Ágnes szelíd mosollyal fogadta a férfi gúnyos válaszát, majd visszalépett a szobába. Zsolt már javában az ágyán volt, háton feküdve bámulta a plafont, s időközben mélyen elmerült a saját gondolataiban. Jobb karját feje alá tette párna gyanánt, míg a balt teste mellett pihentette. Észre sem vette, hogy Ágnes itt maradt vele.

     - Ha tovább folytatod, akkor egy nap még tényleg komolyan fogja gondolni! – célzott Ágnes nevetve a kapitány iménti megjegyzésére.

     Zsolt felriadt gondolataiból a lány hangjára, de teste igyekezett nem jelezni ezt a meglepődést. Nyugodtan emelte le tekintetét a plafonról, rá Ágnes arcára, ki ezalatt helyet foglalt az ágy melletti kis ülőalkalmatosságon.

     - Halott emberek lángoló maradványai vadásznak ránk, akiket egy kiszámíthatatlan őrült vezérel… - kezdte el kitérés képen a válaszát Zsolt. – Nem hinném, hogy egy pisztolyforgató férfi tovább rontana a helyzetemen…

     - Ettől még nem kellene provokálnod!

     - Nem provokálom! – vágta rá azonnal, majd pár pillanatnyi szünetet tartott. - Önmagamat védem!

     Ágnes kérdően nézett le az előtte fekvő fiúra, ki csak ritkán tekintett vissza rá.

     - Mitől? – kérdezte, s gyengéden közelebb hajolt a fiúhoz. Ösztönös mozdulat volt, észre sem vette magán.

     Nem értette miért, de Zsolt nem tudta visszatartani a lelkében megbújó igazságokat. Még ha nehezen is, mély levegővételekkel kísérve, de választ adott a lánynak.

     - Mert nem akarom, hogy túl közel kerüljön hozzám bárki is… - Ágnes visszahúzódott a sámlira, ijedt nyugtalanság tört rá az imént elhangzott gondolattól. Zsolt lehunyta a szemeit, nem szerette volna, ha a lány akár csak egy pillanatra is belenéz. – Félek, hogyha ez megtörténne, akkor az előbb-utóbb a vesztemet okozná – ismét mély levegőt vett, majd egy sokkal felszabadultabb hangnemmel folytatta. - Gondolom már rájöttél, hogy nem vagyok az a túlságosan önzetlen típus – kinyitotta szemeit, hogy leolvassa a lány érzelmeit, de nem találta a gyönyörű szemeket. Ágnes lehajtott fejjel hallgatta a mondandót, látszólag erősen megviselte az általános elutasítás. -  Így ha egy számomra közeli személy bajban lenne, akkor teljesen biztos, hogy olyat tennék, amit később nagyon megbánnék – újabb szünetet tartott, de most már sokkal könnyebbnek érezte a beszédet, a szavak gond nélkül hagyták el a száját. - Erre itt van Maverick és próbálja játszani a gondoskodó apát… heh… rendkívül bosszantó! - arcán egy, az érdeklődéstől teljesen mentes mosoly terült el, míg ő maga boldogan elnyújtózkodott az ágyán. - Lássuk be, nekem a magány az ideális társ! Nem kell se több, se kevesebb!

     Ágnes nem bírta tovább hallgatni, minden kezdeti öröme darabokra tört. Nem tudta, hogy mit szeretne a fiútól, miért keresi a társaságát, csupán annyit, hogy ezek a szavak mélyen a lelkébe marnak. Mintha egy lassan kibontakozó álom alapjai dőltek volna össze szemei előtt. De milyen álom? Minek az alapjai? Miért van itt ebben a szobában vele?

     Könnycsepp zuhant alá a sámli fáját szorító lány kézfejére, sietős jelet küldve számára, hogy mihamarabb el kell mennie innen. Felkelt, szinte azonnal elfordította a fejét, hogy eltakarja nyomait a szeméből fakadó folyékony szomorúságnak, majd szó nélkül megindult az ajtó felé.

     - Máris mész? – kérdezte Zsolt a háta mögül, mintha minden rendben lenne.

