A vihar erőre kapott. Túlvilági szimfónia járta körbe a kis, elszigetelt világ mostanra már alig járható ösvényeit. Ágnes ereiben meghűlt a vér ezen muzsika hallatán. Baljós szélsüvítés, agyagcsörömpölés, a háborgó óceán mit sem nyugvó dühös moraja, és mindenek felett ott volt még a durva eső is, melynek elég ereje volt ahhoz, hogy az ember kőzápornak érezze eme reá sújtó átkot. És valóban. Mi ez, ha nem egy őt vadászó átok? Az élete, ahogy eddig ismerte már régen véget ért, elfogadta, hogy lénye kiszakadt a valóságból és lassú, de meredek úton haladt egy számára új, felfedezetlen terület, a természetfeletti irányába. Egyé vált ezzel a különös és új világgal, annak lényeivel. Érezte, sőt most már biztos volt benne, hogy figyelik őt. Félelmét tovább növelvén viszont, e szemek már régen elhagyták az élők sorait... Ők idézték elő, ők tartják fent ezt a kilátástalan állapotot. Egy friss, élettel csurgadozó közösség, s ők jó kaszáshoz hívően készen állnak a nyári aratásra. Sárkányfészek az új lélekfarm, itt fogják legeltetni a haláltól rothadó állkapcsaikat. Ágnes elméjében képek villantak fel Tigrislevélről, az ott történtekről. Mészárszék, disznók a hentesnél! Még ha nem is ugyanúgy, ugyanolyan formában, de a végeredmény megegyező lesz. Halál. A történelem nem ismétli meg önmagát, de nagyon jól rímel. Az élet is csak egy ének, egy dal, s lassan újra elérnek egy szépen csengő szóhoz, mely majd lezárja a mondatot.
        Ágnes mereven állt az utca közepén, mélyen a gondolataiba zuhanva, transzban. A hizlalt esőcseppek már javában eláztatták egykor száraz ruháit, de legalább lemosták a port, a koszt, minden ártalmat, melyet eddigi útja során felszedett magára. Mind testére, mind lelkére. Mintha nem is önmaga lett volna, mintha egy külső erő húzná, cibálná magával egyre mélyebbre az elme sűrű tengerében. Figyelmeztetni próbálta, összetenni mindazokat a részleteket, melyekkel a lány nem boldogult eddig. Helyette gondolkodott, s ő csak figyelt, mint egy szorgos diák.
        Teljesen lekötötte a figyelmét a tartalmas gondolatfolyam, így észre sem vette az új válltarisznyájából kiszűrődő gyenge, vöröslő fényt, melynek határozott sugarai a réseken keresztül szöktek ki a nagyvilágba. Ez a többiek figyelmét is elkerülte, ahhoz már túlságosan távol jártak, futottak a segélykérő hangok felé. A sötét légkör minden egyes fénynyalábot elnyelt, amelyre az csak rátehette a karmait. A különös jelenség így lassan alább hagyott, feladta a küzdelmet. A világítás eltűnt, Ágnes pedig magához tért, újra ő uralta a saját gondolatait. Körülnézett, de ijedten figyelt fel a keserű magányra, mely körbevette. Forogni kezdett, kiáltozni a társaiért, hátha a nyomukra bukkan. Gyenge választ hallott, de záportól nem látott messzire. Nem tehetett mást, elindult a hang irányába. A sikolyok zaját is elvesztette, elnyomták őket az ártó időjárás szélsőségei.
        Semmi képpen sem szeretett volna egyedül maradni. Ha az a kósza, idegen gondolat valóban igazat mondott, akkor nagy veszélyben van, nyílt célpont. Kell a társaság ha életben szeretne maradni, így hát a házba sem mehetett vissza, hogy netán ott várja meg a férfiak visszaérkezését. Ha egyáltalán visszaérkeznek... Tarisznyájának a fedőbőre sem volt teljesen összehúzva, ezt enyhén kínosan jegyezte meg magának. Gyorsan megrántotta azt az erős madzagot, a hirtelen szorításra víz spriccelt ki a szövetek közül, ahogy azon végigcsúsztak az ujjai. Nem szerette volna, ha az eső utat találna a belsejébe. Kívül lehet, hogy régi bőr volt, de belül finom szövet, azt pedig az életben nem szárítja meg, viszont örömmel vette észre, hogy a bőrön elterülő csúf foltok is elmenekültek már ettől az időtől. Csak egy kis mosás kellett neki és máris jobb mint az új! De mit totojázik itt a divattal, pont ilyenkor? Nem az előbb jutott döntésre magával, hogy veszélyben van az élete? Erre a felismerésre jutva azonnal felkapta a fejét és tovább futott, hogy utolérje a hármast, mielőtt őt éri utol valaki. Vagy valami.
        A viharban sietve sokkal könnyebnek érezte a sebes léptek szedését, mint bármikor máskor. A felhőszakadás kellően felpuhította selymes talpának a talajt, a sár minden egyes lépésének durva erejét gond nélkül elnyelte. Mintha csak homokban szaladt volna, az érzést hasonlónak találta. Újra felszólaltak a sikolyok, tudta, hogy jó nyomon jár. Embereket pillantott meg a kanyarban, egy szövetárus boltja mellett. Volt ott két személy a menekülést gátló sarokba szorítva, a hangokból ítélve egy asszony és egy lány, valószínűleg anya és gyermeke, kiket egy csapat viharkedvelő rosszarcú támadott meg és tartott sakkban. A család már a földön, a mocskos sárban feküdt, miután a gazok kirántották lábuk alól a talajt. Kardcsattanások csendültek fel, kiáltozás és káromkodás töltötte meg az amúgy is zavaros légkört. A három férfi már javában veszélyes harcot vívott a védtelen páros védelmének érdekében. Csak öt ellenfél volt, de ilyen körülmények között Ágnes vagy tízet látott belőlük. Árnyak voltak a falak mellett, semmi más. Halovány sziluettek csatája volt ez, a lány félt közelebb menni az ismeretlenhez.
