Ágnes idegesen járkált a kicsi, bérelt lakás emeleti folyosóján, miközben csizmájának kemény sarka kíméletlenül püfölte annak fa padlózatát. Elméje még mindig erősen küszködött a tudattal, hogy meglőtte a fiút. Csupán szeretett volna segíteni nekik, megtanulni hasznosnak lenni, erre most mégis csak a bajt okozta!

     Nem, nem gondolkodhat így! Megrázta a fejét, próbálta elhessegetni a negatív érzelmeket, melyek önző módon akartak utat törni a felszínre. Bátyja elmesélt neki mindent, ami Sárkányfészken történt… mindent, amit az ő elméje kizárt az emlékeiből. A vihar természetét és célját, Vargas valódi énjét, szerepét az események láncolatában… Azt, hogy megölt egy másik embert, s az azt követő háromnapi szenvedés, melyet szeretteinek okozott…

     Az utóbbit kívánta volna a legkevésbé viszonthallani. Halvány foszlányok maradtak csak meg arról a napról, de semmi szín alatt nem szeretett volna visszazuhanni arra a szintre. Elhatározta, hogy erősnek kell lennie, testileg és lelkileg is egyaránt. Ha a kettő közül bármelyikben a gyengeség legkisebb jelét is mutatja, akkor annak a következményeit nem csak ő fogja elszenvedni, hanem mindenki más, aki körülveszi…

     Felemelte a fejét, arcán erőltetett magabiztosság látszódott. Mély levegővételekkel nyugtatta magát, bármi is történjen, ő szilárd tartással fogja átvészelni az eseményeket. Majdnem megölette mindannyiukat, miközben védelmezni próbálták őt… Hát itt az idő, hogy a saját lábára álljon!

     Kinyílt az ajtó a háta mögött, s ő azonnal odafordult az ismerős alakhoz.

     - Hogy van? – kérdezte aggódóan csillogó szemekkel.

     Norbert arcán gyenge mosoly húzódott végig.

     - Kutya baja sem lesz! – mondta, majd a szoba felé bólintott, jelezve, hogy Ágnes beléphet.

     A lány egy pillanatra sem hezitált, szinte berontott a nyitott ajtón. Miután beért a szobába, mely az elhúzott függönyök hatására enyhén sötét fénytónusban úszott, fellélegezve tekintett rá a parányi sámlin ülő fiatalra.

     - Óvatosan! – kiáltott rá fájdalmában Zsolt a kapitányra, ki a fiú mellett térdelve igyekezett jó alaposan bekötni a már ellátott sebet.

     - Mindjárt kész, ne nyavalyogj már! – csitította türelmetlenül. Már csak a csomó volt hátra, egyedül ez a tény tartotta benne a lelket. Esküdni mert volna rá, hogy ha csak akár még öt percet is itt kellene töltenie, babusgatva ezt a hálátlan vakarcsot, akkor menten kiugrana az első ablakon. De csak miután előbb kidobta rajta Zsoltot… esetleg kétszer is. Nem értette miért van az, hogy ha csak egy pillanatra is felmerül benne, hogy elássa a fiúval a csatabárdot, az mégis szinte abban a pillanatban lerombolja ezt az illúziót valamivel.

     Zsolt az érkező léptek zajára felemelte a fejét, s keserédes érzelmekkel vett tudomást az előtte álló lányról.

     - Nocsak, megjelent a mészáros! – gúnyolta, csupán azért, hogy jelezze nemtetszését az iménti incidenssel kapcsolatban.

     A nem túl kedves köszöntést viszont azonnal heves, cikázó fájdalom kísérte a testében, ahogyan a kapitány büntetés céljából nem a lehető leggondoskodóbb módszerrel szorította le a kötést.

     A fiú egy visszafojtott kiáltással felrándult a sámliról.

     - Tudom, hogy szándékos volt! – mordult rá jajgatva a férfira, miközben lüktető bal karjához kapott.

     - Soha nem lennék rá képes! – mentegetőzött egy gyanúsan lágy hangon, felszökő nevetését nehezen tudta kordában tartani. Úgy gondolta, ezzel legalább egy kicsit visszavágott, amiért a fiú az utóbbi tíz percet valóságos földi pokollá változtatta számára a panaszkodásával.

     Mindenesetre, vége a lelki megpróbáltatásnak. A kapitány mélyen fellélegzett, kinyújtózott, majd egy kicsit felfrissülve Ágneshez lépett.

     - A beavatkozás sikerrel járt! – kezdte el humorosan a beszámolót. – A golyó által ejtett súrolást a karján elláttuk, így annak ellenére, hogy eljátszotta azt, nem fog belehalni!

     - Továbbra is hallom ám… - jegyezte meg halkan Zsolt, miközben visszaült a sámlira. Még jó, hogy súlyos sérülésként kezeli, hisz a legkisebb irányváltással is felmérhetetlen károkat okozott volna a lövedék.

     Ágnes megkönnyebbülten bólintott a férfi szavaira, jelezve, hogy megértette a mondandót. Bele sem mert gondolni abba, hogy mi lett volna akkor ha…

     - Akárhogy is, kiveszek egy szabadnapot… - jelentette be fáradtan a férfi, akaratlanul is közbeszakítva a lány gondolatmenetét. Egész éjjel fent volt, így már rendkívül vágyott egy kis pihenésre. Az ajtóhoz indult, hátrahagyva a fiatalokat, de még az utolsó lépésnél visszafordult hozzájuk egy utolsó kedvesség erejéig.

     - Hozzak egy kis teát?

     - Köszönöm, nem! – utasította vissza gondolkodás nélkül Zsolt. – Jelen balszerencse sorozatomat figyelembe véve, a gyomromat inkább nem tenném kockára…

     A kapitány szúró tekintettel nézte a fiút egy darabig, majd végül felkiáltott frusztráltságában.

     - Megyek, újratöltöm a pisztolyokat!

     - Minek? – kérdezte értetlenül a dühösen távozó alakot Ágnes, kihajolva a folyosóra.

     - Mert az előbb sajnos csak a karját találtad el! – válaszolta már nyugodtabban a hátulról érkező kedves hangnak, majd lefordult a földszintre.