Sebes, dübörgő léptek zaja árasztotta el a konyhát, ahogy a lány lefutott az öreg falépcsőkön, mögötte a békésen lépegető férfival. Szép, törékeny arcocskájával bekukkantott az aktivitással alig töltött szobába, majd megkönnyebbülten fellélegzett, hogy az ártó aura végleg elhagyta a légkört. Norbert nem értette, hogy mire ez a viselkedés, ráhagyta. Soha nem értette a nőket, ez alól a húgát sem tartotta kivételnek. Bánta, hogy milyen kevés időt töltöttek annak idején együtt. Mintha életük rojtos eseményszálai két elkülönülő világot alkottak volna az egység helyett. Akárcsak két kard, melyet habár ugyanannál az üllőnél kovácsoltak, mégis mintha két külön korszakból származnának. Még csak arról sem volt fogalma, hogy milyen személyiséggel rendelkezhet a lány. Ismeretlen volt a számára, egy idegen lény. De miért is hibáztatja önmagát? Ágnes döntött úgy, hogy minden egyes napját az erdőben tölti a természettel, távol mindenkitől, elzárkózva. Még azon is csodálkozott, hogy egyáltalán ráismert így, egy hosszú, fejlődésekkel teli két év után. Eközben az érme másik oldalán Zsolt is felfigyelt már a lány nőiességére. Szemei gyakran megakadtak a formás idomokon. Nem volt annyira telt lány, viszonylag soványka, de ez érthető volt, hisz szegényes családban született. Tetszett neki, amit látott, homokóra alakja ritkaságnak számított errefelé, hiszen a testes nők az ideálok ebben a modern világban. Sajnos a test viszont nem minden, még számára sem. Volt egy bizonyos hibája a fiatal nőnek, mellyel nem bírt megbirkózni.
    - Hogy lehetsz ennyire gyerekes!? - vetette oda szemrehányóan a kérdést a mit sem sejtő lánynak.
    Ágnes felhőkölt a sértés hallatán.
    - Nem is vagyok az! - felelte harsány hangon. Zsolt ismét végignézett Ágnesen, ahogy a földön ült a kandalló előtt, mezítelen lábait melengetve a tűzhely melegénél. Zsolt tekintetét követve ő is végignézett magán, és észrevette a nevetségre méltó pózt, melyben ült. - Ez nem bizonyít semmit! - szólt rá Zsoltra egyfajta kínos zavarban, de ezzel csak annyit ért el, hogy bizonyította a fiú igazát. Zsolt szája szélesre húzódott. Szánalmas eset, gondolta, miközben az arcához emelte a poharát. Alig volt már bent pár cseppnél több, na meg persze a tealevelek, de azt nem állt szándékában meginni. Inkább ott hagyta a maradékot, mint sem hogy véletlenül is belekóstoljon a növényi részekbe. Ágnesnek viszont még alig fogyott valamicske a finom italból ráadásul már meleget sem adott a számára. - Ez teljesen kihűlt! - panaszkodott, miután felkelt és belekóstolt.
    - Legközelebb majd gyorsabb leszel - kedveskedett továbbra is a fiú, de csak egy rusnya grimaszt kapott köszönetnek. - Hát így kell bánni az emberekkel, mikor jó tanácsot adnak? - kérdezte nevetve.
    - Nem mindegy ki és hogyan adja azt a tanácsot! - javasolta neki az éppen belépő kapitány, majd gyengéden fejen koccintotta kézfejével a fiút, amiért megint sértegette a lányt. - És az sem mindegy, hogy ki támogatja a vitapartneredet! - adta kacsintva a választ Zsolt értetlen, kérdőre vonó nézésére. Nagyobbat is lekanyarintott volna neki, leginkább a fél órával ezelőtti viselkedéséért, de felfigyelt rá - leginkább az enyhébb hangnemből -, hogy kezdi megkedvelni a lányt. Visszaült a saját helyére, majd Norbertre irányította a figyelmét. - Miről beszélt nektek Vargas?
    - Igazából még magam sem értem igazán - válaszolta mélyen elgondolkodva, majd leült a székére.
    - Valami nyamvadt expedícióról hadovált, ami kudarcot vallott - vágott közbe Zsolt. A vendégek nagy érdeklődéssel figyelték őt. - Van egy távoli sziget az átjáró útvonala mellett. - Ágnes értetlenül felnézett. - Az átjáró az az útvonal, mely Tigrislevél Hegységet és az anyaföldet összeköti... - felelte neki bosszúsan Zsolt.
    - A lényeg az - folytatta Norbert. -, hogy állítólag van egy elveszett templom ezen a szigeten, melyben egy hatalmas erejű, mágikus tárgy van elrejtve. Már ha hisztek a természetfelettiben.
    Ágnes és a kapitány szinte egyszerre szólalt fel, habár elég hamisan.
    - Nem nagyon!
