Csendben telt el a következő pár perc, míg Ágnes nehézkesen kiszabadította magát a puha kényelem fogságából. Miután az utolsó ragaszkodó, vastag ágyneműt is ledobta magáról, kimerülten felült, és kifújta arcából a kósza hajtincseket. Óvatosan megragadta az ágy szélét s félénken kitekintett mögüle, hogy szemügyre vegye a gyanúsan mozdulatlan koponyát. Semmi sem történt. Kicsit felbátorodott ettől, így lassú, előre megfontolt lépésekkel megkerülte fekhelyét, hogy közelebbről is megvizsgálja a maradványt. Még mindig semmi. A csonttőr, amit még azon a szigeten talált a Halál soraihoz csatlakozott felfedező zsebében, ott pihent mellette az éjjeliszekrényen. Fogalma sem volt róla, hogy hogyan került oda a táskájából, de egyenlőre ez a kérdés nem izgatta komolyabb mértékben. Jobb kezével a fegyver után nyúlt, hogy ha netán a koponya valamilyen okból kifolyólag mégis másképp vélekedne a halál íratlan törvényéről, akkor ő könnyű szerrel közbeavatkozhasson.
    Szorosan az ujjai közé ragadta a markolatot és az állkapocs nélküli fejnek szegezte a hegyét, csupán a biztonság kedvévért, míg a másik kezével megragadta azt. Szíve hevesen vert, érzett minden egyes lüktető dobbanást. Végigtapintotta a sima felületet, egy pillanatra még a gyomorforgató undor is elfogta, amint belegondolt, hogy ez valaha egy másik emberé volt. Mély levegőt vett, hogy lenyugtassa magát, majd letette a tőrt, vissza a helyére. Nincsen veszélyben, nem érezte a sötét aurát, amely körül szokta ölelni ezt a fajta ellenséget. Felemelte az ijesztő csontdarabot, kíváncsian körbeforgatta, minden centiméterét alaposan átvizsgálta. Élettelenül nem is olyan rémisztőek - gondolta, s játékosan elmosolyodott. - Legalábbis nem annyira, mint a mozgó társai! Kezdett megbarátkozni a gondolattal, hogy ilyen lények ellen kell szembenéznie. Már nem félt, sőt, sokkal inkább szánalom és sajnálat töltötte meg a szívét az áldozatok iránt. Egyáltalán ki lenne képes ilyesféle teremtmények létrehozására?
    Valami a fejében, egy távoli, ködös álomból visszamaradt hangfoszlány azt sugallta számára, hogy nem kell mitől tartania. Képtelen volt felidézni a tudatalattijában lejátszódott idegen eseményeket, már csak egyedül a heves ébredésre emlékezett, ennek ellenére mégis érezte a szigorú szavak jelenlétét, még ha értelmüket nem is tudta felidézni. Mélyen beleivódtak a testébe, az alapjaitól építették újjá a törékeny lelket. Nyugodtabb volt, minden félelme tovaszállt. Nyoma sem maradt a tegnap este még felismerhetetlen rémnek, ami ezt a szobát rettegésben tartotta. Szégyellte a viselkedését, most már sokkal tisztábban látta a dolgokat. Elméje megtisztult a rátelepedett komor ködtől. Sokkal könnyebbnek, sokkal szabadabbnak érezte magát, mint bármikor máskor.
    A rozsdás kilincs hangos kattanása rántotta vissza a valóságba, egy pillanatra kővé dermedt a háta mögött felcsendült zajtól. Sebesen, az ésszerű gondolkodás legkisebb formája nélkül az ágy alá gurította az idő által alaposan megrágott maradványt, majd megszeppenve hátrafordult és mint aki egyértelműen rejteget valamit, idegesen megállt a szoba közepén.
    - De miért nekem kell!? - hallatszott a felháborodott hang.
    - Indulj már! - kiáltott rá halkan és türelmetlenül a mögötte álló fél, majd méretes csizmájával beljebb tessékelte a szobába.
    Zsolt majdnem kiejtette a kezében tartott, meleg vízzel teli vödröt a hirtelenül tolakodó erő hatására. Egy keveset még a földre is kifolyatott, hangos csattanással terült szét a száraz padlón. A fiú mérgesen dünnyögve nézte egy darabig az elszökött folyadékot, majd dadogva megtorpant, mikor megpillantotta az előtte álló szótlan lányt. Ha nem lenne barna a bőre, akkor teljesen biztos, hogy vérvörös árnyalatokban úsztak volna az orcái.
    Ágnes tanácstalanul figyelte a bénító zavarban ácsorgó fiút, aki egy épkézláb szót sem volt képes kiejteni a száján. Meredten bámult valamit, így a lány kérdően követni kezdte Zsolt tekintetét. Rémült felismerésben volt része, mikor rájött, hogy csupán egy laza hálóingben pózol előtte, s ez az, ami megragadta a fiú figyelmét. Nem telt bele egy fél mozzanat sem, Ágnes arcán is karmazsin szálakból szőtt, puha lepel terült el, bár ez inkább csak rosszabbított a helyzeten. Zavarában össze-vissza kapkodni kezdett, nem volt képes felfogni a helyzetet.
