10. Epizód

A Pokol Kapuja

     Hideg szélfuvallat tört magának utat a katakombák barlangrendszerében, baljós süvítéssel törve meg a csendet, mely az elhagyatott alagutakban lelt otthonra. Az újonnan keletkezett zaj akadálytalanul visszhangzott a folyosókon, és egy kis idő múlva már-már úgy hallatszott, mintha a holtak s a kárhozott lelkek nyögnék búcsú imádságukat a keserű világnak. Jelen körülmények között ez nem is tűnt olyan túlságosan hihetetlen magyarázatnak.

     Ágnes haja kecsesen lobogott a hirtelen, bár rövid idejű légmozgásban, ám ő maga töretlenül állt a terem közepén. Beleszagolt az őt körülvevő levegőbe, a sós tenger jellegzetes illatát érezte. Megkönnyebbülten nyugtázta, hogy ha a kintről érkező szél ily’ könnyedén képes behatolni, akkor kell hogy legyen a közelben egy kijárat, amin keresztül képes lesz elhagyni ezt a helyet. Körbefordult, lassan, kerülve minden hirtelen mozdulatot. Könnyedén beazonosította a menekülésre választandó alagutat, mely jó eséllyel a szabadságot rejtette, de a Halál még mindig az útját állta ennek a tervnek.

     - Mit akar tőlem? – kérdezte az oltárnál álló férfit. Teste bátorságról árulkodott, de hangja remegett a félelemtől.

     - Ha belegondolsz, ez egészen egyszerű – válaszolt szinte azonnal Vargas. Mosolygott, élete eddigi legboldogabb napját élte most. – Félj! Reszkess! Undorodj! Minden, ami benned van, minden, ami önmagaddá tesz, mindez szakadjon milliárdnyi darabra! Szenvedj! Üvölts a fájdalomtól, mikor csontjaid törnek! – Hangja, szavai reszketéssel töltötték el a lányt, aki tudat alatt elkezdett hátrafelé lépkedni, hogy minél távolabb kerüljön az őrült alaktól. A férfi egy kis szünetet tartott, hogy kiélvezze az Ágnes arcára kiült sokkos érzelmeket, majd kéjes örömmel folytatta. – Pont, mint ő!

     Azúr fények gyúltak egy távoli folyosó eddig sötét mélyében, majd ama barlangot elhagyva két lény lépett be a tágas, föld alatti csarnokba, kezeik közt egy embert hurcolva a sziklás talajon. Semmi erő sem volt a testében ahhoz, hogy akár egy lábra is képes legyen ráállni. Miközben hurcolták, jobb combjának izomzatát felhasította egy kiálló, éles kődarab, így felüvöltött, de fogvatartóit ez nem érdekelte.

     Ágnes tehetetlenül nézte, ahogyan a rongyokba öltöztetett fiút a Halál katonái nemes egyszerűséggel ledobták a földre. Nem kellett sok idő hozzá, hogy felismerje a megtört személyt.

     - Zsolt!!! – kiáltotta rémülten, s már szaladt is volna a fiúhoz, mire ő felnézett a lány hangjára.

     A horrorisztikus látvány, mely fogadta, azonnali visszahőkölésre kényszerítette Ágnest, ki a hirtelen megtorpanástól elveszítette az egyensúlyát, s a földre esett. Még fel is sikoltott volna, ha a hang nem akadt meg a torkában.

     Zsolt szótlanul nézte a lányt, ki immár négykézláb próbált hátrálni tőle. Szájának helyenként csúnyán feltépett ajkai körül összegyűlt a vékony patakokban folyó, száradó vér, mely a kíméletlenül összevagdosott orcán keresztül folyt le üres, jobb szemgödréből. Még meglévő, ám bár a veréstől feldagadt bal szeme egy ideig követte Ágnes kiszámíthatatlan mozdulatait, de aztán a fiú sajnálkozva lehajtotta a fejét, hogy eltakarja előle a látványt.

     Önfeledt tapsolás terelte el mindkét fiatal figyelmét. 

     - Milyen csodálatos látvány! – Vargas felettébb élvezte az imént lejátszódott jelenetet. Bár hasonló műsorra számított, Ágnes vad reakciójának ilyen tökéletes kivitelezéséről még csak álmodni sem mert. Közelebb lépett a földön tehetetlenül fetrengő fiúhoz, eredeti gondolatmenetét azonban Ágnes halk motyogása szakította félbe.

     - Miért…? – hangja továbbra is reszketett. Lélegzete és pulzusa szabálytalan ütemben próbálta fenntartani az alap műveletek rendjét, igyekezvén erőt kényszeríteni a lányba, miközben ő maga meredten bámulta az egykor büszke lábakon álló fiú immár megtört testét. Még csak pislogni sem volt hajlandó, mivel minden egyes sötétséggel eltöltött másodpercben Zsolt arca villant fel a képzeletében. Jobb szeméhez kapott, mikor ugyanazok a sebek tűntek fel a tudatában, csupán a saját arcképével. A vérrel és a tűztől elfeketedett emberi szövettel borított üres szemgödör, az orcából helyenként hiányzó bőrdarabok, s a mély, nyílt vágások… Ágnes testének minden egyes porcikája összerándult, ahogy idegrendszere próbált megbirkózni a tudatalatti által szimulált fájdalommal.

     - Ó az ég szerelmére, folyton csak a kérdések… - szólt rá Vargas a lányra. Unta már a folytonos válaszolgatást, főleg most, hogy bábként játszadozhatott két tökéletes alannyal. – Élvezem, na és? – tárta szét a karjait, majd lábának teljes erejéből Zsolt legyengült testébe rúgott. – Ettől legalább megtanulja, hogy miként mutasson számomra kellő tiszteletet! – Újabb rúgás követte az előzőt, ami a másik oldalára fordította a fiút. Vargas Ágnes felé fordult. – Mondtam, hogy személyesen fogom megkínozni, márpedig én tartom a szavamat! – Azzal fogta magát és Zsolt fejére taposott, csizmájának a kemény talpával szorítva le a sérült arcot a sziklás talajhoz. – Még neki kéne hálásnak lennie, hogy egyáltalán megengedtem, hogy létezzen! – ordította nyugodt ábrázattal az áldozatának.

     - Hagyja békén… - hallatszott Ágnes gyenge hangja a távolból.

     - És mégis mi-… - kezdett bele a férfi, de mondanivalója azonnal félbeszakadt, amint meglátta, hogy a lány fegyvert szegez rá.

     A párbajpisztoly, melyet Ágnes hirtelen előrántott a tarisznyából, most izzadó, remegő kezek csúszós szorításában találta magát. A karok, melyek tartották, reszkettek a félelemtől, a bizonytalanságtól, s a szemeket, melyek a célt figyelték, elárasztották a könnyek. Ám a lány mégsem volt hajlandó Vargas alakjáról leemelni a célkeresztet.

     - Azt mondtam – Hüvelykujjával felhúzta a kakast, felkészítve a fegyvert a tüzelésre. – hagyja őt békén!

***