        Haszontalannak érezte magát az oldalvonalon. Egy hordó mögül figyelte az eseményeket. A kapitányt felismerte, ez nem volt nehéz egy ilyen termetes alkat esetében. Egyedül küzdött két árnyék ellen egyszerre, ráadásul úgy tűnt nem is erőlteti meg magát. Kardot sem látott nála, a puszta ökleivel próbálta jobb belátásra bírni a támadókat. Testével mindig próbált az anya és lánya elé állni, hogy megfossza az ellenséget a számukra édes jutalomtól. Másik kettőt Norbert és Zsolt próbált feltartóztatni, legalábbis erre mert következtetni abból a sötét masszából, melyet maga előtt látott a bolt másik végénél. Sajnos a vihar kioltott minden utcai gyertyalámpást, így esélye sem volt jobban szemügyre venni az eseményeket.
        Hallotta a lány kiáltásait, a bokáját siratta. Eszméletlenül fájt neki, lépni sem tudott, csak a sárban hánytorgott legyengült testével. Anyja csitítgatta, valószínűleg a karjai közt próbálta megnyugtatni a pánikrohamot kapott gyermekét. Ágnes egyre jobban szégyellte, hogy csak ül és a biztonságos távolból nézelődik. De vajon miféle biztonság? Ágnes nem tudta, nem látta, hogy az öt banditából csak négy küzd ott előtte. Csak akkor eszmélt fel végzetes hibájára, mikor lépést hallott maga mögül, és egy erős kar a földre rántotta, bele az egyre mélyebbre nyúló sárba. Felsikoltott volna, heveset, hangosat, de a támadója nem adott a hangjának utat. Napfény, gyenge sugarak hatoltak át a sűrű felhőburok egy kis, elvékonyodott részén. Már nem volt szükség lámpásokra, az enyhe szürkületben Ágnes már jól látta a férfi arcát. Hatalmas sebhely húzódott végig a nyakánál és szemeiben látta a perverz tekintetet, ahogy az végigfutott a lány testéhez szorosan hozzátapadt ruhán. Kapálódzott, rugdalódzott, de eredménytelenül. Egyedül az átázott, vízzel telített földet sikerült itt-ott fölvernie. Egyre jobban elkeseredett, a férfi előkapott az övéből egy kisebb kést és a lány mellkasához szegezte azt. Ágnes alig látott már valamit. Az szél közvetlen a szemébe sodorta az esővizet, amitől képtelen volt azokat nyitva tartani. Még érezte, ahogy a kebleihez szorított rideg fémdarab belekap a felső ruházatába.
        Sírni kezdett, ha már hangot képtelen volt kiadni. Sós könnyei elkeveredtek a felgyülemlett esővízzel. Hirtelen megkönnyebbülést érzett, ahogy a férfi fájdalomtól ittas kiáltását hallotta. Fogai közt szökött ki a kín, melyet a hátát felszántó jéghideg penge okozott. Kezéből kiesett a kés, másik karja pedig eleresztette a lány állkapcsát, aki fellélegzett, ahogy a férfi egy erős rúgás hatására lezuhant róla.
        - Ágnes! - hallotta az ismerős hangot maga fölött. - Szedd össze magadat és kelj fel! - szólt ismét, rendkívül aggódóan. Mikor Ágnes felült és kisöpörte szeméből a könnyeket, a bátyját látta maga előtt, aki megragadta a vállait, így szólítgatva őt. - Minden rendben? Nem esett bajod?
        A lány azt sem tudta, hogy hová tegye a fejét a jelen pillanatban. Sokkos állapotba került, ismét, bátyjának aggódó tekintetét sem volt képes követni. A férfi tovább szólítgatta. Jó jelnek vette, hogy a lány üveges tekintete kezd újra élettel telítődni, így nem hagyta abba. Lassan, de biztosan Ágnes magához tért az éber kómából. Gyönyörű szemei megteltek csillogással, reménnyel, a férfit látván maga mellett. Felelt volna a kérdésekre, nagy örömmel, hogy minden rendben van, ne aggódjon. De nem tehette. Az imént legyőzött útonálló a férfira vette magát oldalról, mint a megsebzett vad, ki utolsó leheletével üldözője ellen fordul. Rávetette magát, a földre kényszerítette. Rendkívül gyors volt, Norbertnek esélye sem volt időden reagálni. A vérszemet kapott bűnöző minden erejét beleadta, hogy összeroppantsa a férfi légcsövét, kinek hörgő, fuldokló hangját elnyelte a heves zápor muzsikája.

        Vakító fény világította be a szigetet, mintha több ezer gyertya gyulladt volna föl és aludt volna ki egy csettintésre a mennyei égbolt díszes csillárján. Alattomosan felfedte az árnyak kilétét, kik épp ebben a pillanatban iramodtak futásnak Zsolt és a kapitány erejének bebizonyosodását követően. A két harcos lélek egymásra nézett, tekintetükkel büszkén ismerték el egymás képességeit, bármily nehézkesen is indult kezdeti ismeretségük. Aztán a fényeket dörrenés, földrengető robaj követte. Az égiek személyes támadást indítottak a dobhártyájuk ellen.
        Körbetekintettek, keresni kezdték a körükből hiányzó férfit a sötét zivatarban, míg nem egy újabb villámcsapás, mint isteni útmutató a sötét nappalban, meg nem világította előttük a szörnyű valóságot, s egy, a csontjukig hatoló, borzalmas látványt.