***

    - Az élet a folytonos változásokról szól.
    A lágy, mégis fenyegető, óvó hang elől Ágnes képtelen volt elmenekülni. Bármerre is szaladt a szigeten, a tudatalattijában fölcsendülő női szavak ereje vetekedett még magukkal a déli harangokkal is. Saját gondolatait sem hallotta ettől a már-már fájdalmas erőtől. Elméjében egyedül és csak is kizárólag a számára idegen, habár felettébb ismerős hangok léteztek, uralkodtak.
    - Nem bújhatsz magadba, nem menekülhetsz a sorsod elől!
    Ágnes tovább kereste a forrást. Minden lakásba, minden kisebb utcába benézett, de nem lelte az őt megszólító nőt. Senkit sem látott, senkit sem talált. Egyedül volt, magányosan rohangált ezen a csöppnyi földön az óceán kellős közepén, elzárva a külvilágtól. A kétségbeesés kezdett úrrá lenni rajta, pánikba esett, mely minden más érzést elnyomott. Nem értette mi történik most vele, csak futott, és mivel a hang továbbra is test nélkül szólítgatta mélyen a fejében, más célokat próbált keresni magának. Bármit, csak ne hallja tovább azokat a szavakat. Hatalmas volt a világ körülötte, mégis, saját lelkének börtönében érezte magát.
    A levegő tiszta volt, kellemesen sütött a meleg, nyári nap, melynek sugarai selymesen simogatták a sápadt, fiatal arcot. De nem élvezte... Egy cseppet sem örült neki, és nem tudta miért. Talán furcsának találta, lehet, hogy ez zavarta. A forró korong már órák óta nem mozdult ki a földöntúli pozíciójából. Mint egy képet a falra, felszegezték az égboltra.
    Túlságosan is tökéletes volt minden, az idő fagyában megdermedt világ semmilyen veszedelmet nem nyújtott számára. Csend volt, mérhetetlen csend. Se szél, se rovarok, állatok... ha olykor nem szólítanák meg azok a fejfájást kicsikaró hangok, még azt hinné, hogy teljesen megsüketült. Vagy valóban csak az elméjében hallja a nőt? Képes lenne ilyesmire, vagy tán már az utolsó ép gondolatszövete is elszakadt volna?
    - Érzem a félelmedet. Helyes. A félelem jó, életben tart, de ne hagyd, hogy eluralkodjon rajtad. Ez az érzés, ez a borzongás hatalmas erőt képvisel. Ezt neked kell irányítanod, nem fordítva!
    Igaza volt, Ágnes valóban félt ettől a helytől. Nem szerette a tökélyt, az túlságosan csalogató, már pedig ő nem lesz egy horogra akadt, ficánkoló hal, ki naivan rákapott a csalira. Kikiáltott, hangosan, élesen, a barátait kereste. A kapitányt, a bátyját... Zsoltot... de nem kapott választ. A csend erősebb, ha volt is visszhang, azt mélyen elnyomta.
    - Ne számíts mások segítségére! Nem fogod magad mellett lelni a barátságos alakokat, sem most, sem akkor, amikor a legjobban kéne számodra a támogatásuk. Ne feledd, egyedül vagy!
    Egyre jobban nyugtalanították ezek a kínzó szavak. Nem akart magányos lenni, nem akart társaság, támasz nélkül maradni. Nem érdekelte, hogy hogyan történt, mi történt, egyedül csak ezt a hazug hangot akarta megszüntetni, hogy végre békét találjon. Lepihenjen, elaludjon, álomba ringassa magát és elfelejtse ezt az egészet. Majd szépen felkel, élénken és kipihenten, s tovább éli az életét.
    - Tudod, hogy ez nem te vagy. Ha céltalanul menekülsz, azzal csak a saját veszted feneketlen szakadékába fogsz belezuhanni.
    A lány továbbra sem méltatta válaszra ezt a sületlen, tévhit keltő beszédet. Kiötlötte, hogy ha nem törődik vele, akkor talán végre elhagyja őt és sérült elméje végre egy kevéske békét lelhet. Sétálgatott az alkörben, belefáradt a rohanásba. Lábai remegtek, minden izma fájt a hosszas megerőltetéstől. Érezte, ahogy elveszíti az erejét, majd engedve a gravitáció folyton csalogató vonzásának, térdre rogyott, hogy legalább így leljen egy kevéske pihenésre. Még a földre sem ért, máris újra meghallotta azt a zavaró hangot.
    - Hadd mutassak valamit, ami talán felnyitja a szemedet.
