***

     Néma csönd ölelte körül a kikötőt, vagyis ami a vihar után még megmaradt belőle. Az öböl már nem volt több puszta hajótemetőnél, melyben elsüllyedt, a mély iszap fogságába merült vitorlások leltek örök nyugalomra. A vízből még segélykérően kinyúló árbocok és a nagyobb, felismerhetetlenségig összeroncsolódott hajótestek veszélyes labirintust alkotva őrizték akaratlanul is a sziget további békéjét és nyugalmát, megakadályozva, hogy bárki is biztonságosan elérje a város - és úgymond az egész sziget -, egyetlen megközelíthető pontját.

     - Bármi is fog történni ezek után, az itt fog lejátszódni… - jegyezte meg vészjóslóan Norbert, ahogy végignézett a pusztuláson. Hangja halk volt, talán csak magának mondta, de ennek ellenére szavai mégsem kerülték el Zsolt éber figyelmét.

     - Mit értesz ez alatt?

     - Vargas mindig tudja, hogy mit szeretne. Mindennel célja van, mindent eltervez. A kikötő teljesen megsemmisült a vihar által, az öböl is megközelíthetetlenné vált… Ezek szerint védi magát, erődöt épít… nem szeretné, ha zavarnák! – szemei elvékonyodtak, a messzi horizontra szegezte a tekintetét. - És ez csak egy újabb ok, hogy később visszatérjünk ide!

     - Amire – vágott közbe Zsolt, szintén felmérve a hajók okozta akadályt. – nagy valószínűséggel ő is számít.

     Norbert helyeslően bólintott, majd zavartan fordult a fiú felé, miután megérezte annak szúró tekintetét.

     - Miért van olyan érzésem, hogy azt a kígyót jobban ismered, mint a saját húgodat? – tette fel a kérdést Zsolt, bár egyáltalán nem érdekelte a válasz. – Egy teljesen más világ vagy, amikor róla és erről az egész voodooról beszélsz.

     - Mondtam már, hogy sajnálom, hogy otthagytam! – kiáltott rá válaszul, megértve az első mondat mögött lapuló titkos jelentést. – Különben is, mi is szépen előresétáltunk, mert képtelen vagy várni pár percet! – szitkozódott tovább, próbálva terelni magáról a kínos témát.

     Zsolt fenyegető, határozott lépést tett Norbert felé, erősen dobbantva a talajon. Hangja élessé vált, nem félt szembenézni a nála egy fejjel magasabb férfival. Tisztában volt vele, hogy övé a morális előny, és ezt ki is használta.

     - Egy, nem én vagyok a húgod, ne tőlem kérj bocsánatot! – kezdte, de maga sem tudta, hogy miért védi folyton a lányt. – És kettő, a szabály az volt, hogy senki nem maradhat egyedül! Én egyedül vagyunk? Nem! Tehát, semmi sem tart vissza, hogy még a határidő előtt leérjek és biztosítsam a terepet, meggyőződve, hogy Vargas tényleg nem vert át-e minket!

     Norbert már meg sem lepődött a fiú merészségén. Nem sokan mernek kiállni idősebbek ellen ezen a vidéken, vigyáznak az illemükre, a nyelvükre, de Zsolt eddig a létező összes ismert etikai szabályt megsértette már e köztük lévő másfél év ismeretség alatt. A fiú soha sem félt kinyilvánítani bíráló gondolatait, és ezzel jelentősen átírt mindent, amit Norbert az eddigi élete alatt megtanult. Nem véletlenül dobták ki otthonról a szülei…

     Mélyen sóhajtott:

     - Mondd, miért van az, hogy ha én hibázok, akkor egy világ dől össze, de te viszont akármikor játszhatod a neveletlen kis ficsúrt és mégsem lesz senkinek egy rossz szava sem rád? – kérdezte végül, a fiú iménti érvelése által legyőzötten.

