Az Óceán Lángja - 6. Epizód



                                         A Szövetséges
                       (Ide illeszd be az Intrózenét, aztán indulhat a party!)


    Három nap. Három kárhozattal, gyásszal és csöndes magánnyal töltött nap. Sárkányfészek a pusztulás szélén állt, akárcsak a vízparton kisarjadt friss hajtás, mely most a kövér, mindent elsöprő dagállyal nézett farkasszemet. A szélsőséges időjárás rányomta örök pecsétjét a szigetre, s mire a papíron megszáradt eme átkozott, mindent birtokba vevő viaszkorong, az élet, ahogy eddig ismerni lehetett, megszűnt létezni.
    A középkör egyik koros épületének emeleti ablakából halovány, remegő fény szivárgott ki az utcára, valamicske irányfényt adva a sötétben elveszett lelkeknek. Egy jelzés az égieknek, hogy az élet még nem ért véget. Gyertyaláng árasztotta el azt a szűkös szobát, baljós árnyakat vetve a annak minden egyes zugára. Zsolt az íróasztalánál ült, görnyedten böngészte a fölé tornyosuló jegyzeteket, különböző, finoman ropogó tekercseket, melyekben választ remélt találni erre a különleges égi jelenségre, néha viszont fel-fel kapta a fejét, hogy elszakadjon az iratok magával ragadó varázsától, még mielőtt az teljesen beszippantja. Ilyenkor csak békésen figyelte a vadul táncoló sötétséget, a fényjáték, mint szerény látomás hatott rá, s gyakran már ő maga sem tudta, hogy a valóságban jár-e még, vagy tán elnyomta a békét hozó álom. Elgondolkodott, tekintete elveszett az előtte megelevenedő képekben. Itt-ott mintha alakokat is látott volna felbukkanni a szeme sarkából, de tudta, hogy csak a lángok űznek tréfát fáradt elméjével. Egyedül a csöpögő viasz nyugtalanító zaja tartotta ébren, és a kötelességtudata, hogy teljesítse lehetetlennek tűnő feladatát. Már két porosodó polccal végzett, de eddig csak személyes kéziratokat, unalmas, hétköznapi naplókat és egyéb, számára hasznavehetetlen információkat talált. Minden csendes volt, semmi sem zavarta nyugtát. Élvezte az egyedüllétet, hogy végre senki sem szipolyozza az elme- és életerejét. Egyedül a kintről betörő kétségbeesett kiáltozásokat hallotta, ezek törték meg a kényelmét. Hátratolta idősödő székét, majd kitekintett unott tekintetével a homályos ablakon és látta a középkörben eluralkodó káoszt.
    Három nap, ennyi ideje már, hogy felköltöztek a magasztos hegy oldalára. Az alkör mára már romokban hevert, az első nap tomboló szélvihara kártyavárként sodorta el a vén fából összeeszkábált kis viskókat, hogy azok éles törmelékeivel a sós vízbe hullván erősítsék a morajló óceán habjai közt megbúvó veszedelmet. A hajók megbénultak az erős szél miatt, s az elúszás, már aki képes volt rá, öngyilkossággal ért fel a sziget part menti vizeiben halálos gyűrűt formáló üveg, cserép és fadarabok örvénylő piruettje következtében. A menekülés ebből a földi pokolból lehetetlenné vált, s erre a nép is kezdett rájönni. Az alkör eleste után a legtöbben még időben a középkörbe menekültek, még mielőtt a hatóságok lezárták volna az egyetlen felvezető utat. Sajnos viszont voltak olyanok - sőt, a lent lakó emberek nagy része -, akik nem jártak ekkora szerencsével...
    Az arisztokrata vezetőség félt, aggasztotta őket a jelen helyzet. Ha netán a középkör túlnépesedne, az emberek a felkört vennék célba, s tömegével zúdulna fel a piszkos nép az ő szép és tiszta környezetükbe, mindent megfertőzve, amihez csak hozzáérnek a pestises ujjaikkal. Ezt nem engedhették meg! Az őrség legjavát a lépcsőkhöz állították, azzal a paranccsal, hogy öljenek meg mindenkit, aki csak egy féltő pillantást is vet a hegytetőre. A középső szintről lefelé persze mindenki szabad utat kapott, habár a romokban lévő part menti városrész közel lakhatatlan volt. Még ha állnak is még épületek, sosem lehet tudni, hogy mikor lesz az egyik egy magasabb árhullám martaléka. Az elégedetlen, kétségbeesett tömeg az utcán lázongott, tűrhetetlennek találták ezt az állapotot. Készleteik, csak úgy mint türelmük, fogytán voltak, és az emberek a saját lakásaikban váltak önkéntes rabokká, miközben elszaporodtak a betörések és az élelemért, a menedékért folytatott vérontások. Sehol sem volt biztonságos menedék. Az saras utakon az éhség és a kihűlés tizedelte az otthonaikat elvesztett lakosságot, míg a fedéllel rendelkező családok csak találgatni tudtak, hogy épp mikor törnek be az emberhez, hogy a tulajokat megölve a magukénak kiáltsák ki a biztonságot nyújtó kő- és téglaházakat.
