***

     A hajó minden gond nélkül hagyta el a zsúfolt kikötőt. Egyszerű rutinnak számított ez az út, a matrózok, s egyben a pénzes utasok is egy nyugodt, eseménytelen túrát képzeltek maguk elé, pont úgy, ahogyan az minden alkalommal lenni szokott.

     Felhőtlen égbolt alatt szelték a lágyan fodrozódó hullámokat. Az óceán állandó moraja kellemes énekkel ringatta a békésen relaxáló embereket. A kapitány is kihasználta az adandó alkalmat, hogy az általa oly szeretett környezet kegyes ölében leljen nyugovóra. Mélyen aludt a neki kirendelt fekhelyen, szinte azonnal leheveredett, amint felszálltak a fedélzetre.

     Zsoltra bízta Ágnes felügyeletét, mely feladatot a fiú minden ellenállás nélkül fogadott el. Talán még saját maga is jelentkezett volna rá, ha a férfi nem előzi meg ebben.

     Vizet hozott a lánynak, ki az oldalkorlátra támaszkodva nézett a távolba. Merengve bámulta az égboltot, ahogyan az a vízfelszínnel lágyan egybefolyt a horizonton.

     - Közelednek… - motyogta halkan Ágnes, észlelve Zsolt jelenlétét a háta mögött.

     - Kik? – gyanakodott a fiú, megértvén a szándékosan visszafojtott szó minden egyes betűjét.

     Ágnes elmosolyodott. Fejét oldalra fordította, hogy szeme sarkából képes legyen figyelni az ismerős személy minden egyes mozdulatát.

     - Mondd, te félsz a haláltól? – kérdezte egy kisebb szünet után. Hangja minden érzelemtől mentes volt, testét pedig baljós atmoszféra ölelte körül.

     - Mégis milyen kérdés ez? – zavarodott össze Zsolt a semmiből érkezett témától. Vonakodva válaszolt, miután ösztönösen tett hátrafelé egy gyáva lépést, de azért ügyelt rá, hogy tekintetét egy pillanatra sem vette le Ágnesről. - Természetesen igen!

     A lány teljesen Zsolt felé fordult, immár háttal állva a korlátnak. Könyökeivel támasztotta magát, laza testtartására még a hajó enyhe imbolygása sem volt hatással. A gyenge szellő sorban kapott bele a vörös hajszálakba, arcába söpörve azokat. A lány nem tűrte sokáig eme zavaró tényezőt, egy kis idő múltán kezével lassan hátralökte a rakoncátlanul felgyülemlett tincseket, láthatóvá téve az üveges tekintetet.

     - Akkor miért vagy ellenem?

     Csupán egy pillantás is elég volt azokba a szemekbe, hogy Zsolt rájöjjön a helyzet súlyosságára.

     - Szóval, úgy döntöttél, hogy mégis felhagysz a színészkedéssel… - jegyezte meg Zsolt halkan, csak magának. Igyekezett minden erejével fenntartani bátor, magabiztos ábrázatát, nehogy még a véletlen kedvéért is elárulják őt saját érzelmei. – Mondj egy jó okot, amiért veled kéne lennem!

     - Miért vagy ilyen ellenséges? – csodálkozott a lány, bár üres arckifejezése mit sem változott. - Barátok voltunk, nem?

     - „Voltunk”? – idézte a fiú, erősen hangsúlyozva a figyelmét felkeltő részletet.

     - Elfordultatok mellőlem – válaszolta monoton hangon Ágnes - Ők ittvannak értem, s ti összefogtatok ellenem. Miért?

     Zsolt körbenézett. Szerencsére pihenő volt, így alig voltak körülöttük emberek, de még e kevés szempár figyelmét is kezdték lassan magukra vonni. Gondolt egyet, majd Ágnes karját megragadva a hajófedélzet egy eldugottabb sarkába vezette őt.

     Újból felmérte a terepet, megkönnyebbülten vette észre, hogy most már tényleg nem látja őket senki, legalábbis egyenlőre. A lányhoz fordult, de nem épp abban a fogadtatásban részesült, mint amit remélt volna.

     - Ne érj hozzám! – szólította fel halkan Ágnes, fejéhez tartva a tarisznyájából kiragadott pisztolyt.

     A fiú rémülten eresztette el az ellenállást nem mutató vékony kart, de a fegyvert fogó személy még így sem tágított a fenyegetésből.

