olyan távoli világnak. Látta Lily házát is, legalábbis annak egykori helyét. A sötét korom és háborítatlan hamu könnyedén elrejtőzött az éj leple alatt. Újból mély levegőt vett, s megindult lefele.

     Mire Norbert is átjutott a résen, társa már javában küzdött az éles vulkáni üvegképződményekkel, egyre csak lejjebb és lejjebb haladva. Tenyerének bőre már megedződött az évek alatt, a testében lakozó erő is megsokszorozódott. Immár gond nélkül, kapaszkodott a kiálló sziklákban, míg nem elérte azt a pontot, ahol a „baleset” érte akkoriban. Nem volt fáradt, végtagjainak meg sem kottyant ez a kis túra.

     Körbenézett, egy, a többitől eltérő sziklára lett figyelmes maga mellett. Az obszidián máshogy állt, mint a többi helyen, mintha valami formát, jelképet idézne. Szél kerekedett, s a kapitány esküdni mert volna rá, hogy a lapos szikla megmozdult a légmozgásra.

     Kötél csapódott be a férfi mellé, aki felnézett és látta, hogy társai éppen egy könnyebb út elkészítésén fáradoznak. Egyik végét a sziklákhoz csomózták, majd ellenőrizték, hogy bírja-e a strapát.

     - Ha nem bánod, mi inkább segítséget használunk! – kiáltott le Norbert Maverickhez, aki elmosolyodott a humoros bejelentésen.

     Tekintetét visszaszegezte az iménti furcsaságra, majd egy kósza gondolattól vezérelve megragadta az egyik kiálló kődarabot. Megrántotta azt, és ezzel egyben magával szakította azt az álcázott textildarabot is, mely eltakarta a keresett hely bejáratát.

            A kapitány elégedett meglepődéssel nézett bele a mélyre vezető, azúrkéken világító alagútba.