De ez csak a látszat volt. Egészen addig hátrált míg meg nem győződött róla, hogy egyik férfi sem látja, és mikor már biztonságban érezte magát, berohant a dzsungelbe, hogy megkeresse mit is jelölt az a templom szerű ábra. Ez a talaj nem olyan volt mint az a meleg, puha homok... nedves, hideg, tele száradt ágakkal és szúrós növényekkel. Már az első pár méter után abbahagyta a futást mert egyszerűen lehetetlennek érezte a mezítláb való közlekedést. Óvatosan, finoman lépkedett, nehogy valami is megsértse a lábát. Az út így hosszabb volt, ezt ő is érezte és félúton megjelentek benne a félelmet sugározó gondolatok: "Vajon visszaérek időben?" "Vajon itt hagynak a szigeten?" "Vajon eltévedek?". Ezek a kicsit sem csalogató lehetőségek fel sem merültek neki ezelőtt, de most már késő volt visszafordulnia. Tudta, hogy közel van már a jel, csak egy kicsit kell még kitartania. A levegő hihetetlenül párás volt. Egyedül az vigasztalta, hogy a forró nap nem tudja elérni a sűrű lombkorona hűs takarója alatt. Egy furcsa növény hosszas levelét elhúzva viszont még nagyobb kő esik le a szívéről mikor végre megérkezik egy füves tisztásra. Megérkezett, gondolta, és azonnal eldőlt a számára oly ismerős földön. Otthon állandóan a szomszédős erdő füves mezején töltötte szabadidejét. Pihentető volt, frissítő és csendes. Úgy érezte ott, azon a kis réten, biztonságban van a világ minden bajától. Kellemes emlékeitől csak egy szörnyű látvány volt képes kiragadni őt. A kis tisztás végében megpillantott egy hatalmas kőrakást egy sziklafal szélénél, de ami igazán megrázta az a mellette ülő kísérteties csontváz látványa volt. Szinte még friss volt, legalábbis ruhájából ezt lehetett megállapítani. Egy hajóskapitány ruhája: háromszög alakú trikorn kalap, egy hosszú kabát különböző elegáns díszítésekkel, két övsállal átkötve, nadrág és csizma, mindkettő egyedien méretre szabva...  Alig egy szakadás, egy-egy tépés a ruhán, teljesen jó állapotban volt a szövet, de maga a csontváz viszont öreg, szinte már porladó. Mintha már évtizedek óta itt ülne. Körülnézett, de templomnak hűlt helyét nem találta.

Egyedül egy kis könyvecske feküdt a holt mellett melyen ez állt: "Sir Ecleston naplója". Már meg sem lepődött azon, hogy a könyv is teljesen új volt. Mikor kinyitotta még érezte a lapok között a tenger sós illatát. A férfi kézírása egyszerűen csapnivaló volt. Ágnes rendesen tudott olvasni, anyja mindig taníttatta otthon, de ebből a nagy halom szövegből alig pár szavat tudott kivenni, ahogy lapozgatta a sorokat. A vonalvezetés remegő volt, elsietett, bizonyára nagy félelemmel írták. Minél tovább ért a könyvben annál inkább olvashatatlanabbá vált, mígnem egyszer csak megszakadt egy vonallal. Az utolsó bejegyzés dátuma megerősítette aggodalmát... alig két napja szakadt félbe a férfi története. Félelem járta körül a lányt. A sziklának támasztva nem más ül mint e napló írója, efelől semmi kétség. De mi történhetett vele? Úgy döntött mégis csak megbirkózik a naplóval és fellapozott egy viszonylag olvasható részt hátha megtud valamit.

"Negyedik hete a tengeren... virradóra elérjük a célterületet, de csak remélni tudom, hogy nem érnek utol minket. Simone, Mackie és June belehalt az elszenvedett sérülésekbe... (...) ...reggel nem volt eredményre vezető. A szigethez közeledve... (...) ...térkép a tengerbe esett. (...)...kikötöttünk a délnyugati parton de a térkép nélkül nehéz lesz megtalálni a... (...).  Itt vannak... Breck és Lucas is áldozatul esett. Én maradtam..."

A lányt hirtelen kirázta a hideg. Az az érzése támadt mintha valaki figyelné és a tudat, hogy mi történt a kapitánnyal egyáltalán nem jól párosult ezzel az érzéssel. Már épp visszaindult volna, el ettől a hátborzongató helytől, mikor valamilyen kékes fényre figyelt fel maga mögül. Hátranézett és szinte sokkolva látta, hogy a koponyából ered az a kísérteties fény. Nem tudta mire vélni a dolgot, ilyen nem lehetséges. Biztos csak valami trükk, gondolta. De kíváncsisága ismételten eluralkodott rajta és közelebb lépett, hogy jobban szemügyre vegye a jelenséget. Az egyre erősebben izzó fény szinte megbabonázta a fiatal lányt. Ágnes jobban közel hajolt hozzá, hogy a váz üres szemüregein keresztül keresse forrást de szinte egy pillanat sem telt bele, máris egy erős, démoni marok szorongatta a lány vékony torkát. A holt férfi maradványa, mint amit megszállt egy szellem életre kelt és rávetette magát a fiatalra és nyakánál fogva a földre taszította. Az egyedüli zaj Ágnes kétségbeesett hörgése volt, ahogy levegőért kapkodott. A csontváz teljesen zajtalan volt. Nem volt hangja, a csontjai nem zörögtek... mintha maga a csendes halál lett volna személyesen. Felemelte másik karját, egyenest a lány arcához, majd a marka intenzív azúr színben fellángolt. A lány a bal kezében lévő naplóval próbálta távol tartani a halál tenyerét az arcától, de a kísértet csak kirántotta a kezéből s a könyv Ágnes szeme láttára hamvadt porrá a kék lángban... abban a hidegvérű tűzben.