    Zsolt szánalommal figyelte az utcán hadakozó feleket, ahogy egymás torkának estek egy elázott kenyér felett. Az eső most egy csöpp szünetet rendelt el. Hagyta, hogy az ártatlan lelkek egy csöpp reményhez jussanak, mielőtt új erővel csapolná le a gyenge, de mélyen megbúvó morált. A fiú legszívesebben kiment volna rended tenni közöttük, örömmel helyrepofozta volna azt a két szerencsétlent, de egy nem is olyan régen történt esetből már mind megtanulták, hogy csak a baj lesz abból, ha beleütik az orrukat mások ügyeibe. Azt nem sajnálta, amit tett, nagyon is büszke volt magára, hogy megóvhatott két ártatlan lelket a szenvedéstől, de vajon milyen áron tették ezt? Ami akkor történt, arra egyikük sem volt felkészülve...
    Visszahúzta a durva szövésű függönyt, majd lehunyta két szemét. Mélyet sóhajtott, belegondolt, hogy milyen is lehetne ez a mai nap, ha akkor minden máshogy alakult volna. Talán mind a négyen békésen üldögélnének most egy asztal körül, vagy tovább hallgathatná a lány kárörvendő megjegyzéseit, amikkel sértegetni próbálja őt... bármi jobb lenne ennél a kínos együttlétnél... De mégis miért foglalkozik ő ez ilyen gondolatokkal!? Semmi köze sincs neki az események ezen láncolatához, így nem értette, hogy akkor vajon miért foglalkoztatják őt ezek az elméletek.
    Szemhéjai azonnal felpattantak egy vészt jósló zajra, mely a földszintről jött. Megijedt, felriasztotta a hirtelen hang, de örült is neki, mert végre sikerült elűznie az elméjét elárasztó gondolatokat. A bejárati ajtó nyitódott ki, valaki úgy döntött szívélyes szeretettel beengedi magát a melegbe. Az a férfi biztos nem zárta be az ajtót, gondolta mérgesen Zsolt a kapitányra célozva. A fiú sebesen elfújta a gyertyákat, s az éltető lángok hiánya egy pillanat alatt a sötétség homályába takarta a fiút. A derekához nyúlt, óvatosan kihúzta tőrét a dereka körüli vaskos bőr övből, majd kilépett a folyosóra. Halkan lépegetett, mintha ő maga tört volna be a lakásba. Lent fény pislákolt, mely mint a reggeli nap, úgy világította meg a lefelé vezető lépcsősort. Testével a sarokhoz simult és elővigyázatos körültekintésekkel nézegetett lefelé, próbált egy-egy képet megragadni a tekintetével, majd újra fedezékbe húzta a fejét. Pár próbálkozás után felvillant a fejében a pillanat, amikor a lányt látta kukucskálni a lépcsősor tetején, és elvörösödött a tudattól, hogy lesüllyedt az ő szintjére. Szabad tenyerével halkan az arcához kapott, mintha feje belesajdult volna a felismerésbe. Ez a társaság felemészti a józan eszét, gondolta kiábrándultan.
    Fejet rázott, remélte, hogy megint megszabadulhat az elmeszipolyozó gondolatoktól. Vett egy mély levegőt, s egy határozott ábrázat ült ki fiatal arcára. Ujjai között szorosan pihent az életoltó fegyver, használója készen állt bármilyen eshetőségre. Ellökte magát a faltól, oldalra fordult, majd sebes léptekkel egy másodperc alatt a földszinten találta magát. A kapitány hátrafordult a lavinákat megszégyenítő robaj zajára és meglepődötten vette észre a reá szegezett éles pengét. Szája elhúzódott, egy lenéző mosoly lelt fészket az ábrázatán. Csak a fiú az, gondolta, majd egyik ujjával lassan eltolta arca elől a hideg kést. Zsolt zavarodottan figyelte a férfi mozdulatait, még mindig nehezen hitte el, hogy miatta csapott ekkora felhajtást.
    - Mi keres itt ilyen korán? - kérdezte gyanakodva, s visszacsúsztatta fegyverét az övének a zsebébe. A férfi elment egy városi körútra, hogy felmérje a helyzetet, így a fiú egy kicsit későbbre gondolta a visszaérkezését.
    - Meghoztam Ágnes új ruháit - válaszolta mit sem törődve a fiatal szúró tekintetével, majd hüvelykujjával a háta mögötti asztalon heverő vörös ruhakupacra mutatott. Nem volt egyszerű összekaparnia egy ilyen szettet, de ismerte a legjobb szabókat a szigeten, és mivel Ágnes nagyon hasonlított a lányára, ezért a méretekkel is nagyjából tisztában volt. Tigrislevél kiesésével az egész óceán elszakadt az anyaföldtől, s most még Sárkányfészek, a Jáde szigetcsoport kapuja is izolálva találta magát, ezért miközben a viharvert utakat járta, gyakran felmerült neki a kérdés, hogy vajon mikor látja majd legközelebb a családját.  . Zsolt csak kérdően figyelte a gondolataiba merülő férfi tarkóját. A kapitány megérezte testén az átható tekintetet, így visszafordult a fiúhoz. - Amúgy hogy van?
    - Az állapota közel változatlan - állapította meg a fiú ridegül -, vélhetőleg több idő kell, míg magához tér ebből a sokkból.
    - Szegény leány... - mélyen sóhajtott. A saját lelkének ólomnehezéke már bővelkedett emberek halálában, így egy-két kioltott élet régóta mit sem jelentett számára, de emlékezett az első alkalomra, mikor részese volt egy ilyen eltávozásában. Fájdalmas volt, a sebek, melyek akkori fiatal szívén estek sosem voltak képesek beforrni az idő varrataival.