    Zsolt felrántotta az egyik szemöldökét, teljes egyszerűséggel átlátott a pároson - nem mintha olyan nehéz lenne -. A lány megérezte magán a fiatalnak az átható tekintetét, így kortyolgatni kezdte a teáját, hogy megpróbálja lemosni magáról a gyanú árnyékát. Legalább egy pohárral az arcában már nehezebben fog a fiú leolvasni akármit is az ábrázatáról. A bátyja folytatta a mesélést.
    - Szóval egy expedíció indult, hogy megtudják az igazat erről a történetről, de senki sem hallott felőlük már egy jó ideje. A hajónak is nyoma veszett, amivel útnak indultak,
    - És ki vezette ezt a kutatást? - kérdezte a kapitány.
    - Egy viszonylag híres felfedező, kit mindig is érdekelt volt a fekete mágia témájában. A neve Sir Ecleston.
    Ágnes szemei egy szempillantás alatt tágra nyitódtak az ismerős név hallatán. Egy pillanatba sem telt, mire a vele szemben ülő Zsoltot teljesen be nem terítette a lány szájából nagy erővel kilövellő folyadék. A fiút kellemes jázmin illat vette körül az őt borító tea révén, de túlságosan váratlanul érte ez a hirtelen zuhany, képtelen volt bármilyen érzelmet is kimutatni az eset iránt. Elcsendesedett a szoba, mindenki arra várt, hogy mikor robban ki Zsolt dühe, mikor üvölti le a lány fejét. Egyedül a kapitány volt az, aki halk kuncogásba kezdett a fiú kárán. Ilyen pillanatokban is csak ritkán van része az embernek! Zsolt egy szó nélkül felkelt az asztaltól és száraz ruhájába süllyesztette a hideg cseppekkel gazdagon eláztatott arcát. Mesteréhez lépett, átrántotta a meglepődött férfit az ő helyére, majd a kapitánnyal szemben visszaült az asztalhoz. Ha Ágnes legközelebb is kedvet lát hozzá, hogy megnedvesítse a légkört, akkor legalább családban maradjon az eset. A lány is nevetett volna, sőt rendkívül élvezte a látványt. De az a név... Az a név nem hagyta nyugodni. Sir Ecleston, az ő naplóját találta meg azon a szigeten! Ő volt a Halál, ami rátámadt. Valahányszor visszagondolt arra a napra mindig érezni kezdte vékony nyaka körül a fojtó szorítást, melyet elszenvedett. Ha nincs az cápafogas tőr, akkor... bele sem mert gondolni, hogy mi lett volna akkor. A haláltól való reszkető félelem mind a mai napig kísérti.
    - Esetleg hallottál már róla? - jött az érdeklődő kérdés a bátyjától. Próbált magyarázatot keresni erre a heves reakcióra.
    Ágnes szívesen beszámolt volna a kellemetlen találkozóról, de a kapitánya határozottan csendre utasította a Halállal kapcsolatban, és ezt szeretné betartani a számára. Azt elmondhatná, hogy meghalt, abban nincs semmi, ami utalna a fenyegetésre, de akkor viszont jönnének a kérdések, hogy hogyan történt... ezzel pedig csak mélyebbre ásná maga alatt a sötét gödröt, melyből aztán nem lenne már kiút.
    - Csak félrenyeltem! - állt elő végül egy válasszal és köhögést színlelt. - Bocsi! - Gyerekes mosoly tűnt fel az arcán minden előjel nélkül. Most már volt ideje kiélvezni Zsolt szerencsétlenségét. Már fogalma sem volt arról, hogy volt képes zavarba jönni, mikor először meglátta őt. Csak egy nagy tuskó, helytelen volt a szemére hagyatkoznia az első vélemény megalkotásának ügyében.
    - Hát eléggé félrement... - szólt hozzá szkeptikus hangon Zsolt. Egy szavát sem hitte el ennek a magyarázatnak.
    - Nos igen - nevetett fel hangosan a kapitány. Továbbra is fiún kárörvendett. Jogosnak érezte, hisz megérdemelte. -, az a tea dél helyett északra utazott! - Zsolt a férfira szegezte gyilkos, fenyegető tekintetét, de a kapitányt ez nem izgatta. Mintha csak egy vékony tűvel próbálnának átdöfni egy vas mellvértet. Mosolygós arccal vágott vissza, jelezvén, hogy nem fél tőle. Mindenesetre, neki sem kellett sokat erőlködnie, hogy átlásson a lányon. Lassan összerakta fejében a képeket, összeállóban volt a nagy kirakós, melyet már régen elkezdett. - Mond Norbert, van egyéb információd erről a szigetről?
    - Nincs neve - vágta rá gyorsan a férfi. - Viszont van rajta egy igen kisméretű bennszülött lakosság, akikről az átlag hajósok szinte semmit sem tudnak. Számukra lakatlan sziget, így kerülik. Vargas szerint Ecleston őket szerette volna felkeresni, hogy segítsenek neki a kutatásban.
    - Békés nép lehet akkor - mondta a kapitány, majd magához húzta a poharát.
