Minden egyes lépésük tekintetek ezreit vonta magára. A koldus nép legjava ott sugdolózott a hátuk mögött, ijedten, meglepődötten, mintha csak egy vad múltat kísértő szellemet látnának. "Ez most tényleg Ő?" lehetett hallani az egymás füléhez hajladozó asszonyok szájából. Ágnes zavarodottan tekingetett körbe az embereken: mindenki a férfire volt kíváncsi, egyszerre csodálták és féltek tőle. A tömeg megnyílt, kettévált útjuk előtt, szabad teret hagyva nekik a menetelre. A fiatal felnézett, de kapitányának arca merev volt és rideg, nem foglalkoztatta őt a közönség jelenléte. A part mentén elhúzódó, az alkört gyűrűbe fogó széles utcán sétáltak végig, azzal a céllal, hogy megkerülik a fejük fölé tornyosuló vulkán tekintélyt parancsoló mivoltát. Az északi partvonalhoz közeledve egyre csak fogytak az emberek. Míg a kikötő felé, a déli parton teng az élet, hátul, a szunnyadó tűzköpő árnyékában alig van egy-két jómódú lélek a talpán. Ők már ügyet sem vetnek az idegen párosra, nagyobb gondjaik is vannak annál, mint sem hogy holmi régi történet kopott hősével foglalkozzanak.
    - Mi fűz téged ehhez a világhoz? - szólalt fel Ágnes a csendben.
    - Honnan jött ez a kérdés? - A férfi csak fintorgott. Nem tetszett neki az ötlet, hogy valaki ismét a múltjáról érdeklődik.
    - Valamit titkolsz előlem, és ez nem tetszik! - kiáltott fel a lány, miközben a kapitány elé ugrott, hogy az ne menjen tovább.
Az idősödő matróz felhúzta egyik szemöldökét:
    - Ha már a titkolódzásnál tartunk, mesélj a bátyádról!
Ágnes szemei tágra nyíltak a felismeréstől. Rájött, hogy teljesen igaza van a másik félnek. Milyen jogon vonja kérdőre őt, mikor saját maga sem volt teljesen őszinte vele? Szégyenében lecsüggesztette fejét, s odébb lépett, el a férfi útjából. A kapitány elmosolyodott, tudta, ez a rövidke csatát megnyerte. Elindult hát, hogy folytassa az útját, de mikor elhaladt a lány mellett, az egy nem várt lapot húzott elő a pakliból:
    - Szóval a bátyám érdekelne, nem igaz? - kérdezte a férfit. Rá se nézett az illetőre, csak a lassan kanyarodó utca horizontját figyelte. A vita még nem dőlt el. - Hát rendben van, mesélek. De neked is ki kell tálalnod!
    - Fer ajánlat - vonta meg a vállát. Meglepődött, nem hitte volna, hogy Ágnes képes ilyen rafinált lenni. Egy alku? Művészi terv egy titok kiszedésére egy olyan emberből mint személye.

    Egy kisebb sikátor barnás, kőből faragott boltíve alatt húzták meg magukat, hogy ne kelljen az út közepén megvitatni a problémáikat. Ágnes helyet foglalt magának a földön. Elfáradtak lábai a hosszú gyaloglás után, és mivel sosem volt az a lány akinek fontos a kinézete, nem bánta teste alatt a sötét, fűmentes talajt. A férfi a boltív melletti falnak volt nekidőlve, s komor tekintetével járőrözött a körúton.
    - Boldog család voltunk - kezdte el a fiatal. Nem tudta, hogy most a férfi hallja-e amit mond neki, vagy netán figyelme elveszett a szemei elé táruló látképben, de nem is érdekelte. Csak szeretett volna minél gyorsabban túljutni a mesélésen, hogy végül rájöjjön a kapitány lehangoltságának okára. - Egy Mulciber nevű nagyobbacska faluban éltünk. Apám a helyi kovács, anyám pedig a tavernában dolgozik mint felszolgáló. Két gyerekük van, én és a bátyám, Norbert. Nem mondhatnám, hogy valaha is közel álltunk egymáshoz, mindkettőnk más életcélt tűzött ki maga elé. Én a legtöbb időmet a szomszédos erdőben töltöttem, távol a zajtól, távol mindentől ami bajnak forrása lehet. Számomra az élet mindig is súlyos teher volt, sosem szerettem foglalkozni a világgal, vagy annak bajaival, elvoltam békésen a saját kis környezetem biztonságos magányában. Ellentétben vele, ő mindig a középpontban volt. Állandóan másokon segített, már-már beteges mértékekben. Vidám személy, mindig készen volt egy-egy kalandra, s sokan kedvelték. Jobban belegondolva, nyitottabb személyisége van mint nekem, mégse tudok róla semmit. Miket csinált pontosan, hova járt, kikkel járt, semmit! - Ágnes felhúzta a térdeit mellkasához, s karjaival szorosan magához ölelte lábait. - Pont a segítőkészsége hozta fejére a bajt, a szerencsétlen fajtája! - Az egykor kellemes hang hirtelen átcsapott dühös sértésekbe, s arcán kósza könnyek kezdtek csordogálni. Még nem sikerült neki feldolgoznia az eseményeket. - Két éve nekitámadt egy birodalmi katonának, mert az nem hagyott békén egy egyszerű utcai árust. Két éve már, hogy kikényszerült a szigetvilágra, mert megpróbált megvédeni egy nyamvadt idegent! Ettől az idióta ötletétől szakadt szét a család! Minden nap ami azóta eltelt csupa kín volt, de mind próbáltunk úgy tenni, mintha mi sem történt volna, hátha ettől könnyebb lesz. Viszont - Mély levegőt vett. - alig pár hete hírt kaptunk róla, hogy a birodalom egy rendkívül nagy vérdíjat emelet arra az üres fejére, valószínűleg megint a saját balgasága miatt. Elküldtek otthonról, azzal a céllal, hogy keressem meg őt, s hozzam haza, hogy majd együtt elszökünk valahova, mielőtt valaki a korona kezére adná szívét. Még nem tudom hogyan, de elő fogom keríteni valahonnan. Aztán jöttek ezek a... halottak, és, és... nem tudom mihez kezdjek most.
Ágnes lehunyta szemeit, majd megtörölte az arcát a fejkendőjével. Haja kibomlott alóla és szálanként vállára ereszkedett, vöröslő köpenyként takarva el nyakát a külvilágtól. Egy újabb mély levegővétel után erőt vett magán és feltette azt a kérdést, melytől a férfi már egyszer megtagadta a választ:
    - Történetem ennyi volt, most rajtad a sor. Mi fűz téged ehhez a világhoz?
A kapitány csak állt ott egy helyben, továbbra is az utcát figyelvén. Ágnes jól gondolta, egy szavára sem figyelt oda a férfi, csak nézett nagyban a világba. "Felesleges volt" gondolta magában, s azzal csalódottan felkelt a földről, bár számított rá, hogy ez lesz. Viszont a másik fél tisztán értett minden egyes szót, miközben ő is felidézte magában a múltat. A lány legnagyobb meglepetésére volt, de a férfi megválaszolta a feltett kérdést, ridegen, és érzelmektől mentesen:
    - Innen származom...