- Elismerem – szólalt meg Vargas, a földön összegyűlt csontkupacot nézve. – Ennél pontosabb mellélövést még nem láttam! – Tekintetét visszafordította a láthatóan mérges lányra. – Remélem azzal tisztában vagy, hogy nem vettél figyelembe pár piciny részletet a helyzettel kapcsolatban – hangja nyugodt volt, semmit sem változott. -  Egy: Attól, hogy a lelked erősebb lett, az még nem jelenti azt, hogy a tested is! Kettő: Az volt az egyetlen lövésed! Három: Egyedül vagy. És mindezt figyelembe véve, jön a negyedik: Elfogni! – adott hirtelen parancsot a Halál katonáinak, akik azonnal, mint egy lavina indultak meg Ágnes felé.

     A lány nem gondolkodott, tudta, hogy menekülnie kell. Arcán félelem volt, de ez az érzelem nem itta be magát a felszín alá, tudata megőrizte a lángot, mely a lelkében lobbant fel. Félre ugrott, el a veszély elől, miközben tekintetével próbálta figyelemmel kísérni az ellenség minden mozdulatát. Ám nem jutott messzire, a lények sebességével és mozgékonyságával képtelen volt felvenni a versenyt. Az általa tett kitérő fordulat közben elfogták a karját, visszarántották őt, majd a segélykérő kiáltások ellenére kíméletlenül a földre teperték a gyenge testet. A természetfeletti erő szorításából nem volt szabadulás, mégis próbált küzdeni a szabadságért. Minél többet erőlködött, karjait annál fájdalmasabban húzták hátra, míg végül Ágnes megadta magát a vállaiban feszülő kínnak. Megnyugodott, érezte, hogy a lények is lazítanak a fogáson.

     Egy pár pillanat múlva lassan térdre emelték a kimerülten sóhajtozó lányt. Feje előre bukott, hosszú, vörös haja pedig kócos fürtjeivel eltakarta a napok alatt alaposan összekoszolt arcot.

     - Elnézést kérek a durva intézkedésekért, de valahogy gondoskodnom kell róla, hogy a következő jelenet minden egyes mozzanatának a szemtanúja legyél – sétált hozzá a férfi. Leguggolt, kezével lágyan elsöpörte a szemeket takaró tincseket. – Ha már úgy döntöttél, hogy maradsz, akkor legalább élvezd is ki az előadást! – mosolygott. Vargas hátranyúlt a zsebéhez, majd egy kis méretű tárgyat vett elő. – Ismerős? – kérdezte immár vigyorogva, s a lány arcához emelte a csont tőrt. – Szeretném még egyszer megköszöni, hogy elhoztad nekem! – A csont élével végigsimított az ellenállást nem mutató lány arcán, de arra ügyelt, hogy ne ejtsen vágást a bőrön. – De most komolyan, milyen gyenge elmével rendelkezhetsz, ha ez a kis csínytevő képes volt így eluralkodni feletted? – Ágnes nem válaszolt, igyekezett semmire sem reagálni. Vargas tekintetét is kerülte, viszont ez csak fűtötte a vágyat a férfiban, aki máris több tucat módszeren gondolkozott, amivel megtörhetné a lányt. Talán kínzás? Zsoltnál már elsütötte ezt. Éheztetés? Túlságosan régimódi. Össze is keverhetné az ötleteket, de az meg olyan klisé. Valami egyedi kell ide! – Mindenesetre – hirtelen felállt, visszament az oltárhoz. -, elérkezett az idő!

     A Halál egyik szolgája csendes léptekkel jelent meg az oltár mögötti alagútból, csontos kezeiben egy mély cseréptálat tartott, melyben egy sötét színű folyadék lötyögött. A lény felsétált Vargas mellé, aki nem kevés áhítattal nézett rá az edény tartalmára.

     - Bár ti onnan lentről nem látjátok, ez bizony tizenöt férfi és nő összekevert vére! – jelentette be a férfi hétköznapi tényként ezt az információt. – Mielőtt még bárki félbeszakítana kérdésekkel… - adott magyarázatot felszólalására.

