A két férfi a stég végén érte utol a fiatalt, ki már javában rájött, hogy mekkora hibát is követett el a dokk választásával. Hátrafordult, el a peremtől, hogy új utat keressen, de a ládaoszlopok között látta, hogy Halál serege a stég végén már elzárta őket a külvilágtól.

     Nagyot nyelt, miközben tett pár remegő lépést vissza az óceán felé. Nagy meglepetésére a holtak nem mozdultak a helyükről, nem közelítettek feléjük. Egyszerűen őrt álltak, meggátolva, hogy a négyes visszatérjen Sárkányfészekre.

     - Mit csinálnak? – kérdezte Zsolt, de tekintetét nem vette le a vigyázban álló seregről.

     - Úgy tűnik, hogy valamiféle… őrt állnak – tanakodott Norbert.

     A kapitány ezt jó hírnek vette. Nagy kő esett le megfáradt szívéről.

     - Vagyis ezek szerint Vargas tényleg betartja a szavát, elenged minket – mondta majd kifújta magát. A tigrislevéli eset óta nem futott ennyit. Mennyi ideje is volt, egy hete talán? Mindenesetre, nosztalgikus élménynek tartotta ismét keresztülfutni Sárkányfészek városán. Úgy tűnik a múlt mégsem ereszt olyan könnyedén – jegyezte meg magának enyhe mosollyal. – Hol a hajónk? – kérdezte hirtelen a semmiből, miután végignézett a hajóroncsokon.

     - Nincs hajó! – fordult Zsolt a kapitány felé, ki értetlenül fogadta ezt a választ. De még mielőtt bármit is tehetett volna, Zsolt azonnal kiszúrta Ágnes vérző felkarját. Odalépett az erős kezekben pihenő lányhoz. – Mi történt vele? – kérdezte egy tőle meglepőnek számító lágy hangon. A kérdésre Norbert is felfigyelt, aki eztán szintén húgához sietett. – Csak nem megint megölt valakit? – kérdezte hadarva, ezúttal a lány ájult állapotára célozva. – Mert az száz százalék, hogy én nem megyek még egyszer keresztül azon a cselekményszálon!

     A kapitány furcsa pillantást vetett a fiúra.

     - Tudod, néha tényleg nem tudom eldönteni, hogy mit érzel iránta!

     Zsolt ellen annyira hatásosnak bizonyult ez a megjegyzés, hogy minden egyes szó megakadt a torkán, amellyel válaszolt volna. Hogy mit érzek iránta…? –kérdezte magától, miközben nézte a gyenge testet.

     Felismervén a sérüléseket, melyekkel eddig nem tudod foglalkozni, a kapitány egy utolsó pillantást vetett a mozdulatlanul álló őrségen, majd megbizonyosodva arról, hogy azok nem mozdulnak onnan, leültette a lányt egy ládára, háttal nekitámasztva egy faoszlopnak. Sajnos az új kalapja a lángok martalékává vált, de a férfi örült, hogy inkább az lelte a végét a pokoli tűzben és nem ő.

     Levette a lányról a tarisznyát, a láda mellé helyezte azt, majd óvatosan lehúzta a gyenge izmokról a vérben megázott karszalagot is. Tiszta vágás volt látható a már megszáradt és a még éppen kifolyó vér együttes foltja alatt. Egyértelműen nem horzsolás vagy hasonló, hanem penge okozta sérülés. A kapitány szó nélkül felkelt, kezében a vörös karszalaggal, és a stég széléhez ment, hogy a sós tengervízben kimossa azt.

     Norbert és Zsolt tétlenül álldogáltak, csendben figyelték a gondoskodó férfit.

     - Tudod – szólalt fel Zsolt, hátra, Norbert felé döntve a fejét. – néha elgondolkodtató, hogy mennyivel jobb bátyja lenne Maverick a húgodnak – szekálta.

     A férfi összeráncolta a szemöldökét a keserű megjegyzés hallatán. Frusztráltan Ágneshez lépett, pont mikor a kapitány visszatért a nedves textildarabbal.

     - Hadd segítsek! – kérlelte parancsolóan, de a szeméből látszott, hogy nincsen meg benne a valódi elhatározás.

     - Túl késő családtagot játszani! – förmedt rá a kapitány és fél kézzel hátrébb tolta Norbertet. – Inkább állj el az utamból!

