Zsolt látta, ahogy a lángoló veszedelem lecsap a mellette álló férfira. Idejében ugrott el ő is a támadás elől, majd egy hatalmas robajt követően érezte, ahogy számtalan apró, tűszerű fadarab és durva por lepi el a fekvő testét. Felpillantott, a rém ott állt felette, háttal, valószínűleg a támadás elől szintén kitért Norbertet figyelte. Odébb tekintett, de ő nem látott semmi mást a szoba végében, csak a sötétséget. Majd a rém lángja újra kialudt, és eltűnt a szemek elől.
    Lépéseket hallott a csend fátyla alatt, szemből, közelről. Norbert az, biztos próbál kitérni az őt megcélzó csapás elől. De van még valahol egy lény, amely eddig nem mutatta meg magát, és ez aggasztotta a legjobban. Itt rejtőzik valahol a sötétben, csak úgy, mint a társa. Keres, vár, becserkész. Gyorsan talpra pattant, ha ő a kiszemelt áldozat, akkor semmi képpen nem szeretne a földön fetrengve találkozni a halállal.
    Kellemetlen, puffanó hangra lett figyelmes a másik sarokból, onnan, ahol nemrégen még a kapitányt látta. Odanézett és a földön megpillantotta a második lényt... vagy éppen az elsőt... nem volt látszati különbség közöttük. A fények ismét kialudtak, ezt követően pedig Zsolt pulzusa az egekbe szökkent a váratlan, reccsenő hangoktól. Mintha maga az asztal tört volna darabokra egy ágyúlövéstől.
    Csendben hallgatózott tovább, levegőt is félve vett. Ezeknek a szörnyeknek nincsenek szemeik, ki tudja, hogy hogyan tájékozódnak az éjszakában. Testhőmérséklet? Hangok? Esetleg mégis csak látnak valahogyan? Bárhogy is teszik, hibátlanul működik a rendszer. De más gondolatok is végigfutottak a fejében. Ez nem természetes sötétség!
    Körbenézett, habár tudta, hogy hiába az erőfeszítés. Az ablakok vélt helyei felé vetette a tekintetét. Legalábbis remélte, hogy arra néz, az iménti hirtelen mozdulattól teljesen elvesztette az irányérzékét. Kezeit hátra vetette, kitapintotta maga mögött a sima falat, így sikerült betájolnia a jelenlegi helyzetét. Szemei visszapillantottak az ablakok most már biztosra vélt irányába. Ha csak egy kevés is - akármilyen gyenge is legyen -, de fénynek kellene, hogy beszűrődjön. Még csak a függöny sincs elhúzva, ami felemésztené az életmentő holdsugarakat. A következő gondolata alapjaiban rengette meg saját hitvallását, de be kellett ismernie, hogy nem talál ezekre az eseményekre más magyarázatot. Fekete mágia ölel körül minket!
   
    A kapitány is feltápászkodott, a fájdalom már egy cseppet sem érdekelte. Gondolataiban végig Vargast szidta, átkozta, ez jelentősen elterelte a figyelmét az oldalában lakozó, lassan enyhülő kínról. Az asztalra támaszkodott, onnan kísérte figyelemmel, ahogyan a lángoló rémség a falnak esett, majd eltűnt a sötétben. Érezte a másik lény jelenlétét, de nem reagált rá, csak lassan kihúzta helyéről az egyik szépen megmunkált régi széket.
    A halál katonája - pont úgy, ahogy megérezte -, ijesztő, hangtalan üvöltéssel tűnt fel előtte, támadásra készen. A férfi azonnal belemarkolt a háttámlába, megpördült a székkel, hogy lendületet nyerjen, és erőt nem sajnálva forrasztotta egybe a kényes fát a rideg csontokkal. A lény oldalra zuhant az ütéstől, de látszólag semmi komolyabb kár nem esett benne. Meredten nézett fel a kapitány arcára, és habár testének körvonalait teljesen elnyelte a feketeség, a lény mégis tisztán látta rajta a düh minden formáját.        Fényeit kioltva menekítette meg magát az újabb csapástól. A puha fából faragott bútor hatalmas zajt csapott, ahogyan a férfi ereje apró darabokra zúzta azt, a csontváz hűlt helyén.
