Negyvenhét éve már, hogy részese vagyok ennek a világnak. Sok mindent láttam és még többet tapasztaltam. De az olyan dolgoknak, miket ezen a hitvány földön kellett átélnem, még párjuk sincs ezen földön. Családom arisztokrata származással büszkélkedhetik, de ezt én sosem tartottam olyan jó pontnak. Fent születtem és laktam a Felkörben, aranyéletem volt, mindent megkaptam amire csak vágytam. Az életem tökéletes volt, jobb mint egy királynak. Egy hátránnyal, hogy egyáltalán nem mehettem az alant található körökbe, ezért mindig is láncon tartva éreztem magamat. Mint valami rakoncátlan eb, melyet ki kell kötni. Ugat, harap, veszélyes mindaddig, amíg nem dobsz neki egy darab csontot, hogy boldog legyen. Egy nap aztán mindezt megelégeltem és úgy döntöttem, hogy kibújok a pórázból, mely fogva tartott. Este kilógtam otthonról és csendben lesettenkedtem a hosszas lépcsőkön. Legalábbis, a terv ez volt. Ugyanis rá kellett jönnöm, hogy a levezető járatot őrök vigyázzák, akik nem engednek senki se le, se fel, főleg éjjel nem. Más választásom tehát nem akadt, kerülnöm kellett a könnyű utat. Körülsétáltam hát a kráter pereme mellett, a borotvaéles sziklák árnyéka alatt, melyek még a mai napig körülölelik a "fészket". Kerestem egy lejtőt, egy csapást, vagy valamit, ahol le tudnék mászni a hegyoldalon. Így visszagondolva nem volt túl elmés döntés az éjfekete obszidiánnal borított kövek közötti séta késő este. Nem egy helyen vágta fel testem bőrét a vulkáni üveg. Csak az éppen megújulásra készülő félhold és a számos csillag fénye biztosította számomra az utat. Nem voltam nagy zseni, túlságosan bolond egy lélek ahhoz, hogy féljek, így találomra kiválasztottam egy oldalt, miután megbizonyosodtam róla, hogy mindenhonnan épp oly öngyilkosság az út elkezdése. Ingemet ketté téptem egy, a talajból kiálló éles obszidiántüske segítségével, majd szorosan feltekertem két kezemre, hogy ezzel is óvjam magamat az esetleges vágásoktól, olyan erősen, hogy a vér is megálljon benne, vagy legalábbis elszorítsam ereimet, csökkentve a vérzés lehetőségét, ha tényleg sikerül felsértenem puha, munkát sosem látott ujjaimat.
    Egy kisebb résen átcsúszva sikerült az üvegfészken kívülre kerülnöm, de a talajt sehol sem láttam magam alatt. Egyedül a tengert hallottam, ahogy erős hullámai egymásba habarodnak zajos, csapongó moraj kíséretében, és szívem dobogását, melyre talán még a parton állók is felfigyelhettek. Innen már nem volt visszaút. Haza sem akartam menni többet. Először pillantottam meg a szabad világot, s még ha látni alig láttam valamit, a lenti apró fényekből magam elé tudtam képzelni a környezetemet. Eszem ágában sem volt visszatérni, hogy aztán újra láncra verjenek. Megtettem hát az első lépéseimet lefelé, szerettem volna azelőtt megérkezni az új földre mielőtt észreveszik, hogy eltűntem. A finom, lágy bőrből varrott cipellőm remekül nézett ki az előkelőség között, de egyáltalán nem volt hasznos a mászás során. Pár méter megteltével ráléptem egy újabb kiálló obszidiánra, mely meglapult az éj sötétjében, s gyenge lábbelim azonnal utat engedett a vérszomjas pengének, hogy az a lábamba marjon - azóta is az olcsóbb, de vastagabb csizmákat hordom. Na meg persze nem mászok életveszélyes vulkánokat -. A továbbiakban elfelejthettem jobb lábam segítségét. A nyilalló fájdalomtól megmozdítani nem tudtam a lábfejemet, nemhogy még lépni vele. Féltem, rendkívül meg voltam rémülve. Erősen fújt a szél, megsebesültem, ráadásul erőtlen létemre képtelen voltam felfele mászni. Vagy folytatom az utamat és magamtól megyek le, vagy a mindenható köpenyes jön értem, hogy gyorsan lesegítsen. Szinte már éreztem a jelenlétét, éreztem hideg kaszáját, ahogy körbefogja vékony nyakamat, türelmesen várva a pillanatot, mikor a hegyoldalról a mélybe vetem magamat.