    - Azok! Régóta tartották a kapcsolatot Eclestonnal, ő pedig Vargassal. A férfi beszámolói szerint, ahogy te is mondtad, békés nép. Senki sem háborgatja őket, így ők sem ellenségesek a látogatókkal. Habár eléggé irritálja őket egy kereskedőhajó, melynek matrózai a nyár közepette gyakran partra szállnak és elég erőteljesen megcsapolják a kókuszállományt.
    Ezúttal a férfi szemhéjai tárultak fel a másodperc törtrésze alatt. Azonnal magára ismert, ezt jól tükrözte a sebes ütemben kiköpött, kellemes rózsaillatban úszó tea is, mely az imént átült, száradófélben lévő fiú felé vette az irányát. Még csupán reagálni sem volt ideje, mire észbe kapott már ismételten a nedves arcát bámulta mindenki. Unottan nézett körbe a társaságon, miközben csúcsos álláról finom cseppekben hullott alább az a fránya ital. Ágnes kuncogni kezdett Zsolt ábrázatán, majd ez erős, irányíthatatlan nevetésbe csapott át. A fiú megint felkelt, ezúttal viszont a poharakat szedte össze, nem érdekelte, hogy van-e benne még tea, vagy sem. Arcán nem látszott düh, csak a tűrés. Eltűrte ezt a társaságot, eltűrte, hogy ő az egyetlen épelméjű a szigeten. Persze, magában szívesen panaszkodott, mást sem csinált minden nap. A lány nevetését hangos csörömpölés fagyasztotta be, melyet a konyhapultra leszórt ivóeszközök okoztak. Zsolt, mint aki jól végezte a dolgát, összecsapta két kezét és higgadtan kisétált a konyhából, feltételezhetően, hogy végre maga mögött tudhassa ezt a napot az itteni szobájának békés magányában.
    - Szerintem ez volt az utolsó adag tea, amit ebben az épületben elfogyasztottunk - szólalt fel sajnálattal Norbert, ahogy Zsolt erőteljesen becsapta maga után az ajtót. Ágnes torkából újra kiszökött a kárörvendő kacagás. Szemeit összeszorította, az asztalt csapkodta jókedvében. A kapitány is jót mulatott magában, de jobban lefoglalta a kérdés, hogy akkor vajon mi is történt pontosan azon a szigeten egy hete? Ágnes reakciója a név hallatán, sőt az a szörnyű, sokkos állapot, amiben a matrózai megtalálták... az a sérülés a nyakán. Nyilván összefutott Eclestonnal. Vagy, legalábbis azzal, ami megmarad belőle. Jobban el kell beszélgetnie Ágnessel, ha többet szeretne megtudni. Mélyen elmerült a saját gondolataiba.
    - Miért nem nevetsz te is? - bökte oldalba a férfit, kinek a teste beleremegett a valósába történő hirtelen visszarántástól.
    - Szívesen tenném, de szándékosan csináltam! - felelte hétköznapian a meghökkent párosnak, majd megint Norberthez fordult egy kérdés erejére. - Mond csak, Vargas miért mondta el ezeket nektek? Nem hinném, hogy egy kovácsműhely túl sok kapcsolatot tudna felmutatni egy elveszett expedícióval.
    - Ecleston a tulaj jó barátja volt, ezért értesített bennünket, hogy nyoma veszett. Szeretné, ha átadnánk neki ezt az információt, mikor visszatér.
    - HA visszatér - javította ki a férfit a kapitány.
    Kint még mindig tombolt a vihar. Lehetett hallani, ahogy hordókat, dobozokat rángat magával a fosztogató szél. Patakokban csorgadozott az utcákon a víz, az esőtől csak még jobban bezárkóztak az emberek a biztonságot nyújtó lakásaikba. Pár perc béke honolt a kis konyhában. Hallgatták a kintről betörő, változatos muzsikát, mellyel a természet kedveskedett a számukra. Ágnest nagyon nem kötötte le a vihar figyelése, de egyszer csak azon kapta magát, hogy ő az egyetlen ülve maradt személy a szobában. A kapitány és a bátyja elsülő ágyú módjára ugrottak fel a helyükről, füleiket hegyezvén.
    - Mi történ... - szólalt volna fel a lány, de mindketten gorombán csendre utasították. Vajon mi lehet ennyire fontos, mit hallgatóznak? Ez csak a tomboló légkör, az isten szerelmére. Soha nem fogja megérteni a férfiakat.
    A két férfi minden jelzés nélkül kirohant az előszobába, ahol megfagyott márványszobrokként füleltek tovább. Ágnes is utánuk lépegetett, de óvatosan, halkan, hogy még véletlenül se szólják le még egyszer. A lányt hajtotta a kíváncsiság. Mikor már Zsoltot is meglátta lerohanni a lépcsőről, egy ijedt kifejezéssel az arcán, már rájött, hogy valami tényleg nagy baj van. A férfiak egymásra bólintottak, majd kirohantak az épületből, ki a viharos időbe, ki az ellenséges környezetbe. Ágnes csak a nyitott ajtónál figyel fel az eddig számára hallhatatlan hangra: sikolyok!