    Sokkal könnyebnek érezte már az improvizált fegyvert. Másik kezével végighúzta az ujjait a fa anyagon, és meglepődötten tapasztalta, hogy csupán egy kis lábrész van a markában. Vagy nincs tisztában a saját erejével, vagy egyszerűen többet várt el a kis ülő alkalmatosságtól. Még mindig érezte a lény jelenlétét, így körbefordult, de a megerőltető mozdulattól ismételten kínzó gyötrelem vájta bele a méregfogait a testébe. Mintha valamivel keresztül szúrták volna a bordáit. Sietősen végigtapogatta a fájdalom forrását, hogy újra megbizonyosodjon az épségéről. Nagy megkönnyebbülésére most sem talált semmilyen oda nem illő tárgyat. Belső sérülés...
    Hirtelen hideg futott végig a hátán... Megint mögöttem van! Nem érdekelték az esetleges következmények, a fájdalom legalább emlékezteti arra, hogy még él! Megszorította a kezében tartott széklábat és hátrafordulva egy erős csapást mért a sötétségre. A gyenge fegyver megállt a levegőben, oly hirtelen, hogy még a férfi is belerándult. Azúr fények villantak fel szemei előtt és rémülten vette észre, hogy a rém nemes egyszerűséggel elkapta a felé irányzott fadarabot. Mintha a förtelem csak azért fedte volna fel a kilétét, hogy kárörvendve megmutassa, a meglepetésszerű támadások a holtaknál is csak egyszer működnek.
    A férfi nem hogy nem tudta kitépni a lény kezéből a jelenlegi egyetlen fegyverét, de az ellenfele még szórakozottan lángra is lobbantotta azt, hogy tovább nehezítse a dolgát. A kapitány, keze épségét féltve, végre elengedte a narancssárga lángfátyolba burkolt fa tárgyat. Miért nem támadott a másik karjával, amíg sebezhető voltam? Ráébredt, hogy ezek szándékosan fogják vissza a már így is gyilkos képességeiket. Játszadoznak, hencegnek az erejükkel. Lenézik az embereket, jobbnak hiszik magukat és ezzel örömmel felvágnak az áldozatoknak. Olyanok mint a macskák, előbb kifárasztják a prédát. Értelmes, tudatos lények... ettől csak még veszélyesebbek!

    Norbert sem volt rest. Tudta, hogy valahol az ajtó közelében van, ha sikerülne megtalálnia, akkor azon keresztül kimenekülhetnének az épületből. Hátrált pár lépést, miközben minden egyes érzékszervét a környezetére irányította. Nem lehet tudni, hogy hol bukkan majd fel legközelebb a Chthonic őrszeme, így próbált minden irányra egyszerre összpontosítani. Egyik kezével folyamatosan hátrafelé tapogatott, végül sikerült meglelnie a keresett falat. Kellemetlen, fagyasztó hideg érte az ujjbegyeit, az ablak üvegét fogdosta. Egy mozdulattal hátrafordult, hogy kinézzen, de még két centire a holdfényes éjszakától is olyan látványban volt része, mintha a végtelen semmibe meresztené a tekintetét. Ott volt előtte, már-már az orrával érezte az üveg fagyát, de semmit sem látott. Vargas ezúttal tényleg biztosra akar menni!
    Az ajtó is valahogyan zárva volt, a kulcsot megtalálni ilyen körülmények között pedig lehetetlen vállalkozásnak bizonyulna. Egyetlen esélyük maradt, ha legyőzik a két túlvilági harcost. Erős zajra lett figyelmes, majd hátrafordulva megpillantotta a földön fetrengő lényt a szoba végében. Úgy tűnik Maverick már neki is látott a tisztogatásnak! A fényei hirtelen kialudtak, ahogy az mentette zörgő csontjait és futásnak eredt. Nem is figyelt már a lény eltűnését követő reccsenő zajra, elmerült a saját gondolataiban. Ezek a lények hangtalanok, okosak, rejtőzőek, türelmesek... a tökéletes vadászok! Ketten vannak, de egyszerre csak egy támad, hogy még nagyobb legyen a paranoia.
    A kapitány felé vette az irányt és öles léptekkel megindult felé. Nagyjából ismerte a házat, így nem félt attól, hogy nekimegy valaminek. Fények gyúltak, az egyik lény közelharcba keveredett. A lángokat kitakaró sziluettből egyértelmű volt számára, hogy a kapitány az, aki látszólag sakkban tartja a lényt, majd újabb tűz gyúlt, ezúttal élő és természetes. Valami a férfival hadakozó őrszem kezében fellángolt. Mindenki nagy meglepetésére a narancssárga fényeknek sikerült elűzniük a mágikus árnyakat, elégették a sötétség leplét.

    Ezt látva mindhármójuk lelkébe egy kevéske remény és öröm költözött, hiszen ilyen feltételekkel most már képesek felvenni a harcot az ellenséggel. Látták egymást, megszűnt a magány, mely ilyen hosszú percekig körülölelte őket.