     - Hogy fér akkora egó egy olyan szánalmas testbe? – kiáltott be nevetve a még mindig a földhöz szegezett Zsolt, csak hogy keresztbe tegyen a férfinak. Abban a pillanatban nem érdekelte a kín, a fájdalom, a megaláztatottság, büszke volt rá, hogy mindezek után is képes szembeszállni Vargassal, hogy megőrizte önmagát. Ezzel talán még egy kis plusz lelket is önthet Ágnesbe, jelezvén, hogy sosem késő ellenállni.

     Vargas elengedte a füle mellett a sértést, most sokkal fontosabb dolga akadt, mint a fiúval elmepárbajt kezdeményezni. Bár egész egyszerűen átdöfhetné a szívét, semmi felesleges erőfeszítésbe sem telne, a fejében kialakulóban volt egy tökéletes módszer, amivel végleg elintézheti a párost.

     Elhessegette a jelenleg nem kellő gondolatokat, a feladatra koncentrált. Az kőlapon fekvő maradványok készen álltak a rituáléra, így a férfi mellett álló holt szolga megbillentette az edényt. A cseréptál sűrű tartalma a sziklába vésett járatokon keresztülfolyva gyorsan behálózta az egész oltárt, egyfajta ősi, rúnaszerű mintázatot alkotva a kőépítményen, és az azt körülvevő talajon.

     Ágnes ismerős kántálásra figyelt fel, ezt hallotta, mielőtt beérkezett volna a terembe. Vargas az a homlokához emelte a tőr hegyes végét, úgy mormolta emberfeletti sebességgel a szavakat, szótagokat. A kis csatornákban, vésett utakban csurgó vér fokozatosan kékké változott, majd élénk azúr fényekben felgyulladt, tűzgyűrűt kialakítva a férfi körül. Bármily’ gyomorforgatónak, idegennek is találták a látványt, Ágnes és Zsolt le sem tagadhatta volna, hogy valóban érdeklődve figyelték az eseményeket.

     A vékony csíkokban terjedő lángok felkúsztak a lépcsőfokok közötti járatokban, majd az oltárról csepegő vérnyomokat követve körülölelték a kőlapon gondosan elhelyezett csontokat is. Mikor a négy irányból érkező tűz elérte a középcső, a holttest csípője mellett lévő mélyedést, Vargas ösztönösen tágra nyitotta a szemeit, véget vetett a kántálásnak, majd egy hirtelen mozdulattal a lángok közé döfte koncentrálásának a tárgyát. A felszabadult energiától kékes fényáradat lepte el a csarnokot. A férfi tett hátra egy lépést, hogy helyet adjon a rituálé végső szakaszának.

     Mire Ágnes szemei békére leltek az erős megvilágítással, már vége is volt mindennek. Felnézett, mintha nem várt mozgásra figyelt volna fel. A lélegzete is elállt, amikor látta felkelni azt az… izét! Az eddig darabokban lévő maradvány összeállt a mágia erejétől, élő csontvázként térve vissza a holtak birodalmából. De ez más volt, mint a többi…

     Azúr fényekben világított minden egyes porcikája, a kabát, melyet Vargas még a rituálé előtt helyett a maradvány teste köré pedig szinte egybeolvadt a lény természetfeletti alakjával. Áttetszővé vállt, a szellemszerű öltözék pedig csak még jobban felerősítette a szörnyeteg által keltett sötét aurát. Úgy tűnt, mintha darabokban foszlana szét, minden egyes kisebb rész lángok martalékaként tűnne el a levegőben, mégis egyben volt, semmi ártalom sem érte. Vizsgálgatta magát, mozgó ujjait nézegette. Vargasra pillantott, így Ágnesnek volt szerencséje egy kis időre beletekintenie a sötét, üres szemgödrökben megbúvó parányi, kéken izzó fénygömbökbe. De a következő jelenet volt az, ami a legjobban a frászt hozta a lányra.

     - Szóval végül is sikerrel jártál...? – szólalt meg a lény hideg, rekedt hangon. Lassan beszélt, hangosan csattogó állkapcsaiból kisméretű, azúr lángnyelvek csaptak fel. Állkapcsát szakállszerű, fehér képződmény borította, amitől még így, csontvázként is rendkívül idősnek látszott. Tovább vizsgálta magát, lábra állt, ismerkedett az új helyzettel. – Érdekes!

     - Minden úgy alakult, ahogyan eltervezted, barátom! – hajtott fejet Vargas, s gondosan a lény fejére helyezte a szintén átformálódott. háromszögletű kalapot.

