Csak ott álltak a szoba közepén, az asztal fölé görnyedve, ahova Zsolt kifeszítette az összegöndörödött tekercset. A fiú nem merte a kezében tartani a régi lapot, mert attól félt, hogy az végén még elemeiben bomlik szét és válik tényleg csupán egy ősi emlékké. Két nagyobb poharat tett a megperzselt szélekre, hogy azok tartsák nyugton a makacskodó papírost. Ennek ellenére az égetett részek még így is parányi darabokban morzsolódtak le, melyek kormos foltokat hagytak a fa bútor sima felületén.
    A fiút ledöbbentette a számára ismeretlen nyelv gyönyörűsége. Az írott karakterek kusza, vastagon szedett vonalai tekergő kígyók képében jelentek meg előtte, de ez nem tántorította el, sőt, sokkal inkább magával ragadta a tudásra szomjazó fiatalt. Maga a papír nem volt nagy darab, egy rumos hordó fedelén közel kényelmesen ki lehetett volna teríteni, de tartalommal annál inkább bővelkedett a jóban. Az azúrkék festékkel rótt jeleket vékony, de erőteljes, vörös körvonalak jellemezték, és ezen két szín - melyek oly ellentétben állnak egymással mint tűz és víz - képes volt lélegzetelállító szépséggel és precizitással egymásba folyni. Határ nélkül, szabályok nélkül.
    Nem tudott elszakadni a látványtól. Figyelte, bámulta a jeleket. Kereste az összefüggéseket, a hasonlóságokat más nyelvekkel, de sikertelenül. Ehhez több időre és még annál is több tudásra lenne szüksége. Mellette a kapitány sokkal inkább az olvasható, számára érthető jegyzetekkel foglalkozott, melyek Zsolt szerint "beszennyezték" ezt a kincset. Kilian láthatóan sok időt töltött ezzel az egy irattal, gondolta. Szinte minden sorközt, minden kisebb üres helyet betöltöttek a folyékony tintába öntött gondolatok. Sajnos a legtöbbjük nem sok hasznos információval szolgált. Egyszerű, hétköznapi kijelentések voltak, s gyakran egy-egy utalás pár darab másik, ebben a szobában fellelhető szövegre. Egyedül az az idegen szó, Chthonic, volt az, amely bármi nemű értékkel is bírt, viszont kettejük nagy csalódottságára ez a szó sehol sem szerepelt a textusban, és ha valamelyik jel jelentené is ezt a furcsa nyelvtörőt, azt Kilian külön nem jelölte. Ez a szó vagy egy másik nyelvből származik, melyet Kilian ismert, vagy van valahol egy másik hasonló tekercs is, ahonnan a fiatal férfi ezt leolvashatta.
    De mégis, mit értett azalatt, hogy "Az Alvilági Horda"? Habár a kapitány számára nem nagyon okozott gondot, hogy ezt összekapcsolja a gyilkos, túlvilági ellenfelekkel, de azért azt mégsem tudta elképzelni, hogy vajon milyen kapcsolat fűzhette össze régi barátját és ezeket a... lényeket. És ha mégis van kapocs, akkor az viszont azt jelentené, hogy nem újkeletű veszedelemmel van dolguk, s ez jóval aggasztóbb hír lenne. Hirtelen végigfutott sok mindent megélt elméjén a gondolat, hogy talán egy közel harminc éves rejtély küszöbére tévedtek. Most még esetleg van visszaút, most még talán vissza lehet fordulni. De nem tehette... túl sok mindent vesztett már, hogy itt feladja a harcot. Ha itt kiszáll, akkor minden, amit eddig tett és akik őérte haltak, az feleslegessé válik. Ezt pedig nem engedhette meg magának! Ha Kilian kutatott ezek után a rémek után, akkor az ő feladata lesz ezt folytatni és véghez vinni. A keresést, pedig akkor egyértelműen itt, Sárkányfészken kell elkezdeni!
    A kapitány az ablakhoz sétált, s csak most vélte felfedezni a helyreállt időjárást. Sietősen kinyitotta az ablakot, kihajolt az éjszakába. Szélcsend. Száraz légkör. A csillagos éjszaka mindent fényben fürdető kedvessége. Nagyot szippantott a kellemes esti levegőből, de a közeli szeszfőzdéből szálló mámorító illat minden mást elnyomott. Ezek még ilyen időkben sem állnak le, ha a pénzről van szó...
    - Ideje volt, hogy észrevegyed! - szisszent fel Zsolt a férfi mögött.