     - Ágnes, honnan van az a pisztoly? – vonta kérdőre mérgesen, hamis bátorsággal a hangjában. Norbert úgy döntött, hogy nem fogja felfegyverezni húgát, most már megértette, hogy miért. De a férfi elrakta őket, hogyan jutott akkor hozzá?

     - Elvettem – vágta rá azonnal. Még csak azzal sem törődött, hogy hazudjon. Helyet cseréltek, Zsolt került a fedélzeti kabin falához szorítva.

     - Más szóval elloptad… - javította ki gúnyosan a fiú. - Nem fogsz semmit elérni azzal, hogy itt játszod hermes kisdiákját, remélem ezt felfogtad!

     - Meg fogom védeni magamat, bármi áron – magyarázta tettét továbbra is monoton hangon Ágnes. - Nem számíthatok rátok.

     Halovány köd szállt le a hajóra, mely aztán pillanatok alatt erősen besűrűsödött. A matrózok azonnal heves pánikba estek a természetellenes jelenség láttán, csupán kevesen voltak képesek megőrizni a hidegvérüket. Fel-le rohangáltak a fedélzeten, egyesek azt sem tudták, hogy hirtelen mit tegyenek.

     Zsolt, kihasználva az őket elrejtő égi lepel takarását, szorosan Ágneshez lépett. Gondolta, ha a lány fizikailag nem ellenezte a helyváltást, akkor a következő mozdulatnál sem fog komolyabb problémába ütközni. Óvatosan rátette a kezét a fegyverre, majd gyengéden lehajtotta Ágnes karját, elhárítva ezzel a közvetlen veszélyt.

     - Felesleges ellenállnod – jelentette ki Ágnes. Bár cselekedeteinek már nem volt ura, saját lelke még képes volt harcolni a befolyás ellen, lebénítva a testet, megadván azt a fiú akaratának.

     - Igen – nevetett fel a fiú, ki immár biztos volt a győzelmében. Ágnes odabent van, hallja, tisztában van a dolgok alakulásával… küzd az irányításért. Az a legkevesebb, hogy kívülről támogatja a törekvéseit. -, ezt mondd annak, aki el is hiszi!

     Kivette a kezéből a fegyvert, majd visszadobta a tarisznyába. Bár normális esetben ez lett volna a legutolsó dolog, amit csinál, most mégis bízott eléggé a lányban, hogy nem fogja többet elővenni.

     - Itt vannak! – sírta Ágnes, kitörve a láncok közül, ideiglenesen megszabadulva a varázstól. Könnyei eleredtek, minden eddig elfojtott emlék egyszerre öntötte el az elméjét.

     - Ez már a harmadik alkalom, hogy felemlíted! – szólt rá lágyan Zsolt, miközben belenézett a reményektől megfosztott szemekbe. – Kik?

     - Sajnálom! – felelte válasz helyett a lány.

     Az erő, mely segített neki visszavenni az irányítást, most az ő elméjét ostromozta. Két kezével a fejéhez kapott, fájdalmában térdre rogyott. A hangok egyre erősebben, egyre népesebben támadták tudatát, teljesen leblokkolva Ágnes minden más akaratát.

     Zsolt értetlenül figyelte a fájdalmaktól sikoltozó lányt. Leguggolt hozzá, szólítgatta, s csak ekkor hallotta meg ő is a kísérteties zajt. Halk suttogás volt csak számára, de tisztán kivett minden egyes szót, mely a lány fejét elkerülve az ő tudatát találta meg. A holtak hangja volt ez, régen elkárhozott lelkek imái, sikolyai, gondolatai, kollektíven keresztülfolyva Ágnes gyenge elméjén, túlterhelve azt.

     - Hajó! – kiáltott fel az egyik férfi a fedélzet egy távoli pontjáról.

     A fiú felnézett, ő is látott valamit körvonalazódni a sűrű ködben. A hatalmas monstrum minden nesz nélkül szelte a hullámokat, mintha nem is létezett volna. Vitorlái szakadtak, elszürkültek voltak, a hajótest pedig sötét fából volt felépítve, melyből áradt a démoni aura. Azúrkék fények villantak fel a szinte alig látható fedélzeten, ezt követően pedig tucatnyi csáklya vájta bele vasfogait az utashajó fa szerkezetébe.

     Egyedül egy férfi volt képes megszólalni a sokktól, bár az ő hangja is gyenge volt, remegett a félelemtől. Hallott már a hajóról, s a rémtettekről, de nem hitte, hogy létezik.

     - Viento del Diablo!

***

8. Epizód: A Vihar Előtti Csend
VÉGE