     Leguggolt a lányhoz, de mielőtt még bármit is elkezdett volna oldalra tekintett, hogy megnézze a férfi reakcióját. Semmi. Bár nem tetszett neki, ahogyan kezelték őt, nem tett semmit ellene. Legalább gondolná komolyan… - hümmögte a kapitány rosszallóan.

     Mélyet sóhajtott, majd Ágnes felé fordult és a sós vízzel átitatott karszalag segítségével óvatosan elkezdte megtisztítani a sápadt bőrt a szennyeződéstől. Gyengéd volt, minden mozdulatot a lehető legóvatosabban próbált elvégezni. Kicsit eszébe juttatta a pillanat, mikor szeretett lánya vágta el talpának puha bőrét otthon, és ő épp úgy mint most, sós vízzel fertőtlenítette ki a sebet. Mosolyogva gondolt bele, hogy talán mégis igaz lehet a mondás, miszerint „A tengert nem lehet elvenni a férfitól.” Hiába, aki egyszer már hozzászokott a matrózélethez, az onnantól fogva örökké figyelni fog az óceán szavára és megőrzi annak szokásait.

     Körkörösen tisztította meg a sebet, először a külső részeket szabadítva meg a száraz vértől, majd egyre beljebb haladva egészen a vágásig. Zsolt eközben még egy óvatos tekintetett vetett a távol álló őrszemekre, megbizonyosodva arról, hogy nem jöttek közelebb.

     Ágnes gyenge nyögéseknek adott hangot, ahogy a sós víz belemart a viszonylag friss sebbe. A szúró, égető fájdalom végigcikázott az egész testében, lassan felrázva őt ebből a tehetetlen állapotból. A kapitány ezt felettébb jó jelnek vélte, így egy merész ötlete támadt, aminek lehet, hogy a lány később nem fog annyira örülni. Megfordította kezében a karszalagot, majd a még legvizesebb részével lassan végighúzta azt a nyílt vágáson. Felettébb kellemetlen érzés volt egy kegyetlen terv eredménye képen, de végül is meghozta a hatását.

     A lány felriadt a fájdalomra, lassan, álmosan, de elég élénken ahhoz, hogy felkiáltson. A segélykérő hang azonban heves köhögésbe csapott át, tüdeje és torka még nem pihente ki magát rendesen a nemrég elszenvedett traumától.

     - Minden rendben? – kérdezte tőle a férfi két köhögési roham között.

     - Mi történt vele? – érdeklődött Zsolt, s leguggolt a kapitány mellé. Mint végül rájött, feleslegesen, hisz a férfi szinte abban a pillanatban fel is kelt és a stég végéhez sétált.

     - Majd később mindent elmesélek! – legyintette le őt a horizontot kémlelve. – Hol van a hajónk? – kérdezte ismét, most türelmetlenebbül.

     - Már megmondtam, nincsen hajó! – válaszolta meg újból a kérdést Zsolt.

     - Ami azt illeti, ez nem éppen igaz! – hallatszott oldalról a kísértetiesen lágy hang, teljesen meglepve a társaságot. – Attól, hogy nem látjátok, még nem jelenti, hogy nem létezik!

     Vargas újabb hirtelen megjelenése a hátuk mögött ezúttal már csak a kapitányt és Ágnest lepte meg. A férfi pár oszlopsor mögül bújt elő, látszólag egész ideáig lehallgatva az eseményeket. Most azonban köpeny és kalap nélkül jelent meg előttük, elhagyva azokat a déli napsütés miatt.

     Egy egyszerű fekete, testhezálló ujjatlant és szövetnadrágot viselt, melyeken misztikus, vörös mintázatok díszelegtek. Vállig érő raszta hajában tisztán látszottak az aranygyűrűk, melyek körbefogták a tincseket. Sötétbarna, vastag karjait ölbe fonta, nyugodtan támaszkodott oldalával az egyik ládának. A látszat alapján a testében rejlő puszta erő talán még Maverickével is könnyen versenybe szállhatna.

