- Nem értem miért aggódsz ennyire érte - Zsolt körbeforgatta szemeit, majd helyet foglalt a kellemes gyertyaláng mellett. - Talán két hete, hogy ismered.
    - Az ilyen nem szorul magyarázatra - felelte a férfi lerázó stílusban. - Egy fiatal lány, ki előtt ott áll az egész élet! Az aggodalmam természetes forrásból fakad.
    - Nagy szavak! - mondta a fiú, de láthatóan elengedte a férfi válaszát a füle mellett. Körültekintett a szobán, mely talán egy nappali lehetett, vagy valami hasonló. Formás, fából faragott bútorok, egy kopottas, a sarkainál repedezett, kövekből felépített kandalló, melyben kihűlt parázs pihent, és egy vastag körszőnyeg, melynek színe erősen megkopott az idő fogaskerekén. A ház maga volt a három körnek a furcsa keveréke: az alkör szerénysége, a középkör ereje és tágassága, megszórva a felkör egyedi stílusával. Bámulatos látvány volt, vagyis lett volna, ha nem centis porréteg borítana mindent. Régen nem használták, talán három évtized óta nem lakott itt senki. Zsolt orrát és szemét pedig rendkívül tudta zavarni a kapitány - látszólag szándékos, hogy egye meg a fene... - trappolása az elhagyatott szőnyegeken. - Mondd, ez a harmadik napja, hogy itt élünk, mégis honnan van neked ez a lakás?
    - Az igazat megvallva nem az enyém - A férfi is helyet foglalt az egyik, a fiúval szemben lévő széken. Sajnálatosan jegyezte meg magában, hogy ez sem az ő méretére készült. Kinőtte. - Egy ismerősömé volt, még nagyon régen. Egy közeli baráté. Szinte a második otthonom volt a te korodban.
    - Nem úgy volt, hogy a felkörben születtél?
    - Látszik te még nem ismered a teljes történetet - Felnevetett.
    A kapitány már kezdte is volna ecsetelni a hosszú, és kalandos életének a történetét, de Zsolt résen volt és még időben sikerült közbeszólnia.
    - És az mennyire látszik, hogy ez egyáltalán nem érdekel engemet? Egyszerű kérdés volt, igen vagy nem, nem kell túlbonyolítani! - hadarta tiltakozóan. Látta a férfi arcára kiülő rosszallást, de nem foglalkozott vele. Csak szeretett volna végre pontot tenni ennek a napnak a végére. Sajnos viszont ezt nem tehette, bármennyire is fáradt volt már. Még rengeteg dolga volt a fenti könyvtárszerű szobában, s nem akart volna értékes órákat pazarolni a felesleges henyéléssel. Kell lennie, és van is ésszerű magyarázat a történésekre, és valami azt súgta neki, hogy a válasz itt rejtőzik körülötte. - Felmegyek - jelentette ki határozottan és felkelt a székről. - Fontosabb dolgaim is vannak ennél a beszélgetésnél.
    -  Például? - kérdezte érdeklődően a férfi. Hihetetlen, hogy a mai generáció mennyire máshogy viselkedik, mint harminc éve. Vagy ennek a srácnak van valami baja, vagy ő öregszik, gondolta... Talán mindkettő helyes válasznak vélhető.
    - Úgy tűnik, hogy a kis csapatunkból én vagyok az egyetlen, akit érdekel, hogy mégis mi a fene történik ezzel a szigettel - felelte büszkén és dagadó mellkassal, így ismerve el, hogy feljebb áll a többiekkel szemben. - Kutatásokat végzek az emeleten. Van egy olyan sejtésem, hogy a választ itt lelem.
    A kapitány felrántotta egyik szemöldökét a fiú elgondolásait hallván, persze ő is tudta, hogy ez nem normális időjárás. Viszont valóban, az még egyszer sem futott át a fején, hogy vajon mi is okozhatja. Zsolt azzal érdemelte ki a férfi kérdő tekintetét, hogy itt keresi a rejtélyes megoldást. De miért, mért pont itt?