Az egyetlen kéznél lévő "fegyver" eltűntével a lány megpróbálta lerugdalni magáról a halált, de súlyának ellenére az meg sem moccant. Mintha csak acélból lenne a tartása. Viszont a kabátot felrúgva sikerült kirúgnia annak zsebéből egy fura, cápafogból készült kis tőrt. Elméje lassan elhomályosodik, ahogy a lény fojtó marka kiszorítja testéből az az életet, és ahogy a másik, tüzes kéz lassan megadja a halál utolsó érintésit, de jobb kezével még sikerül elérnie a fegyvert és minden maradék erejével belevágni azt a lény oldalkoponyájába. A cápafog úgy hatolj át a csonton mint kés a vajon, s elérte egészen a belső fényt. A gonosz teremtmény azonnal elengedte a lányt és láthatóan nagy fájdalmak közepette kitépte fejéből a tőrt, majd pár másodperc kínlódás után kialudtak a fények és a csontváz, mint a kártyavár úgy omlott össze a földön sokkban heverő lányon. Csak nézte az eget, nem is pislogott. Szíve a mennyek kapuját veri, elméje pedig képtelen felfogni, hogy mi is történt vele. 

Kint a part mentén a férfiak már rég befejezték a készletfeltöltést és már csak Ágnesre várnak, hogy megjelenjen. Az első tiszt minden áron próbálja rávenni a többieket, hogy hagyják itt a lányt, de ők mégis úgy döntenek, hogy adnak még egy kis időd, s ha akkor sem tűnik fel akkor utána mennek. Eltelt öt perc, majd tíz, s végül tizenöt perc, de sehol senki. Már éppen mind szétoszolnának, hogy megkeressék mikor az egyikük megpillantotta a távolban a part mentén. Megtörten sétált a csónak felé, kezében a tőrrel. Üres szemei a távolba bámultak, léptei gyengék, botladozóak. A matrózok azonnal odarohantak hozzá, hogy megnézzék jól van-e, s kérdések sorait tették fel neki, hogy merre járt, mi történt. De mikor a horzsolt nyakáról kérdezték, a lány csak lehajtotta a fejét, és lélegzete megszaporodott. Könnyei kicsordultak, majd összerogyott a homokon és teli torkából sikoltozva sírva fakadt. 

Mikor leszállt az éj, Ágnes a hajó tatjánál lévő megemelt platformon figyeli az egybefolyó horizontot. Mély lélegzeteket vett, szerette volna egy kicsit kiszellőztetni a fejét, de az emlékektől nem fog egykönnyen megszabadulni. Ez esti szellő lágyan hátulról előre sodorta vörös haját, ahogyan ránézett a kezében szorongatott csonttőre. Egy egyszerű cápafog, ráerősítve egy vastag csontra, s erősen átkötözve egy textilrabbal. El sem hitte, hogy ez mentette meg az életét...

- Ágnes! - kiáltott fel kapitánya a lépcső aljáról - Te vagy fent? Minden rendben?. 

- I-Igen! - kiáltott vissza a lány - Már sokkal jobban vagyok, köszönöm...

- Feküdj le - mosolyodott el a férfi - hosszú napod volt. Az orvos szerint belélegeztél valami káros anyagot amitől hallucináltál, pihenned kéne!

- Igen. Csak egy hallucináció... - mondta nyugodtan magának, s azzal nyakára tette a kezét - csak egy hallucináció...

- Ha sietősen ágyba bújsz akkor holnap nem fabatkát sem kell dolgoznod! - hallotta a lány. 

Ágnes arcára hatalmas mosoly telepedett eme csodás hír hallatán! Tőrét belevágta a korlát fájába és szélsebesen megindult a kabinok felé, a kapitány ismételten nagy mulatságára. Lassan mindketten eltűntek a fedélzet alatt, ráhagyva az éjszakai legénységre a hajó manőverezését. Tiszta volt az égbolt, s az ezernyi csillagot csak a szép telihold világította túl, mely mindenre fényt vetett amit csak elért... még fából kiálló tőrt is, mely vörösen izzva jelezte, hogy lassan magába nyeli ama fehér korong sugarait.