A földszintre leérve hideg légáram csapott figyelmeztetően az arcába. A fagyos levegőtől még a magányosan táncoló gyertyaláng is didergett. A kandallóra pillantott, majd vissza az ajtóhoz, ami mögött valószínűleg még mindig az a kelletlen vendég várta a meleg fogadtatást. Zsolt úgy döntött, hogy kezdeti tervével ellenkezően mégsem fogja begyújtani a száraz fahasábokat. Előbb hagyná, hogy a kétszínű hideg kedves muzsikája békésen elaltassa, mint sem hogy az a férfi ingyen élvezhesse az éltető lángokat. Mit ér ő egy ilyen gyenge kandallóval, hisz Őméltósága sokkal jobban érdemelne egy utat a melegebb éghajlatokra...
    Végül az ajtó mellett termett és kezével óvatosan rámarkolt a kilincsre. Nem tudta megmagyarázni, de egyfajta félelem kerítette a hatalmába. Kirázta a hideg. Olyan érzés volt, mintha fagyott csontok suhantak volna el mögötte, alig egy hajszálnyira a testétől. Gyorsan hátratekintett, mint egy felriadt vad, de nyomát sem lelte az ingert kiváltó oknak. Biztos, hogy nem képzelgés volt, ennyire nem lehet kimerült! Szemei őrült sebességgel pásztázták a kis szobát. Valami biztos van itt!
    Ujjai szinte ráfagytak a vas kilincsre, egy pillanatra sem eresztette el az ajtót. Minden csendes volt. Egy pillanatig még fülelt, próbálta kiszűrni a legkisebb zajt is. Egyedül a két férfi beszélgetését hallotta odaföntről, de egy szavukat sem értette, beszédük nem volt több halk, szellőszerű sustorgásnál.
    Másik kezével a falon fellógatott vaskos kulcsért nyúlt, melynek fém testét szintén átjárta már a természetfeletti hideg. Különös... Ennyire azért nincs hűvös! Szorongatta egy darabig, ujjai közt forgatta a tárgyat, hogy minden szögből alaposan szemügyre vegye. Talán csak arra várt, hogy testének melege életet leheljen a rideg vasba. Zsolt egy pillanatra sem vette le tekintetét a környezetéről, fél szemmel mindig a háta mögé tekingetett. Az a furcsa érzés... nem hagyta nyugodni!
    A kulcs gond nélkül csúszott bele a zárba, s egy fordulat után az ajtó már nyitva is állt a sötétségbe öltözött férfi előtt. A baljós árny magabiztos léptekkel engedte be magát a halványan megvilágított szobába. A fiú egy ideig szótlanul várt a nyitott bejárat mellett, s habár hang nem hagyta el a torkát, testbeszéde tisztán és világosan jelezte a vendégnek, hogy kint tágasabb.
    A férfi örömmel ment bele a játékba. Körbenézett, felmérte az ellenséges terepet, mely fogadta őt, majd Zsolt mellé lépett, s mint aki itt ezer éve itt lakik könnyedén bezárta az ajtót maga mögött. Esze ágában sincs távozni, ezt most határozottan közölte a töretlenül álló fiúval. Arcán továbbra is ott ült - egyfajta személyes védjegyként - az az undorítóan önelégült mosoly.
    - Szóval ez az új "főhadiszállás"? Stílusosabb, mint eredetileg reméltem volna.
    Zsolt fülét ágyúdörrenésként csapta meg ez a lenéző hangnem. Az a lélekbemaró tekintet, a nyugodt, álmos ábrázat a félig lehajtott szemhéjakkal egyértelműen jelezte számára, hogy a férfi teljes mértékben biztonságban érzi magát. Minek résen lenni, ébernek, mikor tudja, hogy úgy is ő irányítja itt az összes szálat? Na azt már nem!
    - Mondja, mégis hogyan talált ránk? - jött az egyenes kérdés a fiútól. Nem érdekelte, hogy ez egy magas pozíciójú bíró a felkörből. Bármi legyen is a rangja, az arcátlanságnak is van határa!
    - A többieket merre vannak? - Hallotta Zsolt hangját, de a legkisebb mértékig sem törődött a vele. Senkinek sem tartozik válasszal, amíg ő úgy nem látja jól a dolgok állását.
    - Mondja meg maga! - A férfi figyelmét rendkívül felkeltette ez a nyers kikiáltás. Már három napja is lenyűgözte a fiatal szókimondása, s ez most sem változott. Vajon meddig húzhatja még a gyufát nála...? - Végül is, ha ide eltalált, akkor nem lepne meg, ha ezt is tudná.
    - Mily érdekes... és persze mily igaz! - a férfi még szélesebbre húzta a mosolyát.
    Zsoltot percről perce jobban irritálta a bíró jelenléte. Nyugtalanította a baljós aura, mely körbevette.   
    - Idefigyeljen, Vargas... - A kelletlen vendég gyilkos tekintetet vetett a fiúra, félbeszakítva a mondandóját. Ennek ellenére Zsolt nem rettent meg, szilárdan állta pozícióját a nála egy fejjel magasabb férfi előtt.
    A köpenyes alak tisztában volt a jelenlegi helyzettel. A legnagyobb próbálkozásai ellenére is a fiúnak nem sikerült megsértenie, sőt, sokkal inkább eltökélte őt. Végre egy méltó személy, kinek van annyi bátorsága és akaratereje, hogy szembe merjen szállni vele. Ki nem rögtön a mocskos sárba dugja a fejét, hogy megcsókolja a cipőjét, áldást és biztonságot remélve tőle... Nem, itt szó sincs ilyesmiről... Ideje kicsit még szorosabbra húzni ezt a hurkot!
    - Remélem tudod, hogy a tiszteletlenségért a fejedet is vehetném?
    Zsolt nem tágított.
    - Remélem tudja, hogy mivel nem Sárkányfészki polgár vagyok, ezért az itteni törvények - a maga keserves egóját beleértve - rám nem érvényesek!
    Vargas szeme kikerekedett a hirtelen felismeréstől. Szóval ezért olyan bátor ez a fiú, tisztában van a jogaival és él is velük... Rafinált! Már tényleg várja a pillanatot, mikor végül összetörheti őt! Majd hamarosan...
    Sűrű csend töltötte fel a szobát, melyet később halk léptek zaja szakított át. Vargas és Zsolt hallgatózott. Figyelték, keresték a fent osonó léptek eredetét, de harca kész tekintetüket nem merték levenni egymásról. Majd ismét csend lett...
    - Úgy tűnik kíváncsi szemek vesznek minket körül! - jegyezte meg Vargas, szinte kihívóan. Hergelni szerette volna az illemsértőket.
    Egy pillanatba sem telt, máris a kapitány pördült ki a lépcsőfordulói fal mögül, s erőteljesen, dühödten lerohant Vargas elé. Norbert még utána kiáltott, hogy álljon meg, de hiába. A férfi lavinaként zúdult rá az árnyba öltözött alakra, eszeveszetten ordibálva annak nevét. Megragadta azt a fekete köpenyt a nyakánál, majd erőteljesen a földre taszította a férfit. Vargas nem ellenkezett, az arca sem rebbent. Már-már ijesztő volt, ahogy ugyanolyan önelégült mosollyal figyelte a fölé tornyosuló erőteljes testet. Arckifejezése akkor sem változott, mikor a kapitány fenyegetően az orra elé emelte az égő gyertyát, s a tűzforró viaszcseppek marni kezdték sötét bőrét. Zsolt úgy látta, hogy mintha még élvezte is volna a fájdalmat. Elundorodott mikor szemtanúja volt, ahogy a férfi lenyalta az ajkáról a szilárduló viaszt.
    - Adj EGY jó okot arra, hogy miért ne öljelek meg itt és most!

