A kapitány fáradtan sétált le a földszintre, nem volt már ereje folytatni a mai napot. Az este rendkívül kimerítette, hisz álom nélkül várta meg a napfelkeltét. Képtelen volt aludni ezen az új világon. Szeretett családja járt az eszében, miközben békésen ült a homokos parton, bámulva a hold fényétől ezüstösen fodrozódó hullámokat. Bár csak két hét múlva lesz telihold, a felhőtlen égbolt így is remek megvilágítást nyújtott a számára.

     Elsődlegesen a lányára gondolt, az ártatlan lélekre, ki az éjfél beálltával töltötte be tizenhatodik születésnapját otthon az anyaföldön, messze jelen tartózkodásától. Pedig megígérte neki régen, hogy ezen a héten nem fog árut szállítani, otthon marad vele és együtt ünneplik meg a becses napot. Most már látta, naiv álom volt ez csupán, de sajnos akkor még fogalma sem volt róla, hogy az az egyszerű út Tigrislevélre ilyen bonyolult konfliktussá fog alakulni majd. Ráadásul az óceán északi végében kötött ki, innen már csak Lima volt az egyetlen olyan lakott sziget, mely messzebbre feküdt a kontinenstől. Ha tehetné, akkor sem jutna haza egy hónapnál előbb.

     Majd felnézve az égboltra a feleségére gondolt, s próbálta kivenni arcát a csillagok pontjaiból, pont úgy, mint ahogyan azt régen tette. Bizonyára aggódik érte… Vagy talán eljutott hozzá a hír, hogy a hajót, mellyel kiutazott, a pokoli lángok a víz mélyére rántották, és kedvese már régen halottnak hiszi őt… Ettől félt a legjobban… Ilyen hosszú idő után még csak a szemébe sem tudna nézni, nem tudná tiszta szívvel megmagyarázni a történteket, hogy ő miért él, és eddig miért nem jelentkezett. Túl fájdalmas lenne látni a könnyező arcot… Csupán remélte, hogy szerette kitart mellette, hogy nem adja fel a reményt a viszontlátásra.

     Így telt az éjszaka, gondolatok közé merülve. Mire feleszmélt, már hajnal volt, végtagjai elgémberedtek a hosszan tartó mozdulatlanságtól. Mire nagy nehezen magához tért és visszasétált az ideiglenes otthonba, már mindannyian javában ébren voltak, és kikerekedett szemekkel vizsgálták a Norbert által beszerzett ékes díszdobozt, melyben a két párbajpisztoly rejtőzött.

     Mélyen sóhajtott, az utolsó lépcsőfokot is elhagyva azonnal a konyha felé vette az irány, hogy egy bögre pihentető teával ringassa magát a puha ágyba. Szerencsésnek érezte magát, mikor látta, hogy Norbert egy lépéssel már előtte jár, a kellemes illatot árasztó éltető folyadék már ott gőzölgött az asztalon, mindenkinek egy-egy adag.

     - Gondolatolvasó vagy! – adta megkönnyebbülten háláját a férfinak, majd mosolyogva helyet foglalt az asztal mellett, és felkapta az egyik bögrét.

     A gőz ellenére nem volt forró, könnyedén lefolyt a kapitány torkán. Egy pillanatba sem telt, mire a kellemesen elégedett arckifejezés horrorisztikus undorrá csapott át. Gyomra sok különféle ital vendéglátója volt már eddig, de hasonlóhoz foghatót még Vargasnak sem kívánt volna.

     Norbert értetlenül nézte az idősödő férfi arcán megfagyott grimaszt.

     - Mi a baj? – kérdezte gyanakodva Norbert. – Nem jó az íze?

     A kapitány lassan letette a bögrét, távol tolta magától, majd miután egy kicsit megbarátkozott a ízlelőbimbóit ért katasztrófával, nagyokat nyögve választ adott.

     - Nem tudom, hogy ezt lehetne-e egyáltalán íznek nevezni… - Szemei minden egyes nyelés után összerándultak az utóíz erejétől. – Mégis mi ez?

     - Mi lenne? – dörrent fel megsértetten Norbert. Ha nem ízlik neki, akkor az rendben van, de legalább ne játszaná túl a szerepét! – Egyszerű tea! – s azzal bizonyítás képpen felkapta saját bögréjét, majd a kapitány tiltakozását sietősen megelőzve a feléig kiitta.

     Egy ideig minden rendben volt, Norbert büszkén kitolt mellkassal hagyta, hogy a folyadék átjárja a testét, de aztán ő is összecsuklott a förtelmes levélfőzet hatására.

     - Mi ez!? – akadt ki saját termékén, undortól eltorzult hangon.

     A kapitány felidézte, amikor még náluk, a műhelyben élvezték a vendéglátást. Akkor Zsolt készítette el a teát, hát most már értette is, hogy miért…

     Halk lépteket hallottak, Ágnes botorkált le a konyhába. Szomorú tekintete azonnal felkeltette a férfiak figyelmét.

     - Minden rendben? – kérdezte a kapitány.

     Ágnes nem válaszolt. Ránézett a férfira, majd mutatóujját felemelve jelezte, hogy várjon egy kicsit. Leült az asztalhoz, s kérdés nélkül beleivott az előtte lévő érintetlen pohárba, hogy egy kicsit felfrissítse magát. A meleg folyadék gond nélkül csúszott le a nyelőcsövén, korty kortyot követve. A férfiaknak még idejük sem volt reagálni, Ágnes olyan gyorsan esett neki az állítólagos italnak. Elszörnyedve nézték, félve a következményektől, ahogyan a lány egyhuzamban az utolsó cseppig megitta.

     Fellélegzett, majd mindenki megdöbbenésére elégedetten sóhajtott.

     - Sokkal jobban érzem magam! – kiáltotta ki boldogan nyújtózkodva. – Mi volt ez? – érdeklődött a finom nedű után, melyet az imént döntött magába. Körülnézett, de nem értette, hogy bátyja és a kapitány miért nézik őt ledermedve, ijedt aggódással teli tekintetekkel.

     - Minden rendben!? – kérdezte ezúttal Norbert.

     - Ne tégy semmi hírtelen mozdulatot a száddal! – parancsolta sietve a kapitány, félve, hogy a legkisebb nyelés is beindíthatja a láncreakciót.

     Ágnes hallgatott egy pár másodpercig, tekintetét tanácstalanul váltogatva Norbert és Maverick arca között.

     - Mégis mi ütött belétek? – nevetett fel végül, de nem hagyta nyugodni a tudatlanság. A férfiak aggodalma lassan kezdett rá is átszállni.

     A páros szótlanul összenézett, majd le a bögréikben megbújó mocsárvízre – melyeket ösztönösen még távolabbra toltak -, s végül vissza a szemöldökét kérdően felhúzó lányra.

     - Semmi! – rántotta meg ártatlanul a vállát Norbert, és letekintett Ágnes üres poharára. Félve kérdezte meg: - Kérsz még?

     A lány arca mosolyra derült, bátyjához tolta a poharat, kérve annak újratöltését. Norbert felkelt az asztaltól, tágra nyílt szemekkel lépett a teáskannához.

     A kapitány elmosolyodott. Sok mindent megélt már, de mind a mai pillanatig azt hitte, hogy Vargas lényeinél soha nem fog természetellenesebb dolgot látni. Hát most sikerült!