    Nagy meglepetésére szilárd talaj helyett puha sárban találta magát. Értetlenül nézett fel az égre, dühös vihar tűnt elő a semmiből, s szórta rá a kemény esőcseppeket. Az idő újra elindult, de ezúttal a múlt jelenetét vázolta fel a közelgő jövő helyett. Lejjebb szegezte üveges tekintetét, rémült sikolyokat hallott, a sajátját. Kicsivel távolabb magától heves dulakodásra lett figyelmes a nedves földben. Egy vaskos férfit pillantott meg, alatta egy élénk vörös színekben pompázó fiatal leányt, ki épp keseredetten küzd az életéért. Rögtön felismerte a helyzetet.
    - Néha, miközben életünk labirintusában bolyongunk, elérünk egy-egy kereszteződéshez, útelágazáshoz, s döntenünk kell, hogy melyik folyosót is válasszuk.
    Ágnes összeszorította az ökleit. Megint ezek az értelmetlen szavak, soha nem lesz képes elszakadni tőlük? Mit akar tőle!? Mi célja van vele!? Csak térdelt, nem mozdult, érdektelenül figyelte a távolban zajló harcot. Nem is akart közelebb kerülni, inkább fordított volna hátat az egésznek, ment volna haza, vissza a biztonságot nyújtó családi otthonba. Hátra fordult, máris indulni akart, de azúr lángok állták az útját. Az egész világ tűzbe borult körülötte.
    - Nincsen hova menned, minden felégett mögötted! A lépteidet pusztulás követi, ez már egybeivódott a létezéseddel. Harcolnod kell, küzdeni!
    Lehunyta a szemeit, egy pillantás volt az egész. Felnyitotta fáradt szemhéjait, közel fél méterre találta magát a múltjától. Ott állt a kétségbeesett, keseredett, önmaga fölött, s üveges, mégis rettegő tekintettel nézte tétlenül, ahogy a férfi a földön fetrengő lány mellkasához szegezi a rideg tőrt.
    Kemény, hideg anyagot tapintott meg a tenyerében. Az arcához emelte a furcsa tárgyat, hogy megvizsgálja, mi lehet az. Ugyanaz a tőr volt, mint amit a támadó is a kezeiben szorongatott. Ijedt pillantást vetett a neki hátat fordító alakra, s azonnal megértette, hogy a hang milyen szörnyűséget kér tőle.
    -  Tudod mit kell tenned, ahhoz hogy túléld. Harcolj, küzdj, ez az életed része! Mindenkié az! Ne hátrálj meg, ne tégy óvatlan lépéseket a másik irányba! Ez az egye-
    A hang keserűen félbeszakadt. Ágnes nem várt lépést tett, ami az elméjében meglapuló idegen nőbe is belefojtotta a szót. Elhajította magától a fegyvert, messzire, nem akarta újra átélni a múltját. Nem akart újra gyilkos lenni! Az ő kezeihez nem fog még több vér száradni. Magára hagyta a segítségért sikoltozó, könnyező lányt.
    - ...Szóval ezt az utat választod?
    A lány most sem felelt, hátat fordított mindennek. Hevesen kapkodta a levegőt, összeesett, kezeivel leszorította a füleit, hogy így próbálja meg kizárni fejéből a tőle pár lépésre hallatszó, egyre hangosabb kiáltozást. Ez nem ő, AZ nem ő! Egy hallucináció, egy ábrándkép, látomás, minden, csak nem igazi!  Nem fogja megtenni, nem fogja beadni a derekát egy hazug, megtévesztő hangnak!
    - Csak kétfajta ember létezik a világon. Erős és gyenge. Ez a rendszer örök és felszámolhatatlan, te sem tagadhatod meg. Az erős harcol, küzd, túlél. Fennmarad a létra legfelső fokán, nem engedi ki a kezéből a nehezen megkaparintott hatalmat. Őrzi, védi mindazt, amit elért az életben. Családtagok, szerettek, ismerősök és barátok... mindenkire édesen vigyáz, mert van rá lehetősége, akarata és ereje, ami ezt lehetővé teszi a számára.
    Ágnes, egy újabb pillantást követően, ismét más pozícióban találta magát. Már ő feküdt a sárban, átázva és levegő után tátogva. A kövér esőcseppek kőzáporként érték a testét, de közel sem voltak oly fájdalmasak, mint az egyre több haragot és gyűlöletet szító hang. Bárki is volt az, kezdte elveszíteni a lány iránt mutatott türelmét.
    Nem tudott megmozdulni, érezte, ahogy a kényszeres bénulás akaratlanul is szétárad a testében. Esetlen volt, védtelen a támadással szemben. A rajta ülő férfi kíméletlenül pofon vágta az öklével, a hihetetlen erőtől Ágnes majdnem a nyakát szegte. Még egyszer utoljára felnézett, félve, de mivel már fájó nyaka sem hallgatott rá, ezért csak a szemeit tudta nagy nehezen ráállítani vérszomjas támadóra. A férfi viszont eltűnt, köddé vált, helyébe pedig egy sajnálattal teli mosollyal rendelkező nő lépett. Hosszú, vörös haja lángoló fátyolként takarta a vállait. Végigmérte volna az arcát, de egy vágás, egy hosszú, mély sebhely teljesen lekötötte minden figyelmét. A kegyetlen idő már rányomta felismerhető bélyegeit az orcájára, melyen a seb keresztülszaladt, át az orrhídon egészen fel a komoly, fáradt ráncokkal borított homlokig. Félelmetes látványt nyújtott.