                                                         ***

    - Mit akarsz tőlem? - kérdezte időhúzóan Norbert. A kapitány már feltárta a titkát, így nem tudott mást tenni, próbált még egy maréknyi reménybe kapaszkodni. Még talán nincsen minden veszve.
    Az idősödő matróz agresszívan belökte a férfit egy közeli irodaszobába. Szerette volna, hogy ami elhangzik majd kettejük között az nem hagyja el a négy fal korlátait. Jó döntésnek találta, Norbert kicsit megnyugodni látszott.
    - Nagyon jól tudod mit akarok! - dörrent rá a kapitány, bezárva maguk mögött az ajtót.
    Norbert helyet foglalt az egyik porosodó iratokkal megrakott asztalnál. Sok színben hasonlított a Zsolt által használt irattárhoz, csak jelentősen kisebb és zsúfoltabb volt. Talán eredetileg egy raktár, vagy tároló lehetett, mielőtt még Kilianék birtokba vették volna. A feszültség folyamatosan gyűlt a két férfi között, s éles kovakőként ütköző tekinteteik már-már veszélyes szikrákat szórtak a levegőbe.
    - Szóval? - jött ismét az egyre türelmetlenebb hang. - Netán én kezdjem? Jó, talán attól megered a nyelved...
    A kapitány maga elé kapta a levelet, Norbert csak vétve nézett rá a papírosra. A férfi nem törődött a borítékkal, egyszerűen darabokra tépte azt. Egyedül maga a benne pihenő papír érdekelte, és habár már elolvasta nem is egyszer, minden alkalommal úgy viselkedett, mint aki először vette szemügyre az ott álló betűket. Hangosan felolvasta, szította a düh, ahogy azt csak zörgő tüdeje bírta.