     - Milyen évet írunk? – kérdezte a lényegre térve.

     - Alig nyolc-kilenc évtizeddel vagyunk a „távozásod” után – felelte vállat vonva a férfi.

     A szörnyeteg elfordította a fejét, gondolkodóba esett, vagy valami hasonlóba.

     - Akkor ezek szerint mégis hatott a nyakék! – jegyezte meg végül érdeklődve, s egyben csodálkozva.

     Vargas elmosolyodott, előkapta ruházata alól a kettő miniatűr fémkoponyát ábrázoló nyakláncot, melyet minden nap viselt, s boldogan lengette a lény előtt.

     - Egy halhatatlanságot biztosító ereklye, talán a legbecsesebb kincs, amivel valaha is megáldott az élet!

     A Halál körbenézett a helyen, majd túlvilági szemeivel megpillantotta a két élő ismeretlent.

     - Látom nem unatkoztál ezalatt a hosszú idő alatt!

     Vargas vállat vont.

     - Most erre mit mondjak. Kreatív vagyok, feltalálom magamat! – vigyorogta őrülten és elégedetten. Mindannyian tudták, hogy mire céloz ezzel. – Ha már a témánál tarunk, nem bánod, kicsit módosítottam a csoportod tulajdonságain? – bólintott a holtak felé. – Meglepődnél, hogy mi mindenre képes egy kevés fekete mágia!

     - A részletekre később is ráérünk! – intette le Vargast a lény.

     Ágnes és Zsolt szótlanul figyelték a kibontakozó jelenetet, mindkettejüket lebénította a Vargas által életre keltett lény gyilkos kisugárzása.

     - Mily’ udvariatlan is vagyok! – kiáltott fel Vargas, és játékosan a homlokára csapott. Lelépett a lépcsőfokokról, tekintetét folyamatosan váltva a két fiatal között. – Kérlek, köszöntsétek nagy tisztelettel régi barátomat, hivatalos nevén Sápadt Barnabást!

     A lánynak nem jelentett sokat a bejelentés, ám Zsolt azonnal felkapta a fejét. Nagyon is jól tudta, hogy kiről van szó, de képtelen volt felfogni. Sápadt Barnabás csak egy mítosz! Nem valóság! Bár mit áltatja itt magát, amikor élőhalottak és mágia veszi körül… Eddig értelmezett világnézete már régen leomlott, darabjaira foszlott, nem volt itt már hely a meglepődésre. Mégis, a mítosz igaz, akkor minden szörnyűség is, amit erről a férfiról írtak…

     Vargas észrevette a fiú arcán egy pillanatra kiült rémületet, és azonnal elmosolyodott. Eszébe jutott következő fontos tennivalója, amire már oly’ régóta várt! Eljött az idő a fő mutatványhoz, és most már tiszta képe volt arról, hogy hogyan fogja véghez vinni.

     - Barátom, nem vagy kíváncsi arra, hogy mi is lett talán a legizgalmasabb újdonság a csontvázaiddal kapcsolatban? – kérdezte nyájasan Barnabást.

     - Mégis mi jár a fejedben? – kérdezett vissza, s ha lett volna szemöldöke, most érdeklődve felrántotta volna. Nagyon jól tudta, hogy milyen érdekességekkel tud előállni a férfi, így, bár nem látta idejét a száraz elméleteknek, azért egy nyers bemutatóra akadt némi kíváncsisága.

     A Halál, mely Zsoltot kényszerítette megadásra most felkelt a fiúról, de annak nem akadt nyugta, a lény kíméletlenül a páros lábai elé hajította. Ágnes tehetetlenül figyelte, ahogyan kevéske erejével próbál feltápászkodni az lépcsősor előtt.

     - Figyelj alaposan, mert ezt szerintem élvezni fogod! – javasolta barátjának Vargas, majd egy elvétett pillantással Ágnesre nézett, jelezve, hogy ez neki éppúgy szól.

     Ágnes körül a szorítás hirtelen megszűnt, magára hagyták fogvatartói. Tartás nélkül a lány négykézlábra rogyott, de gyorsan összeszedte magát. Felült, majd megpillantotta, ahogyan az egyik lény Zsolt elé áll. Az idő lelassult, minden szívdobbanás egy-egy erős csapásnak tűnt a Ágnes mellkasán.