    Zsolt már útban volt fölfelé, mikor eszébe jutott egy fontos dolog, amit meg szeretett volna kérdezni az idősödő kereskedőtől. Hátrafordult a lépcsősorokon, majd tett lefelé pár közeledő lépést.
    - Találtam egy érdekes festményt abban az irattárban a mai délután folyamán, esetleg érdekel?
    A férfi nem tudta mire vélni a dolgot. Egy festmény? Megrázta a fejét, biztos csak egy újabb porosodó kacat, amit valamelyik nemestől ragadtak el.
    - Biztos nem? - erőlködött Zsolt. - Egy lányt ábrázol! Szőke haj, zöld szemek -
    Több sem kellett a kapitánynak, hogy felismerje a kedves arcot. Hirtelen és kapkodva felállt az asztaltól. Még a széke is hátradőlt. mely egy visszhangzó csattanással jelezte fájdalmát a fa padlón. Sietve felrohant, kis híján félrelökve a fiatalt, ki egy pár pillanatra elveszette az egyensúlyát. Az erőteljes léptek zaja még odafentről is kísértette a meglepődöttségtől dermedten álló fiút.
    - Nos, EZ váratlan volt - jegyezte meg magának tágra nylt szemekkel, és érdeklődően a férfi nyomába eredt. Egy ilyen nemű heves reakciót semmilyen körülmény közepedte nem nézett volna ki az állandóan nyugodt férfiból.

    A fiú halkan kinyitotta az ajtót. Kísérteties nyikorgás árasztotta el a szobát, ahogy léptei bevezették a sötétbe. A kellemes, ezüstös sugarú holdfényben megpillantotta a férfit, ahogy ő egy hang nélkül térdepel az egyik szekrény lábánál, kezében tartva a Zsolt által a falhoz támasztott kicsiny képet. Megbabonázottan figyelte a rá visszatekintő, mosolygó lányt. A fiatal figyelmét viszont más kötötte le, valami sokkal furcsább... Holdfény!  Ez azt jelenti, hogy tiszta az ég! Az ablakhoz rohant és elhúzta maga elől a függönyt. Feltételezése igaznak bizonyult. A sötét lepelbe burkolt magasztos kupolán egy kósza folt sem volt, mely kitakarná a csillagok fényes áriáját. Mintha maga a félbe vágott Hold lett volna az, ki parancsoló szavával elűzte a gonoszt a fejük fölül. A várt hatás azonban elmaradt... Zsolt nem könnyebbült meg, sőt, sokkal inkább megrémült a látottaktól. Alig tíz perce még egy vastag, szürke réteg palástja alatt remegtek az erős széltől, most pedig tessék, minden idilli pompában ragyog. Mégis mi folyik itt!?
    Sistergős tűzet gyújtott, mely újra életre hívta a nemrég kialudt gyertyákat. Vibráló, narancssárgás fény töltötte meg a szobát. A férfi meg sem rezzent a hirtelen jött világosságtól, továbbra is a finoman festett képet figyelte. Most látta csak meg igazán, hogy az idő ezt az emléket sem kímélte kesztyűs kézzel. Lily szemeiből már rég eltűnt az a gyönyörű, smaragdos csillogás, s aranysárga haja - mintha csak megőszült volna - kifakult. A férfi visszafogta a könnyeket, hisz azok már nem hozhatják el neki a lányt. A sírástól, mely most oly jól esett volna számára, nem fog egyik csapásról a másikra mellette teremni.
    - Ki ő? - állt a kapitány mögé Zsolt. Szerette volna, ha a férfivel megbeszélnék a megváltozott helyzetet, de látta, hogy ez a jelen pillanatban nem működne. Inkább taktikát váltott és úgy döntött, hogy halad az árral, míg nem a kívánt mederbe tudja terelni a sebes folyót.
    - A neve Lily. Övé volt ez a ház - felelte halkan a kapitány, de tekintetét nem tudta levenni a festményről. - Sosem tudtam, hogy van róla egy ilyen kép! - A gondolatok összegabalyodtak a fejében, és zavarában visszatámasztotta a kedves arcot a falnak. - Ennek semmi értelme!
