A kapitány ellenkezni akart, de a férfi újból leintette.

     - Lefekszel, végre kipihened a fáradalmakat, majd reggel kicsit összeszeded magadat és jelentkezel nálam! – sorolta hevesen a férfi teendőit.

     - Mit tervezel? – kérdezte gyanakodóan a kapitány.

     - Összeállítjuk a saját seregünket! – válaszolta szinte azonnal. – Mihamarabb csapást mérünk Sárkányfészekre!

***

     - Egy kis figyelmet kérnék! – próbálta Norbert túlkiabálni az összegyűlt tömeget.

     Lassan minden elcsendesült a hatalmas teremben, és kíváncsi szempárok tucatjai figyeltek fel egyszerre az emelvényen álló férfire. Teltház volt, az emberek egy lépést sem tudtak megtenni anélkül, hogy ne kellett volna hozzá valakit félre lökni a kívánt útból. A kezdeti friss levegő mostanra már elhasználódott, így meleg, állott légkör kezdte fojtogatni az itt megjelent népet.

     Norbert enyhe nyugtalansággal fogadta ezt a helyzetet. Amikor reggel megkérte társát, hogy gyűjtse össze az összes segítő kezet, akit csak találni tud, még nem számított rá, hogy a végeredmény százötvenkilenc fő lesz. Érdeklődően körbetekintett, minden korosztályból látott  férfiakat és nőket, kik készen álltak harcolni a közös cél érdekében... bár őszintén szólva kételkedett abban, hogy ez a szedett-vedett haderő mennyire lesz hatásos taktika. Még csak abban sem volt biztos, hogy a legtöbben tisztában vannak-e a körülményekkel, az ellenféllel, vagy egyáltalán a feladattal.

     Sokféle szerzetet látott, a helyi kocsmák legmélyebb hordóinak lakóitól egészen a szépen felöltözött felsőváros népéig; magányosan álló fiatalokat és az ismeretlentől való félelem miatt szorosan egymásba kapaszkodó csonka családokat. A legkülönfélébb emberek és csoportok, de egy valami mindannyiuknál közös volt, mégpedig az a bizonyos láng, mely a reménytől csillogó szemekben lobogott szüntelen.

     Ennél jobb bizonyítékra nem is volt szüksége, hogy tudja, mindenki nagyon jól tisztában van vele, miért is van itt. Bosszút szeretnének, kíméletlen, az emberi természethez hűen illeszkedő megtorlást a szeretteik elvesztéséért.

     - Köszönöm, hogy mind eljöttek! – kezdte az előre alaposan átgondolt beszédet. A vezetőség ráhagyta a feladatot, hogy megszervezze a sárkányfészki hadműveletet, igyekezett eleget tenni az ezzel járó követelményeknek.. – Kedves jelenlétükből ítélve feltételezem, hogy megkapták az előzetes információkat, ezért nem is húznám az időt a felesleges ismétléssel. Önök közül egyesek már nem egyszer néztek farkasszemet a csontvázakkal – igyekezett hétköznapi kifejezéseket használni, hogy ezzel is egy kicsit aláássa az ellenség félelemkeltő hatását. -, és ez esetben leemelem a kalapomat minden egyes személy előtt, ki most magára ismer ezen állítás hallatán! – Maverick, közvetlen a tömeg kellős közepén, halványan elmosolyodott, ahogy elképzelte a férfi eme önzetlenül felajánlott gesztusát. – Az önök bátorsága nélkül soha nem szerezhettük volna meg a kellő információkat ezekről a lényekről, a harci tapasztalatoknak hála ma már nem kell a sötétben tapogatóznunk.

     Hangos nyikorgás zajára figyelt fel mindenki, ahogyan két fiatal fiú egy régi kerekekkel ellátott táblát tolt fel az emelvényre, közvetlen Norbert mellé. A fa lapra egy, az időtől eléggé megbarnult vászon volt kifeszítve, de ennek ellenére az azon lévő vérvörös írás és ábrázat még jól látható volt.

     Egy emberi csontváz alakja rajzolódott ki a feliratok között.

     - Sajnos mivel egy lény sem volt hajlandó modellt állni nekünk, ezért jelenleg be kell érnünk egy őskorszaki tudományos feljegyzéssel! – nevette el magát, próbált kicsit lazítani a gyülemlő feszültségen. – Nos, mivel nem akarom, hogy bárki is alábecsülje őket, ezért inkább az erősségekkel kezdeném a körülírást, legyen ez az, ami először beleég mindnyájatok tudatába – Mély levegőt vett, s csak ez után folytatta. – Ezek a lények intelligensek! Talán ez a legfontosabb dolog, amit tudniuk kell! Mindegyik példány külön-külön személyiség, saját tudattal, saját gondolatokkal. Képesek önállóan cselekedni, a körülményekhez alkalmazkodni. Mindig szemmel tartják a környezetet, kutatva, hogy mit használhatnak fel a saját javukra egy harcban. A másik nagyon fontos dolog az a csendesség. Lépteik nem adnak zajt, nem lihegnek az ellenfelük nyakában. Elbújnak, türelmesen lopakodnak, akkor támadnak, amikor nem számítasz rá! – A baljós, felemelt hangnemtől páran nyugtalankodni kezdtek. Az emberek összenéztek, ezt követően pedig halk suttogások moraja törte meg Norbert hangjának egyeduralmát.