     A lény jobb karja fellángolt, majd Vargas bólintására azonnal Zsolt arcára markolt. A mágikus lángok keresztülszaladtak a fiú testén, gyorsan felégetve az összes szövetet, szervet, mindent, ami emberré tette. A másodperc törtrészére még a pillanatnyilag dobogó szív is látszott az elhamvadó felsőtest burka mögött, de aztán az is az azúr hamvak martalékává vált. Csend volt, a futótűzhöz hasonlítható hangon kívül talán csak Vargas perverz kuncogása lehetett az egyetlen zajforrás.

     Ágnes azonnal elfordult, hányinger tört rá, ami felett nehezen tudott parancsolni. Testét kiverte a víz, a képek, bármily rövid idejűek is voltak, egytől egyik beleégtek a tudatába.            

     Pár levegővétel után már vége is volt, a tisztára égett csontváz a jól megszokott egységet megtartva zuhant a földre, mielőtt még a betáplált mágia életre nem hívta.

     - Lenyűgöző! – csodálkozott el Barnabás az új lény láttán. Körbenézett. – Mind így készült?

     - A mondhatni legtöbbjük, igen! Hatásos, gyors, csendes, és a azonnali! A tökéletes ragadozófaj! – adta a kielégítő választ a férfi.

     - Lojalitás?

     - Megkérdőjelezhetetlen! – vágta rá a férfi. - Hűségesek a végtelenségig! Bár minden példánynak van saját tudata, központilag mégis én adok nekik parancsokat – szünetet tartott, hogy átgondolja még a mai nap teendőit. – Majd visszaadom neked az irányítást, de van még egy-két elvarratlan szál, amit szeretnék elintézni, ha nem probléma.

     - Ez csak természetes, ennyi munka után ez a legkevesebb, amit megérdemelsz! – Barnabás a földön kuporgó Ágnesre pillantott, aki reszketve próbált megbirkózni a látottakkal. – Azzal mi lesz?

     - Csak figyelj! – monda, hangjában pedig kegyetlenség bújt meg. Tenyerét az újonnan kreált lény koponyájára helyezte. Elmondott egy rövid igét, amitől a csontváz éltető energiája elapadt, elpusztítva azt, majd a kezében lévő fejet erősen megragadta, s a lány elé gurította.

     Ágnes gondolatai darabokra törtek, a látvány annyira felkavarta, hogy azt sem volt képes eldönteni, hogy mi tévő legyen. Kezeivel a befogta a fülét, hogy kizárja a külvilágot, miközben tekintete a sziklás talajt bámulta. Több tucat mondat, parancs, kérés szólalt fel egyszerre az elméjében, mind egy-egy utat nyújtva a számára. Lehunyta szemeit, koncentrálni próbált, de sikertelenül. Elméjének sötétségében csak a képek villantak fel újra meg újra, így nem volt más választása, mint visszatérni a valóságba. Felnyitotta szemhéjait, de már Zsolt koponyája bámult rá a földről, alig pár centire a fejétől.

     „Menekülj!” csengett fel a fiú kiáltása az emlékeiben.

     A lány felsikoltott, hátraesett, ahogy hirtelen ellökte magát a talajtól, majd ugyanazzal a lendülettel oldalra fordult, s teljes sebességgel, könnyező szemekkel elnyelte őt az első alagút, amelyett meglátot.

     Vargas jóízűen felnevetett, rendkívül élvezte ezt a jelenetet.

     - Semmit sem változtál… - csattogott újból Barnabás állkapcsa, de Vargas mágiája által kreált hangból elismerés szűrődött ki.

     Még vártak egy pár percet, mikor a férfi utasításba adta a terem összes lényének, hogy vegyék üldözőbe a lányt. Már amikor az egész sereg az alagút nyílása felé rohant, akkor szólt csak utánuk Vargas.

     - De ne öljétek meg őt! – parancsolta kemény hangnemben. – Játszadozzatok el vele, kergessétek, érezze, hogy veszélyben az élete. De élve akarom itt látni!

     - Előnyt adsz neki? – kérdezte hitetlenkedve Barnabás. – Visszavonom, amit az imént mondtam, elpuhultál! Mióta vagy te ilyen kegyelmes?

     Vargas még egy utoljára vállat vont.

     - Talán a korral jár! – nevette.