    - Jó reggelt! - köszöntötte végül játékosan Zsolt. Élvezte, amit látott, bár azt nem volt képes leplezni, hogy mennyire kényelmetlen érzés kerítette a hatalmába, ebben a furcsa és váratlan helyzetben.
    Balszerencséjére ez a kijelentés épp elég volt Ágnesnek, hogy a fiúra összpontosított dühének a segítségével képes legyen kilábalni a tehetetlenségből. Megragadta az első keze ügyébe eső tárgyat - jelen esetben egy fa ékszerdobozt -, s ahogyan csak a karja bírta, Zsolt felé hajította azt, hogy kizavarja a kelletlen személyt a szobából.
    Zsolt még idejében elhajolt a támadás elől, de a fa ládikó még így is súrolta rövid, göndör tincseit. Hátrafordult ijedtében, keresni kezdte, hogy a lány mivel próbálta átrendezni az arcszerkezetét, és sikeresen meg is találta a nehézkes tárgyat kapitány markában. A férfi még képes volt elkapni a levegőben, mielőtt az darabjaira tört volna a falon, és látszólag nagyon nem örült neki, hogy Ágnes további, számára kedves emléktárgyaknak kockáztatja az épségét. Ez az egyedien faragott ékszerdoboz még Lilyé volt, ebben tartotta a családi karperecét. Már majdnem szabadon engedte volna a haragját, leginkább a tegnap esti rombolásért - amit még mindig nem hevert ki -, de minden dühe elillant, mikor végigmérte a kezeivel félénken a száját takaró, tágra nyílt szemű lányt.
    Ágnes nagyon megszeppent, hisz majdnem szeretett kapitányát találta el, akinek a szeméből most keserű düh sugárzott. Úgy tűnik, hogy bármi is volt az, amit hirtelen felkapásból eldobott, az nagyon sokat jelenthet az idősödő férfi számára. Vajon most rákiált? Soha nem látta még ezt a tekintetet, nem tudta, hogy mire számítson. Nagy megkönnyebbülésére a düh csillapodni látszott, majd a férfi testtartása is lazábbnak tűnt.
    - Jobban vagy? - kérdezte aggódóan a kapitány. Közelebb lépett volna, de látva a szegényes ruházatot, inkább úgy döntött, hogy tartja a kellő távolságot.
    - Igen! - felelte könnyedén. Szépséges mosolyától mindannyian megkönnyebbültek. Végre visszatért közéjük, ezt felettébb jó hírnek vélték, főleg a mostani feszült helyzet miatt. Körbenézett, hiányosnak látta a társaságot. - A bátyám hol van?
    - Húzza a lóbőrt - vágta rá hidegen Zsolt. Letette a földre a vödröt, majd mint aki jól végezte a dolgát megindult kifelé.
    Ágnes értetlenül nézte őket.
    - Mire kell a víz?
    - Ez itt mellettem megint apáskodni szeretne - mutatott Zsolt a kapitányra, miután visszafordult a lány felé. Bármennyire is próbálta, tekintetét képtelen volt levenni róla. -, ezért valahogy rávett, hogy segítsek neki segíteni neked - hadarta unottan. - A víz a reggeli mosakodásra van. Tekintve a szoba állapotára, szerintem akár nyugodtan zuhanyozhatsz is vele, az is kevesebb kárt okozna.
    A lány egy nem túl kedves válaszra nyitotta volna a száját, azonban a kapitány bal karján pihenő vöröslő kupac teljesen elterelte a figyelmét.
    - Szereztem számodra új öltözéket! - válaszolt a ki nem mondott kérdésre a férfi, egyszerűen leolvasta azt a lány tekintetéről. Letette az ajtó melletti kis polcra a ruha halmot, majd ő is az ajtóhoz hátrált.
    Egy kis időre kínos csend kezdte fojtogatni a légkört, de ezen Zsolt könnyedén felülkerekedett.
    - Nekem erre nincsen időm! - kiáltott fel. - Jobb dolgom is van annál, minthogy egy félmeztelen idegroncsot bámuljak - Bár ennek ellenére szívesen tette volna.
    Ágnes ismételten alul maradt a vitában. Mire visszaszólt volna arca ismét vérpiros színekben pompázott. El sem tudta hinni, hogy elfeledkezett a viseletéről. Gyorsan maga köré fonta az ágyra felhajított lepedőt, szúrós tekintetével pedig próbálta mindkét alakot az ajtón kívülre terelni. Zsoltnak nem kellett sok győzködés, még egy pár lopott pillantást követően szó nélkül kisétált. Az idősebb férfi még maradt egy szóváltás erejéig.
    - Mosakodj meg, öltözz fel, aztán találkozzunk az irattárban! - adta ki a határozott utasításokat a kapitány. - Jobb ha sietsz, délre elhagyjuk a szigetet! - Azzal egy elvétett mosolyt dobott a rá kérdően néző lány felé, s ő is elhagyta a szobát.