     A fejével a stég másik oldala felé biccentett, Ágnes irányába, jelezve, hogy merre kell keresniük a menekülés módját. Zsolt - ahogyan azt saját magától is elvárta -, volt az első, aki megértette Vargas lusta útmatatását. Elrohant Ágnes mellett, aki csak most ismerkedett a felkarján esett sebbel, majd áthajolva a korláton megpillantott egy kis evezős csónakot tehetetlenül himbálózva a vízfelszínen. Norbert is odalépett mellé, hogy megnézze magának Vargas nagylelkű ajándékát.

     - Valaki igazán felkutathatná a „hajó” szó jelentését egy szótárban – elégedetlenkedett Zsolt. – Ezzel nem fogunk sokra menni…

     - Tudja ő ezt… - jelentette ki Norbert aggódóan, miközben mindketten hátranéztek az álszentül mosolygó férfira.

     A kapitány nem ellenkezett. Ismerte eléggé Vargast, hogy tudja, ha egy esélyt ad, azzal nem szabad visszaélni. Még a többieket is meglepte azzal, hogy szó nélkül hagyja ezt a megalázást. Segített a tanácstalanul ülő lánynak - ki kérdések tucatjaival a fejében nézelődött össze-vissza -, először felkelni, majd egy kis unszolással a stéghez illesztett létrán keresztül az imbolygó csónakra szállni.

     Miután felmérte a súlyos szituációt, Zsoltnak sem kellett könyörögni, hogy kövesse a párost a biztonságot nyújtó bárkára. Már éppen csak a feje látszódott Vargas szemszögéből, mikor Norbert mindannyiuk nagy meglepetésére megtagadta a menekülés lehetőségét.

     - Álljatok meg! – szólt hátra a többieknek.

     - Mi a fene bajod van? – förmedt rá Zsolt a létráról. – Gyere már!

     - Hát nem értitek? Azt akarja, hogy hagyjuk el a szigetet!

     Zsolt Vargasra nézett, ki épp oly értetlenül, szemöldökét felrántva bámult vissza rá. Fogalmuk sem volt, hogy mi lelte a férfit.

     - Nos, igen, köszönjük az információt… - nézett vissza rá a fiú. – Most kérlek, lennél olyan szíves és megpróbálnál nem megöletni minket?

     Norbert magabiztosan Zsolthoz fordult, teljesen bízott benne, hogy most igaza van.

     - Elmagyarázom! Nem furcsa, hogy egy egész hadsereg áll az irányítása alatt és még mindig élünk?

     - Nem, nem furcsa! – kiáltotta egyre idegesebben a fiú. Már komolyan fontolgatta, hogy ha kell, itt hagyja a férfit. – Ami azt illeti, én nagyon is örülök neki!

     - Azt akarja, hogy elhagyjuk Sárkányfészket! Ha annyira zavaróak vagyunk, akkor bármikor megölhetett volna minket, de nem tette!

     Vargas nem szólt közbe, érdeklődve hallgatta Norbert érvelését. Mikor az végre a mondandójának a végéhez ért, mély sóhajtás hagyta el a száját.

     - Hát, ha ennyire szeretnéd… - mondta baljósan, a vállát megrántva. Nem nagyon érdekelte, hogy élnek-e vagy halottak, ezért a döntést könnyedén meghozta magában.

     Norbert megtorpant, nem éppen erre a válaszra számított. Úgy tűnt a hirtelen kiötlött terv, hogy kicsalja Vargasból annak valódi motivációját nemes egyszerűséggel kudarcba fulladt. Zsolt érzékelte a hangnemben, hogy ennek nem lesz jó vége, ezért sietősen visszamászott a kőből felépített dokkra.

     - Kivégezni őket! – adta ki a parancsot Vargas, nagy vigyorral az arcán. Rendkívül halk volt, szinte Norbert is alig hallotta az ítéletet, mely eldöntötte a sorsát, pedig csupán méterekre állt az azt kiadó személytől. Ennek ellenére mégis minden lény egyszerre kapta fel a fejét a szárazföldön és indult meg rohanva feléjük, teljesen feldúlva az útjukban álló ládák tengerét.

     A fiatal férfinek alig volt ideje reagálni, máris erős szorítás kapta el a karján.

     - Gratulálok, észlény! – szidta Zsolt, s azzal teljes erejéből átlökte Norbertet a létra fölött, le a csónakra, ahol aztán a kapitány fogadta őt mérges tekintetével.

