- Engem jobban foglalkoztat az a kérdés, hogy miért vannak még egyben - jegyezte meg töprengően a kapitány. - Szövetek nélkül nincs semmi ami összetartaná a vázat.
    - Most komolyan ezen akadtál fent!? - rántotta fel a szemöldökét az első tiszt. Sóhajtott, majd visszatekintett a halottakra. - Valaki itt egy nagyon rossz tréfát próbál űzni velünk.
Egy ideig még csendben figyelték a látványt. Alig álltak talán harminc méterre az obeliszktől, mégsem mertek egy apró lépéssel sem közelebb menni. Kíváncsiak voltak, de mélyen belülről az ösztöneik azt sugallták, hogy meneküljenek amilyen sebesen csak tudnak.
        A szél hirtelen feltámadt, és egy erős fuvallat söpört végig a szigeten, felkavarva a laza port, és megtisztítva a levegőt a halál orrfacsaró szagától. A homok, mely felpattant a légáramlat gyors szekerére, egyenest a kapitányra és csapatára rontott. A gaz szemcséktől az orrukig sem láttak, ráadásul a mögöttük lévő utca szélcsatornaként szívta magába a hirtelen vihart. Már-már úgy volt, hogy megpróbálnak odébbállni, mert a szél hamarosan őket is elviszi, de amilyen gyorsan jött a jelenség olyan gyorsan el is tűnt. A levegő lecsendesedett, majd lassan kitisztult, ahogy a homok és por egyvelege lenyugodva megpihent a talajon. A kapitány még fel sem eszmélt, mikor megpillantotta, hogy most már tisztje is remegve bámulja a csontvázakat. A kezdeti békésen pihenő pozíciójuk helyett egytől egyig előre voltak dőlve, s fejeik az ijedt trió irányába voltak fordítva. Mindhármukat olyan érzés járta át, mintha a holtak figyelnék minden egyes mozdulatukat, kihasználva a játékos szél álnok takarását. A lidérces csendet erős kiáltozások törték meg, ahogy Ágnes teljesen kifordulva önmagából felmarkolta az út széli köveket, majd egyenként elkezdte hajigálni őket a hívatlan vendégek felé.
    - Tűnjetek el!!! - üvöltötte teli torokból, s folytatta a dobálózást. Fejkendője leesett, haja pedig megbomlott a hirtelen mozdulatoktól, de egy kő sem talált célba, ahhoz túlságosan szétesett volt az amúgy is terhelt lelki állapota.
    - Dan! - fordult hátra parancsolóan a kapitány a férfihoz, aki értve tennivalóját azonnal odalépett a lányhoz, hogy karjait lefogva próbálja nyugalomra bírni őt.
Ennek ellenére Ágnes csak még hevesebbé vált, így Dan a derekánál a levegőbe emelte, meggátolva ezzel, hogy több követ szedjen fel a talajról.
    - Keljetek már fel!!! - kiáltozott tovább, ügyet sem vetve a férfi szorítására. Szemei szikráztak az őrülettől, s minden egyes üvöltéssel egyre csak hangosabb és elszántabb lett. - Minek tettetitek magatokat!? Tudom, hogy értem jöttetek, átlátok rajtatok!!!
    - Ágnes, nyugodj le! Mi a baj? - lépett mellé ijedten kapitánya. Egy képet sem tudott fejében alkotni arról, hogy vajon mi okozhatja a lány hisztériás rohamát.
    - A Halál az!!! Élnek!!! - azzal sarkával belerúgott a tiszt gyomrába, aki azonnal visszaejtette a földre a lányt. Ágnes feltápászkodott, s tovább hajigálta tenyerének tartalmát. - Úgy is leleplezlek titeket!!!
        A kapitány eddig bírta. Megragadta a lány jobb vállát, hátrafordította testét, majd egy istenies erővel jól arcon csapta kemény kezével, hogy magához térítse őt. Az ifjú megdermedt testtartással állt előtte. Poros, vérfoltos kezét fájó orcájához emelte, s érezte, hogy lágy, selymes bőre felrepedt az erős ütéstől. Még az első tiszt is beleremegett a látványba. Sosem látta kapitányát, hogy kezet emelt volna akár egy személyre is, legfőképp nem egy fiatal lányra. Talán most először sajnálta is a fiatal párát. Felvette a földről a fejkendőt, alaposan leporolta, majd átadta a kapitánynak, ki ezalatt megigazította Ágnes haját.
    - Nos, - szólalt meg az erős termetű férfi, halk, nyugalmat sugárzó hangján - kezd előröl, szép lassan. Mi folyik itt?
Ágnes egy jó ideig nem felelt, csak nézte meredten a talajt. Nem mert, s nem is akart kapitánya szemébe nézni.
    - A csontvázak... - nyögte ki végül egy mély levegővétel után. - Élnek! Vadásznak ránk! - beszéde akadozott, nem tudta, hogyan mondja el rendesen az igazságot.
    - Ez badarság! - jegyezte meg a tiszt. Nem akarta elhinni, hogy ilyen dolog létezhet.
    - Nem hazudok! - fordult dühösen a matrózhoz.
         Még a kapitány is kételkedett ebben a magyarázatban, de tekintete visszacsapott az obeliszk alatt ülő maradványokra. Még mindig őket figyelték, némelyik dőlt fejjel, mintha csak kérdőre vonnák az élők furcsa cselekvéseit... Mintha mindhárman megfigyelés alatt lennének. A férfi gyengéden kivette a lány markából az utolsó, sima, korong alakú követ, majd előre lépett, készen a dobásra.
    - Csak nem hiszel neki!? - vonta kérdőre barátja.
    - Heh... - nevette el magát a férfi. - Magam sem tudom miben hiszek.
Izmai megfeszültek, hátralendítette jobb kezét, majd teljes erejéből úgy eldobta azt a kemény kavicsdarabot, mintha csak ismételten fiatalként állna a tóparton. A kő sebesen pörögve végigszelte a levegőt, majd egyenest szemközt találta a középső csontvázat, teljesen betörve annak homlokát. Egy pillanatba sem telt, máris azúrkék lángok gyúltak fel a koponyájában. A teremtmény felpattant, majd fájdalmában tántorogni kezdett, miközben csontos kezeivel fogta lyukas koponyáját.
        Dan rémülten hátraugrott a látványtól, szorosan követve a kapitánnyal, miután a többi lény fejében is sorban gyúltak fel a fények. Elvégre, minek maradjanak álcázva, mikor már úgy is kiderült a titkuk?
    - Mik ezek!? - kiáltotta rémületében Dan.
    - A Halál... - válaszolt a lány egy monoton, érzelemmentes hangon, nézve, hogyan szedik össze magukat a lények. - A csendes Halál...
    - Mondhatom, gratulálok! - fordult oda a tiszt a férfihez. - Mindig is tudtam, hogy ha valaki képes így felhúzni a holtakat, az csak is te lehetsz!
    - Úgy mondod mintha ez baj lenne - nevette el magát a kapitány. Végignézett a "V" alakban felsorakozó lényeken, majd komolyra fordította a szót. - Viszont van egy tervem!
    - Futás? - húzta fel ismét szemöldökét a barátja.
    - Szélsebesen!