     - Mégis hogyan győzhetünk le egy ilyen ellenfelet? – érkezett a szemrehányó kérdés valahonnan az arcok tengeréből.

     - A lényeket fekete mágia tartja össze, ami pontosan itt összpontosul – jelentette ki határozottan Norbert, miközben jobb mutatóujjával az ábrán látható csontváz koponyájára bökött. – Ez az a bizonyos azúr láng, amely belülről eredően megvilágítja az egész arcot. Az itt felgyülemlő energiát a gerincoszlop vezeti végig a végtagokba, és emiatt képes mozogni. Tehát két módszer akad az elpusztításukra: vagy a központot semmisítjük meg, vagy a csatornát vágjuk el. Mindkettő egyformán hatásos. El lehet itt felejteni a kardokat és a hasonló pengés fegyvereket, hölgyeim és uraim, ide puszta erő kell! Ajánlom, hogy mindenki vigyen magával kalapácsot, vasrudat, bármit, amivel csontot lehet törni! – A kapitány fintorogni kezdett, nagyon megköszönte volna, ha ezt az információt pár nappal korábban átadják neki…

     - Kard nélkül hogyan védjük meg magunkat? – szólalt fel ugyanaz a hang.

     - Ez lett volna a harmadik erősségük, az emberfeletti erő. Egyszerűen nincsen szükségük semmiféle kézi tárgy használatára, hiszen saját maguk a fegyverek! A legegyszerűbb megoldás az, hogy kitértek a csapásaik elől, de ez is csak egy ideig lesz hatásos, addig amíg még nem számítanak rá – Kis szünetet tartott. – De a küzdelmekre majd az egyik társunk fogja önöket felkészíteni, ez a terület sajnos nem tartozik jelen munkakörömbe. Hosszas kiképzésre nincsen időnk, ezért szeretném, ha minden másodpercet kihasználnának a tanulás érdekében! Köszönöm a figyelmet! – zárta le hirtelen a mondandóját. Elhagyta az emelvényt, engedve, hogy egy másik tiszt lépjen fel, aki máris elkezdte ecsetelni a küldetés fontosabb pontjainak részleteit.

     Maverick hosszas küzdelmek után épségben kikerült a fullasztó tömegből. Mélyen fellélegzett, amint a tiszta égbolt alá lépett. Egyedül Norbert rövid beszéde érdekelte, ismerni akarta az ellenséget, de arra már nem számított, hogy az előadás után képtelen lesz a tömött teremből kiszabadulni. Kénytelen volt végighallgatni mind a hat ember időpocsékolóan hosszú mondanivalóját, mire a gyorstalpalónak szánt esemény után a távozó személyek miatt végre fellazult egy kicsit az őt körülvevő közeg.

     Körbefordult, békésen nézte a távozó gyülekezetet, a tisztek utasítására mindenki megindult a kikötőbe. Forgolódása alatt egy ismerős alakot pillantott meg az egyik közeli padon, aki megdermedve bámulta a talajt, elveszve saját gondolatai között.

     - Hát te? – kérdezte mosolyogva.

     Norbert felriadt a hirtelen megszólítástól, szótlanul figyelte, ahogy a férfi leül mellé a padra.

     - Semmi! – intette le társát. – Csak próbálom felvázolni magamban a összes lehetséges kimenetelt, mely vár minket azon az elátkozott szigeten.

     - Felesleges! – veregette hátba a férfi. – Itt az én verzióm: Odamegyünk, rendet csapunk, kihozzuk azt a két jómadarat és megmentjük a világot! Hogy tetszik?

     Mindketten felnevettek.

     - Rendben van, elfogadom – egyezett bele Norbert a kapitány által megszabott feltételekbe.

     Csend telepedett köréjük, nézték a békés vidéket. Kellemes szellő volt, csicsergő madarak repkedtek a fák lombjai között. Bármennyire is szerettek volna megnyugodni, a nyomás mindkettejük vállán hatalmas volt. Ha most elbuknak, akkor ezen kis sziget is előbb, vagy utóbb úgy fogja végezni, mint mondjuk Tigrislevél Hegység. Holtan, ridegen… elveszve az idő végtelenjében.

     - De most már aztán tényleg elárulhatnád, hogy mi ez az egész! – csattant fel jókedvűen Maverick. – Mindig csak kis részleteket kapok, vagy teljesen mást mondasz, elterelve ezzel a témát.