    - A jelen körülményeket figyelembe véve ezen már nem lepődök meg - sóhajtotta Zsolt, majd leült a férfi mellé a földre és hátát nekitámasztotta a szekrénynek. - Látom közel álltatok egymáshoz. Mi történt?
    - Meghalt... - A kapitány válasza egyszerű és határozott volt. Ez a fajta hideg hangnem még Zsoltot is megrázta. - Kimentett a végből, de cserébe az ő lelke fizetett érte.
    - Ez sok mindent megmagyaráz! - szólalt fel a fiú. A férfi értetlenül tekintett rá, fogalma sem volt, hogy mire céloz ezzel. Zsolt látta a kérdő szemeket, így folytatta a gondolatát. - Nézd, volt egy szerelmed fiatalon, aki megmentett, de te ezt nem tudtad viszonozni - Ezek a szavak kicsit szíven ütötték a férfit. - Erre most feltűnt egy hasonló korú, gyenge lány, és ha szándékos volt, ha nem, de elhatároztad, hogy mindentől megvéded, hogy a múlt hibája többször ne forduljon elő. Így világos? Ezért érdekel téged Ágnes annyira. Ezt a lányt látod benne és félsz, hogy megint miattad fog meghalni.
    - Nevetséges... - válaszolta a kapitány egy hosszas csönded követően. Látta az igazat a fiú bölcs szavaiban, de nem volt képes elfogadni azokat. Még hogy ő nem ésszerűen cselekedne... Ez volt számára a nevetséges. Őt nem uralja a múltja, azt már régen maga mögött hagyta.
    - Persze, lehet nem vagyok pontos, hisz nem ismerlek eléggé - vállat rántott. - De azt lásd be, hogy én nem szoktam tévedni! - mosolyogva kacsintott egyet. Tudta, hogy igaza van. Megtalálta a férfi gyenge pontját, és örült, hogy végre ténylegesen is fölötte tudhatja magát. Csak egy hétköznapi alak zavaros múlttal, semmi több.
    Ezután hosszas gondolkodás jött, mit kínos csend váltott fel. Zsolt az egyik tekercset böngészte, a kapitány pedig próbált szabadulni a kétes gondolatoktól. Próbálta elterelni a figyelmét Zsolt szavairól, így ő is a papírosokban lelt menedéket. Minek gyűjtötték ide ezeket még régen? Kilian sohasem adott választ erre a kérdésére, így aztán egy kis idő elteltével abbahagyta a kérdezgetést. Akárhányszor a középkörben voltak valami feladat teljesítése céljából, mindenki parancsba kapta, hogy az összes írott dokumentumot kobozzák el, amit csak találnak. A sikeres küldetéseket követően Kilian és Lily gyakran bezárkóztak ebbe a szobába, hogy tanulmányozzák a zsákmányt. Egyedül ők hárman voltak képesek az olvasásra, de őt nem avatták bele a dolgokba. A páros gyakran órákat is eltöltött a papírok között, s Maverick gyakran már azon aggódott, hogy netán mást csinálnak. Ennek ellenére feltételezések nélkül is nyilvánvaló volt, hogy kutattak valami után. Vajon mit reméltek találni a nemesi réteg tudása között?
    - Azt hiszem találtam valamit! - csattant fel Zsolt hangja a férfi mögött, aki azonnal odasietett, hogy megérdeklődje a kutatás eredményét.
    A fiú egy nagyobb tekercset tartott az ujjai között. Ropogós, márványos színű papír volt, melynek széleit valamilyen oknál fogva összeégették. Ősi, kurta jellemvonású írások voltak felismerhetőek rajta kék és vörös színekben, s a kapitány felfigyelt Killian jegyzeteire is a sorok között, ahogy a fiú megpróbálta lefordítani a szöveget. Kettejük figyelmét egy különös szó akasztotta meg, melyet Kilian írt fel a papír oldalára.
    - C...ht... ho...nic? - betűzte a férfi.
    - Chthonic! - ismételte el a fiú, szinte hibátlanul, mintha csak erre a nyelvre született volna. Tekintete lejjebb csúszott pár milliméterrel, hogy felolvassa az odabiggyesztett magyarázatot is. - Az Alvilági Horda!