     Zsolt, nem várva meg, míg népes had kezet ráz vele, sietősen lemászott a rozsdás létrán, kettesével szedve a lépteket, majd az utolsó pár fokot kihagyva átugrott a fedélzetre. Egy pillanatra az imbolygó evezős majdnem ledobta magáról a rossz landolás végett, de Ágnes egy gyors mozdulattal fenékre rántotta őt, megóvva személyét a korai fürdőtől.

     A kapitány azonnal a kezébe vette az evezőket, s minden természetfeletti erejét beleadva kezdte el hajtani a csónakot. Zsolt örömteljesen kifújta magát, most, hogy végre az élete nem volt veszélyben, de a biztonság kedvéért még hátranézett egyszer-kétszer. Vargas és a csontvázak hada alig pár perc elteltével teljesen felszívódott a stégről, pusztulást és rombolást hagyva maguk után.

 ***

     - Innen hogyan tovább? – kérdezte Ágnes a férfiakat, miután kiértek a nyílt vízre.

     - Sárkányfészekhez csak két másik sziget van közel – kezdte el a kapitány a csónak végéből. Elmosolyodott, hogy még ennyi év után is milyen jól ismeri a Jáde szigetcsoportot. – Az egyik a Vadászok Pontja-

     - Kilőve – szólt közbe Zsolt. – Lakhatatlan.

     - A másik pedig a Mocsárvidék – folytatta egy kicsit irritáltan a férfi, de már kezdett hozzászokni Zsolt viselkedéséhez. – De személyes megjegyzésként javasolnám az előbbi opciót.

     - Kérlek, egyedül te vagy az, aki néha értelmesen viselkedik! Ne vedd el ezt tőlem! – kérlelte szarkasztikusan a fiú. – Nem hallottad, hogy egy lélek sincs ott?

     - Igen, de egyrészt közelebb van, másrészről pedig gyakran közlekednek arra kereskedőhajók, akik felvesznek minket.

     - „Gyakran”? – idézte kételkedően Zsolt. – Köszönöm nem kockáztatok! Mocsárvidék ideálisabb.

     A vita hosszasan eltartott, és egyik fél sem hátrált meg, egyre csak halmozták az érveiket. Ágnes, menekülve az elharapódzó témától, a mellette ülő bátyjához fordult, hogy kizökkentse őt a horizontot kémlelő bambulásból.

     Norbert mély gondolatokkal küszködött, saját hibáit mérte fel, melyeket ez alatt a pár nap alatt követett el. Azt hitte, hogy ő a hős, hogy mindenkit megóvhat és pontot zárhat az egész ügy végére… szentül hitte, hogy mindent az irányítása alatt tart és hogy semmi sem mehet rosszul, amit kigondolt. Ennél nagyobbat talán nem is tévedhetett volna…

     - Mind töröd a fejed? – kérdezte tőle húga érdeklődve. Mosolygott, örült, hogy mindannyian rendben vannak.

     - Túlságosan naiv vagyok – vágta rá azonnal, de nem bánta. Örült, hogy végül rájött, mielőtt túl még túl késő lett volna.

     - Hogy mi vagy? – értetlenkedett Ágnes, hiszen még soha nem hallotta ezt a szót.

     Egy kis időre Norbert csak meglepetten nézett az aranyosan tűnődő arca, majd elmosolyodott a lány tudatlanságán. Tizennyolc éve ismerik egymást, egyazon vér csorog az ereikben, de a férfi mégis úgy érezte, hogy most először találkozott ezzel a kedves személlyel. Igaza volt Mavericknek és Zsoltnak… itt az idő, hogy megismerje Ágnest, ezúttal nem mint ember, hanem mint valódi húg, családtag.

     - Túl sokat jár az agyad! – nevetett fel Ágnes. – Kapcsolódj ki egy kicsit, lazulj el!

     - Te beszélsz? – mosolygott vissza a férfi. - Három napig úgy meg voltál feszülve, mint egy fűző!

     Ágnes kedves szemekkel nézett fel rá.

     - Igen… - kezdte halkan, bocsánatkérően. – Be kell majd számolnod mindenről, ami itt történt! Rengeteg kérdésre szeretnék választ találni…

     - Ha gondolod, benyújthatok neked egy tizenhét oldalas eseménynaplót, amint szárazföldre érünk! – tette fel a nem túlságosan kecsegtető ajánlatot Norbert.