     - Ismered Sápadt Barnabás történetét? – kérdezte a semmiből Norbert.

     - Minden hajóskapitány kívülről fújja! – vágta rá azonnali válaszként. Nem tetszett neki ez az újabb témaváltás, úgy érezte a férfi ismételten igyekszik kivágni magát a felelősség alól. – Mítosz egy kalózról, aki miután a hajója elsüllyedt, visszahozta legénységét az élők soraiba. Az Alvilági Horda! – mondta gyerekes kételkedéssel a hangjában. Képek kezdtek felvillanni a tudatában, beindult a fogaskerék, mely immár elkezdte összeállítani a feldarabolt információkat. Miért is lenne nevetséges az a történet, amikor a saját szemével is látta a holtakat? Tovább gondolkodott, egy sötét emlékfoszlány jelent meg lelki szemei előtt.

     A fiú egy nagyobb tekercset tartott az ujjai között. Ropogós, márványos színű papír volt, melynek széleit valamilyen oknál fogva összeégették. Ősi, kurta jellemvonású írások voltak felismerhetőek rajta kék és vörös színekben, s a kapitány felfigyelt Kilian jegyzeteire is a sorok között, ahogy a fiú megpróbálta lefordítani a szöveget. Kettejük figyelmét egy különös szó akasztotta meg, melyet Kilian írt fel a papír oldalára.

     - C...ht... ho...nic? - betűzte a férfi.

     - Chthonic! - ismételte el a fiú, szinte hibátlanul, mintha csak erre a nyelvre született volna. Tekintete lejjebb csúszott pár milliméterrel, hogy felolvassa az odabiggyesztett magyarázatot is. - Az Alvilági Horda!

     Hogy lehetett ilyen ostoba!? A válasz mindvégig itt állt előtte, de túl vak volt, hogy észrevegye! Gyerekkora óta ismeri Barnabás históriáját, még Lily mesélte neki, s mégis képtelen volt összekapcsolni a dolgokat, mikor lehetőség nyílt rá.

     - Úgy bizony! – helyeselt Norbert, leolvasva a férfi arcáról a következő kérdést. – Beléptél a mítoszok földjére!

     - De akkor Barnabás… - kezdett bele hadarva, de barátja gyorsan félbeszakította.

     - Nem, ő halott. Testét régen elnyelte már az óceán, a lényei viszont életben maradtak, bár akkor még ártalmatlannak minősültek. Egy bamba bagázs, mutass nekik irányt és arra mennek. Semmi önakarat, ami egyedivé tette volna őket. Ez a vész, ami ellen mi is küzdünk most, egy viszonylag új ág, alig pár éve tűnt csak fel. Valószínűleg Vargas volt az, aki mágiát használva egy kicsit módosított az eredeti verzión.

     - Hihetetlenül hangzik… - nyögte legyőzötten Maverick. Minden nap történik valami az életében, mely lassan elemészti az átlagos világ fogalmát. Mágia, holtak, mítoszok… Vajon mennyivel képes még megbirkózni egy ember?

     - Kilian csapata az első generáció ellen küzdött, és most itt vagyunk mi, akik a tökéletes ragadozók ellen készülnek felvenni a kesztyűt.

     - Hát akkor mire várunk? – pattant fel a kapitány harcra készen a padról, s kezet nyújtott Norbertnek. Elérkezett az idő, hogy beteljesítse régi barátainak az akaratát. – Ideje pontot tenni ennek az egész históriának a végére!

     A férfi elfogadta a segítő jobbot, s felhúzta magát az idős matróz mellé. Helyeslően bólintott.

     - De ha elindulunk, kell majd valaki, aki vezényel minket az úton.

     Maverick kérdően nézett le a fiatal arcra, sejtelme sem volt, hogy mire céloz a férfi. Van már a csapatnak vezetője, nem?

     - Mondd, lennél a hajó kapitánya? – kérdezte termetes alakot, akit teljesen ledöbbentett az ajánlat. – Persze ez nem holmi kereskedelmi utazás lesz, úgyhogy lehet nehezen fogsz elbánni a feladattal! – cukkolta barátságosan.

     - Még szép, hogy leszek! – nevetett fel a kapitány. Bár a felszínen igyekezett nem kimutatni, legbelül mégis elérzékenyült egy kicsit. – Elvégre kell majd valaki, aki gatyába ráz titeket! – vágott vissza zsörtölődően.

     Megveregették egymás vállát, s azzal ők is elindultak a kikötő felé, követve az utolsó pár embert, akik elhagyták a csarnokot. Ha jó szelet kapnak a vitorlák mögé, akkor egy másfél hét alatt ott lehetnek Sárkányfészek földjén. Csupán remélni kell, hogy nem fognak elkésni…