     Az a könnyed, nemtörődő hangnem, majd maga azt követő felismerés, hogy a fiúnak fel sem tűntek a bántó szavak, még mélyebb sebeket ejtettek Ágnes lelkében, mint az imént hallottak. Szíve hevesen vert, most már a dühtől, de saját ereje nem volt elég ahhoz, hogy ezt is visszafojtsa. Ajkába harapott, így terelve el a figyelmét éppen az utolsó pillanatban, majd szó nélkül továbbállt, válaszra sem méltatva Zsolt kérdését. Becsapta maga mögött az ajtót, hátrahagyva a fiút a hőn áhított magánynak. Ha annyira akarja, akkor legyen vele boldog…

     Zsolt békésen feküdt tovább a nem túl kényelmes ágyon. Szeretett volna biztosra menni, hogy Ágnes nem jön vissza egy hirtelen gondolat adtán. Pár perc elteltével aztán kikászálódott onnan, élettelen léptekkel vándorolt az elsötétített ablakhoz. Bebújt a régi függöny mögé, hogy körbenézzen ezen az új világon.

     - Kirin szigete… - idézte fel emlékei, miközben pásztázta a fák között megbúvó házakat. Sárkányfészekkel ellentétben itt nem voltak utcák, az egész város a természet lágy ölére épült, elszórva, mint a földre kiborult lencse. – Állítólag aki erre jár, azt mérhetetlen szerencse fogja súlytani – lenézett bal karjára, pontosabban a lövés helyét vizsgálta. – Hát abból nekem kijutott… - sóhajtotta.

     Felnézett a tiszta, kék égboltra, s elméjét elöntötték ezen két hét emlékei. A hosszú út, melyet megtettek, hogy minél messzebb legyenek Vargastól; az idő, melyet ezalatt együtt töltöttek… Olyan gyorsan elszállt fejük felett minden esemény az a tizennégy nap, úgy érezte, mintha csak pár órája hagyták volna el Sárkányfészket.

     Ágnes arcát látta maga előtt, felidézte a kelletlen közeledést, melyet a lány mutatott iránta mostanában. Nem hitte, hogy Ágnes tisztában van az érzelmeivel, de ez mit sem változtatott számára a tényeken.

     - „Mert nem akarom, hogy túl közel kerüljön hozzám bárki is…” - idézte gúnyosan saját magát. – „Félek, hogyha ez megtörténne, akkor az előbb-utóbb a vesztemet okozná.”

     Mély levegőt vett, fogalma sem volt hányadikat, majd cselekedetét sóhajtás követte. Lenézett a talajra, a fűre, úgy gondolta, jelen helyzetben ő sokkal jobban érdemli meg azt a pozíciót, mint a bájos felhőket. Szemeiből szégyen sütött, megbánás, de nem volt ereje tenni ellene. Bár nem úgy látszott, de nagyon is jól tudta, hogy miket jelentenek azok a szavak Ágnes számára.

     - Sajnálom… - kért bocsánatot iménti viselkedése miatt a lánytól, de persze csak magában, hogy elkerülje a szembesítést. Elég, ha kimondja, így legalább valamennyire kitisztul a lelkiismerete. – Elvégre, mégis csak egy nagy, önző disznó vagyok!

     Elnevette magát, majd egy utolsó pillantást vetett a külvilágra, mielőtt visszabújt volna az óvó palást alá, melyet oly sok éve felállított magának. Arcára visszakerült az a faragatlan maszk, ami segített neki eltakarni valódi érzelmeit. Elfeküdt az ágyon, bár csupán reggel volt, reménykedett, hogy újra elnyomja az álom. Eleinte forgolódott egy keveset, de takaró híján legalább nem volt mit levernie magáról.

     Hosszú percekbe telt, míg végül elaludt, talán maga a bűntudat segítségével. Akárhogy is történt, annyi biztos volt, hogy bár míg teste mozdulatlan állapotban hevert, egy, a szeme sarkából titokban kiszökő könnycsepp arról árulkodott, hogy lelke korántsem kívánt pihenni.