    - Most már tényleg nem értek semmit! - kacagott fel a férfi. A pillanat hevében nem is volt képes másra, egyedül csak nevetni tudott. Zsolt kérdő tekintetet vetett rá, fontolgatta a kérdést, hogy netán ez a vén tengeri medve tényleg megbomlott-e. Persze a kapitány körül is épp eme gondolatok forogtak, és mikor egymásra vetült a tekintetük tudták, hogy egyre jár az eszük. Valóban megőrült volna talán? Lehet nem kellett volna lehajtania azt az utolsó pohár nedűt a kiszáradt torkán, mikor a szabó kínálta vele... máris képzelődik attól a vacaktól!
    - Pedig jól láttad! - erősítette meg válasz képpen a mindkettejük aggodalmául szolgáló tényt, mintha csak kiolvasta volna a férfi legutóbbi gondolatát a fejéből. Remegő arcizmokkal folytatta, neki is nehezére esett nem nevetni a dolgon, annyira valóságtalannak tűnnik minden. Álmodnak ez biztos, hisz ilyen jelenség márpedig nem létezik! - Akár a kámfor, úgy tűnt el ez az isten verte vihar.
    Zsolt visszafordult a tekercs elemzéséhez, vagy legalábbis csak meredten nézte. Csak látszódjon, hogy a jelekkel van elfoglalva, hogy képes összpontosítani, de megzavart elméjét bárhogy is próbálta nem tudta levenni erről az őrültségről. Ez nem reális! Ez nem valós!
    A kapitányt ezzel szemben nem gyötörték ehhez hasonló gondolatok. Ha a holtak képesek feltámadni, akkor ez miért ne lehetne lehetséges? Kezdeti kételyei tovaszálltak. Még egy utolsó pillantást vetett a tiszta égboltra, majd visszahúzta a függönyt és maga mögött hagyta a témát. Bármi is legyen a válasz, ő el fogja fogadni! Zsolt mellé sétált és a tekercs fölé hajolt, hátha észrevesz valamit, ami eddig elkerülte idős, de továbbra is éles látását. Az ugráló gyertyaláng melengető fényében a jelek mintha izzottak volna, olyan élénk színekben pompáztak. Nem kerülte figyelmen kívül az a jellegzetes azúrkék festék sem, hisz könnyedén megpillantotta bennük a Halál túlvilági lángjait. Semmi kétség, bármi is ez, annak nagy köze van azokhoz a förtelmekhez.
    - Látsz valamit benne? - kérdezte unottan a fiú, habár reménykedett, hogy a válasz netán "Igen" lesz. Csalódottan sóhajtott a férfi fejrázására.
    Nem mondhatja el neki az igazat, még nem. A természetfeletti ezen formája teljesen összeroppantaná a fiatal tudományos természetét, márpedig egy újabb emberveszteséget nem engedhetnek meg maguknak. Vagy megvárja, míg Zsolt kicsit jobban kitárja elméjét a témára, vagy keres valaki mást, akivel beszélhet erről.
    Erős kopogás zaja törte meg a hirtelen leülepedett csendet, így a kapitány lassan kinézett a folyosóra, hogy kifigyelje a hang forrását. A bejárati ajtó továbbította a reá kiszabott ütéseket. A férfi megkönnyebbült, atól félt, hogy a szomszédos szobából jön ez a dühödt zörej.
    - Ki lehet az?
    Zsolt csak ismét a szemöldökét rántotta az értetlenül kinéző férfire.
    - Hárman vagyunk talpon, kettőt találhatsz, egy a jó megoldás - felelte egy mély sóhajtás után, s megint egyedül érezte magát az intelligencia szűkös társadalmi körében.
    A kapitány látszólag megértette a fiú gúnyolódó válaszát, így rögtön megindult az ajtó felé, mikor egy újabb sor, de most már erősebb dörömbölés hívta őt. Zsolt is a nyomába eredt és öles léptekkel követte őt, hogy utolérje. Jobbnak látta, ha együtt fogadják szeretett társukat a földszinten. Legalább így rögtön értesülhet minden új információról, és ha barátja szerencsével járt, akkor lesz némi képük arról, hogy mi is történt odakint. A páros leért a tágas nappaliba, de az ajtó túlsó oldalán álló tántoríthatatlan alak leadott egy újabb, még erősebb sorozatot, melybe talán még maga az ajtó is beleremegett.
    - Nem fájdul meg bele az ökle? - kérdezte dühödten a fiú és a plafonra nézett, mintha magához a világhoz szólt volna.
    - Ne reméld... - felelte mosolyogva a férfi, még ha nem is neki volt címezve a kérdés.

    Megragadta a hideg kilincset és örömmel engedte be a csapat harmadik tagját a viszonylag meleg épületbe. Mind várták már a friss hírekre odakintről.
    - Látom csak sikerült visszatalálnod, Norbert! - üdvözölte a kapitány egy magabiztos kézfogással. Habár... az idősödő matróz szemeiből egyfajta furcsa bizalomhiány szegült az előtte álló férfire. - Fontos lehet, ha ily erővel vertél fel minket a nyugalomból!