     - Jobban belegondolva ez nem is olyan szükséges!!! – utasította azonnal vissza a lány a kemény feladatot, miközben kezeivel távolságtartóan hadonászott.

     - Hé, rokoncsapat! – szakította félbe Zsolt az idilli beszélgetést. – Ti merre akartok menni? Mocsárvidék, vagy Vadászok Pontja?

     Ágnes a bátyjára nézett, majd reményteli csillogással a szemében így szólt:

     - Szerintem a legjobb az lenne, ha hazamennénk, vissza a szüleinkhez!

     Néma csend telepedett a kis csónakra. Ágnes értetlenül nézett körbe a fejüket nyugtalanul leszegező férfiakon.

     - Mi a baj…?

     A kapitány tisztában volt a probléma forrását illetően. Nehéz dolga lesz Norbertnek elmagyarázni, hogy a szüleik már halottak, és hogy Ágnest csak azért küldték ki ide, hogy legalább őt megóvják a végtől. Sajnálat kerítette a hatalmába szívét, de nem tudta, hogy hogyan reagáljon erre a témára, hisz ő viszont saját kezűleg végzett apjával. Viszont az nem értette, hogy Zsoltot miért ütötte szíven ez az elhatározás, hiszen ő nem tudja az igazat a szülőkről… Akkor miért?

     - Megszólalna valaki? – kezdett Ágnesre egyre jobban átragadni a nyugtalanság, mely körülölelte őt.

     Norbert kinyitotta a száját, hogy elmondja az igazat, de a kapitány ebben megelőzte.

     - Sajnálom, de nem tudunk visszamenni, amíg Tigrislevél Hegység a Halál irányítása alatt áll! – fedte könyörületesen az igazat, s még csak hazudnia sem kellett. Norbert remegő szemekkel nézett fel rá. Bár el akarta mondani az igazat, mégis rendkívül örült, hogy Maverick közbelépett. Zsolt is látszólag fellélegzett.

     Ágnes csalódottan hátradőlt, fejét a csónak orrára fektette, így nézte szótlanul a felhőket. Nem tudta hirtelen, hogy mennyi időbe fog beletelni, míg hazaér. Az elkövetkezendő csaták jutottak eszébe, melyeket valószínűleg még vívni fognak a Halállal… és megrémült. Egész teste megremegett, de senki sem vette észre, mindenki más irányból nézte a horizontot. Valamit tennie kell, hogy hasznos legyen, hogy ne keljen őt folyton megmenteni, hogy segítsen… nem érdekelték a jelen részletek, elhatározta: Meg fog tanulni harcolni!

     ***

     Sárkányfészek csendes volt, a sziget teljesen meg lett tisztítva az élet fertőzésétől. Csupán a csendesen osonó Halál maradt az utcákon, az épületekben.

     Vargas önelégült léptekkel sétált a Felkör füves területén, élvezve a nagy művet, melyet véghezvitt. Hamarosan pedig a végső cél is beteljesedik, már csak egyetlen egy hónap és minden véget ér…

     - Készítsétek fel a Diablót! – utasította nyugodt hangon munkára az őt körülvevő holt szolgákat, kik lesték minden egyes szavát. – Szeretném, ha követnétek őket bármerre is mennek. A tőr a lánynál van, azt akarom, hogy pontosan a hónap végére itt legyen a ceremóniára! - fejét hátrafordította, a távolban kis pöttynek látszó csónakra szegezte a figyelmét. - Addig is, hagyjuk, hogy az az érzelemparazita lassan de biztosan feleméssze az elméjét…

     A lények tovafutottak az újonnan kiadott dolgukra, majd ő is tovább sétált, egészen az obszidián fészek falában lévő kis átjáróig, melyen annak idején még Maverick mászott le a Felkörből. Örömteljesen nézett végig az alant dúló földi poklon, ahogyan az egykor büszke épület már lángoló romhalmazként élte meg utolsó óráit.

            - Kíváncsi vagyok, hogy vajon mekkora kárt tud még nekik okozni… - jegyezte meg magának élvezettel, majd kárörvendő nevetése diadalittasan körüljárta az élettől megfosztott szigetet.

Folytatása következik...