    "Kedves Barátom,
   
    Az általad rám kiszabott feladatot elvégeztem, a húgod sikeresen úton van a Meridián-óceán felé. Mire ez a levél megérkezik hozzád, Ágnes már valószínűleg a kikötőben lesz, hogy hajót keressen magának. Habár sajnálattal közlöm, hogy nem minden ment a tervek szerint. Jelentem, még én is szerencsésnek vélem magamat, hogy most tollat tarthatok fáradt kezemben.
    Norbert, Az Alvilági Horda előre nyomult a déli régióban. Elvesztettük Rorit és Alt, továbbá, és most félek, hogy ezt nekem kell közölnöm, alig fél nappal Ágnes távozása után, szülővárosotokat is elérte az azúr áradat. Nyilván megérezték a jelenlétünket! Kevés túlélő maradt, de nincs köztük ismerős alak. Se számomra... se számodra...
    A konfliktus hivatalosan is csendes háborúvá emelkedett. Erőink rohamosan fogyatkoznak, már csak pár tucatnyian állunk szembe a fenyegetésnek. Ha lehet, azonnali erősítést kérnénk, lehetőleg negyvenhét harcostársat, mind a Terra, mind a Kirin szigeti csoportjainkból. Jelenleg Rahe városában húztuk meg magunkat, de félő, hogy ide is követni fognak azok a förtelmek.
    Sajnos itt véget kell hogy szakadjon ez az üzenet, sürgős munkálataink vannak, viszont ezen levél nem várhat! Csak reméljük, hogy eljut hozzád időben és még újhold előtt megkaphatjuk a várva várt felmentést!"

    A férfi felemelte tekintetét a lapról, Norbert reakciójára várt... semmi. A talajt bámulta szégyenében. Ő sodorta őket veszélybe... mindenkit megöletett! Mindenki miatta halt meg! Elküldte az erősítést, de Tigrislevél elestével senki sem képes az óceán elhagyására. Az egyetlen hajózható út a holtak tüzes markába került... el lettek zárva a külvilágtól...
    - Mielőtt bármi egyéb kérdést is feltennék, elárulnád, hogy valójában milyen szerepet is játszasz itt? - dühét jogosnak érezte. A férfi tudott a holtakról, sőt, még "háborút" is folytat velük. Nem kevesen vannak... Több tucatnyian harcolnak az anyaföldön, s még negyvenhét embert kérnek látszólag teljes egyszerűséggel? Ez nem csak ellenállás, ez már egy valódi mozgalom! Mi történik itt!? Miért nem tud róla senki más, miért csak "alvilági" körökben folyik a harc? Ha már rég nyilvános lenne, akkor talán az egész legénységét megmenthette volna a pokol tüzétől... Ez az! Talán ezzel ráveheti a beszédre!
    - Tudod, hiába próbálod leplezni előttem, felesleges. Harcoltam már ellenük! - Norbert végre felfigyelt a férfire, habár jól láthatóan meglepődött. Zöldes-barnás szemei kikerekedtek a hallottaktól. - ... Sajnos vesztettem...
    - Mi történt? - kérdezte, szinte hangtalanul. A gyertyaláng fénye tovább erősítette arcán a szomorú vonulatokat.
    - Tigrisfészek Hegységen ránk támadtak ezek a lények, és sikeresen végeztek közel a teljes legénységemmel. Ismertem őket Norbert, közel a fiaimnak tekintettem a társaságot, s most mindegyikük halála az én lelkemen szárad, mert az ilyenek mint te nem mondanak el mindent amit tudnak! Itt vívjátok a szent háborútokat, s hagytok ezreket meghalni, csak azért, mert titkolóztok! Mennyivel egyszerűbb lenne világgá kürtölni a jelenlétüket?
    - Miért, szerinted bárki is elhinné!?
    - Térj már magadhoz! Ezek letaroltak egy teljes szigetet, sőt a kis barátod szerint az anyaföldön is mészárolnak! Ezek után ki kételkedne?
    Norbert ismételten hallgatásba menekült, de a másik férfi nem hagyta ennyiben a dolgot.
    - Hogyan keveredtél bele ebbe az egészbe, mondd meg nekem! - A hangja ezúttal már lecsillapodott egy kicsit, szánni kezdte az előtte éppen magába roskadó személyt.
    - Nem lényeges...
    A kapitány mélyen sóhajtott.
    - Mit is mondtam neked az információk elhallgatásáról?
    - Egy szóval sem említettem, hogy mindent kitálalok a számodra, sem akkor, sem most! - csattant föl ezúttal Norbert hangja.
    - És Ágnes? - jött azonnal a visszatámadás. - Legalább azt áruld el, hogy miféle célod van vele, miért csaltad el ide, s hagytad ott a szüleiteket a démon torkában!
    A férfi csak még dühösebb lett, hogy ebben a témában is vád alá került!
    - Semmi! Kezdjük ott, hogy nem is akartam itt látni!