     Zsolt hüledezve lépett vissza a saját helyére, értetlenül nézve az ő arcát kérdően pásztázó szemeket. Eleinte fel sem fogta a hirtelen vallatás jelentését, de aztán magyarázatot keresve visszagondolt az elmúlt pár hónapra, évre, és nevetve jött rá, hogy ez valóban így van vele.

     - Fogalmam sincs! – mondta még mindig kuncogva egy kicsit, s hosszú idők óta ez volt a legőszintébb mosoly az arcán. Mindenesetre, bolond kérdésre bolond választ várjon az ember. – Lehet, hogy ez csak valami kitalált történet és így van megírva a karakterem! De ki tudja, az is lehet, hogy egy másik világban valami gazdag család elkényeztetett kölyke vagyok, aki a pénz, a nők és a hírnév örökös megszállottja!

     Hiába a semmiből jött válasz, Norbert nem tudta eldönteni, hogy ez most a kelleténél több, vagy kevesebb információ volt-e a számára. Zsolt unott csettintésére kapta fel csak újra a figyelmét és a valósággal ápolt szoros kapcsolatát.

     - Azért, mert ilyen idiótákkal vagyok körülvéve! – magyarázta már végül érthető szavakkal is viselkedését a fiú. Hangja komolyra váltott, Norbert már nem lelt benne nyomára a pár pillanattal ezelőtti hamis játékosságnak, viszont másodpercekbe is beletelt, míg elérte tudatát az iménti célzás.

     - Ez mégis mit akarjon jelenteni? – vonta kérdőre sértődötten.

     - És még süket is… - jegyezte meg halkan magának Zsolt, de arra még ügyelt, hogy a mellette álló férfi tisztán hallja… ha másért nem, legalább a plusz hecc kedvéért.

     Elcsendesültek, mindketten néma éberséggel kémlelték a hullámzó víz távoli képét, remélve, hogy meglelik a beígért hajó sziluettjét a távolban. De a messzeségben nem láttak mást csupán végtelenül fodrozódó habokat, és a vízfelszín örökös, töredezett csillogását, melyet a déli nap forró sugarai idéztek elő.

     - Látsz valamit? – kérdezte Zsolt, már sokkal barátságosabb hangon szólalva meg. Tisztában volt vele, hogy mikor van a viccelődés és a sértegetés ideje, s most egyiknek sem látta tökéletes pillanatát. Immár komolyan kell venni a helyzetet, hisz több forog most kockán, mint holmi pár aranykorong, vagy becses büszkeség.

     - Semmit… - felelte halkan, enyhén reszkető hanggal Norbert, de nem vette le szemét a kiszabott feladatról. – Sehol egy hajó… sehol egy csónak a láthatáron…

     Zsolt baljósan körülnézett, az idevezető út alatt felfigyelt az őket mindvégig körülvevő jelekre, de csak most állította össze a kirakós darabjait a fejében.

     - Sehol az élet…

     A férfi szemei tágra nyíltak eme megjegyzés hallatán, és mint egy katalizátor indította be elméjében a bonyolult műveletet. Ő is körülnézett, csendben hallgatózott minden apróbb nesz kiszűrésének céljából.

     Egyedül voltak, kizárólag az őket körülvevő víz lassú, mély moraja fogadta társul őket. A sirályok megszokott kiáltásai, a népes számú kereskedők harsogásai, a hétköznapi ember puszta jelenléte mind-mind elhagyta őket. Ez már messze nem a vihar utáni sokk volt, azt a sárkányfészki nép gyorsan lerázta magáról. Épp tegnap volt, hogy tüntetések és tömeges csoportosulások tucatjai zárták el mindenhol az utakat, egy pillanatot sem engedve a békés csend leülepedéséhez.

     Nem, ez más volt. Egyszerűen érezték minden porcikájukban a negatív energiát, mely körülölelte ezt a világot. Egy éjszaka, egyetlen egy éjszaka volt csupán…

     - Igazad van… - törte meg Norbert a kísérteties csendet. Arckifejezése mérhetetlen félelmet sugárzott, ajkai pedig elgörbültek az undortól. – Ez már a holtak birodalma!