    A nem várt fényre a holtak is reagáltak. Úgy tűnt nem számítottak rá, hogy a természetes fényforrások a leplen belül képesek lennének felülírni a hatalmukat. Taktikát váltottak, sutba dobták a lopakodást. A lény elhajította az égő fadarabot, Zsoltnak alig volt ideje elkerülni azt. A feje mellett csapódott bele a falba, lángoló parázzsal és hamuval szórva tele a fiatal arcot. Felkiáltott fájdalmában, és ez épp elég figyelemelterelésnek bizonyult ahhoz, hogy karjaival megragadja a kapitányt, majd egy erős rúgással a sérült bordák közé méterekkel odébb repítse őt.
    Norbert a barátai segítségére sietett volna, de érezte, hogy egy hatalmas erő tartja fogva a testét. Hátrafordult, és meglátta az első harcos vészt jósló alakját. Pislantani sem volt ideje, máris a csontos kezek fagyos szorítását érezte meg a torkán. Könnyedén a nyakát szeghette volna, de nem tette. Üres szemgödreivel nézegette a férfi kétségbeesett tekintetében melegágyra lelt félelmet. Mikor már érezte, hogy Norbert pulzusa egyre hevesebb, egyszerűen hátradobta a többiekhez.
    Kínszenvedéstől ittas nyögések töltötték meg a szobát, ahogy az éltető fényt kibocsátó lángok erejüket vesztették az elhamvadt fában. A baljós árnyak új erőre kapva ismét elfoglalták az őket megillető pozíciókat és sötétségbe borították a kis helyiséget. Mind a hárman harcképtelenné váltak, fájdalomtól összerogyottan feküdtek a lépcsősor aljánál. Egyedül Norbert volt képes valamennyire felnézni, s ő a közelgő rémek táncoló lángjait egyre közelebbről látta. Kialudtak, feltűntek máshol, megint a sötétségbe vesztek, majd egy új helyen újra megjelentek. Lehet, hogy csak ketten voltak, de ezen győzelmi tánctól úgy festett, mintha soraik az egész szobát megtöltötték volna.
    Álom merült a szemükre, minden mást elnyomó fáradtság. Először Zsolt adta át magát a békés megnyugvást felajánló érzésnek. Norbert, habár ő nem szenvedett semmilyen komolyabb ártó fájdalmat, szintén lehunyta szemhéjait. A kapitánynak sikerült egy ideig ellenállnia a tolakodó kábulattal szemben. Igaz, elmúlt már éjfél, de az közel sem volt természetes. Valami idegen dolog mindannyiuk tudatába beférkőzte magát és békés suttogással próbálta őket álomba ringatni. Biztatta őket, hogy minden rendben lesz, csak pihenjenek le. Nem is tehettek ellene sok mindent, ha akarták, ha nem, ez az akarat erősebbnek bizonyult. Az idős matróz is képtelen volt ellenállni neki. A hangok megszüntették a fájdalmait és hívogató, csalogató álomképekkel várták tudatát. A jelenlegi családját látta, a régi barátait... hívták őt, és ő engedett a szavuknak.

    Miután minden elcsendesedett, a sötétség felemelkedett. A lények nem látták értelmét erejük felesleges pazarlásának. A holdfény immár szabad utat kapott a vékony ablakokon keresztül, ezüstös sugárhálót szőtt a kis szobában. A lények közelebb léptek a hármashoz, értetlenül álltak az alvó férfiak felett. Mindenesetre teljesítették a rájuk kiszabott feladatot, sikerült félelmet ültetniük a szívükbe, anélkül, hogy egyikük is belehalt volna.
    Vöröslő fény kúszott le hozzájuk az emeletről, mely éhes víznyelőként emésztette fel a holdsugarakat. Abból táplálkozott, erősítette magát. A bíbor fenyegetésre a Chthonic válasz képpen begyújtotta az összes lángját. Agresszív, megfélemlítő lépéseket tettek a lépcső felé, de minden porcikájuk beleremegett a felső szinten álló, vörösen izzó szemekkel rendelkező veszedelem láttán. Piros és kék fényörvények küzdöttek egymással a levegőben, de az azúr lángok képtelenek voltak felvenni a versenyt az ellenséggel. A bestia rájuk rontott, majd miután pár mozdulattal apró ízekre szaggatta az egyik holtat, a másikat a földhöz szögezte, s rémült arcába vájta azt a vörös fényt árasztó csonttőrt.