    - És a gyengék? - A nő határozottan felemelte a tőrt, melyet Ágnes nemrég tovahajított, s az alatta fekvő lányra irányította. Értelemszerű jelezésnek szánta, melyet a fiatal meg is megértett. Bűnhődnie kell, most ő játssza az áldozatot, akit nem mentett meg időben. Ez az ő önző döntésének a következménye. - Ők mind egy szálig elporladnak!
    Azzal lesújtott, kegyetlenül és kíméletlenül, a legkisebb megbánás nélkül. Ágnes felsikoltott volna, de hang nem hagyta el a torkát. Karjait sem tudta megmozdítani, vagy legalább a penge útjába állítani, az ártó bénultság az egész testében eluralkodott. Tehetetlenül nézte végig, ahogyan a tőr sebesen a szemei felé közelít.

                                                         ***

    Ágnes rémülten pattant fel az ágyából. Patakokban folyt testéről a víz, mely szorosan hozzátapasztotta mellkasához a kényelmes hálóinget. Lihegve seperte ki arcából a vörös tincseket, s végigtapogatta a puha orcát, hogy megbizonyosodjon annak épségéről. Szíve hevesen vert, még az ujjaiban is érezte az erős lüktetést. Szertenézett a romos szobában, melyet még tegnap este cincált darabokra. Élénken villogtak emlékei között az akkori képek. Az a szörnyű rémálom, a belőle fakadt öntudatlan félelem, és a kapitány alakja, ahogy segítő kezet nyújt felé... s ahogyan ő ellöki magától a férfit. Miután elhagyták a szobát, lenyugodott és visszafeküdt az ágyba, de képtelen volt elaludni. Nem akart álomba merülni, csak pihenni a békés sötétségben. Mégis, szemhéjai lassan lecsukódtak, valami külső erő próbálta őt jobb belátásra bírni. Sikerrel.
    Most azonban szeretett volna biztosra menni, hogy tényleg ébren van-e, mielőtt még olyat tesz, amit később megbánna. Alaposan szemügyre vette a szobát. Sötét volt, de az ablakon lévő sötétítő résein éles sugarakban sütött be a reggeli napfény. Gondtalanul szálló porszemcsék csillantak fel a világos nyalábokban, melyek keresztülszelték a levegőt.
    Lehajolt az ágyról, hajkoronája tehetetlenül előre zuhant, ahogy az kezébe kapott egy kósza cserépdarabot. Forgatta az ujjai között, vizsgálgatta. Nagy darab volt, az egész tenyerét eltakarta. Játékosan gondolt egyet, majd az oldalainál megragadva két különböző darabra törte. Hangos csattanás törte meg a csendet, Ágnes arcán pedig széles, megkönnyebbült mosoly terült el. Érezte a befektetett erőt, a pillanatnyi fájdalmat az ujjvégein, ahogy megnyomta őket a szilárd agyag... ébren van, valóban új nap kezdődött!
    Mostani álma gyorsan a feledés homályába merült. Már nem tudta felidézni az intő szavakat, sem azt a különös női alakot. Legyintett, biztosra vette, hogy úgysem volt olyan fontos. Csak egy újabb rémálom, csupán egy a sok közül.
    Feljebb tekintett, ismét odébb kotorta kócos haját, hogy jobban lásson a kora reggeli félhomályban. Visszaemelkedett az ágyra, térdepelve húzta ki magát, hogy kiroppantsa a hátát az álmosságból. Fáradt volt, nem is tagadta, így jótt tett egy kis kellemes nyújtózkodás a testének.
    Mire felnyitotta a szemhéjait újra torokszorító félelem lett úrrá rajta. A sokkoló látvány kiváltója alig pár centiméterre pihent a feje előtt, azon az összakarcolt fa éjjeliszekrényen. Ránézett a régi bútorra, s onnan a Halál üres arca bámult vissza rá! Élettelen volt, csupán a sivár koponya feküdt magányosan az egyenletes felületen, de ez mégis elegendő volt ahhoz, hogy Ágnes a rémülettől kilőtt ágyúgolyóként hátraugorjon, és hangosan sikoltva túlessen az ágy másik oldalán. Fékezésképpen még megpróbált belekapaszkodni a vastag ágyneműbe, de csak annyit ért el vele, hogy miután törékeny teste hangos koppanással megpihent a földön, ő egy kényelmes, puha börtönben találta magát.