Negyvenhét éve már, hogy részese vagyok ennek a világnak. Sok mindent láttam és még többet tapasztaltam. De az olyan dolgoknak, miket ezen a hitvány földön kellett átélnem, még párjuk sincs ezen földön. Családom arisztokrata származással büszkélkedhetik, de ezt én sosem tartottam olyan jó pontnak. Fent születtem és laktam a Felkörben, aranyéletem volt, mindent megkaptam amire csak vágytam. Az életem tökéletes volt, jobb mint egy királynak. Egy hátránnyal, hogy egyáltalán nem mehettem az alant található körökbe, ezért mindig is láncon tartva éreztem magamat. Mint valami rakoncátlan eb, melyet ki kell kötni. Ugat, harap, veszélyes mindaddig, amíg nem dobsz neki egy darab csontot, hogy boldog legyen. Egy nap aztán mindezt megelégeltem és úgy döntöttem, hogy kibújok a pórázból, mely fogva tartott. Este kilógtam otthonról és csendben lesettenkedtem a hosszas lépcsőkön. Legalábbis, a terv ez volt. Ugyanis rá kellett jönnöm, hogy a levezető járatot őrök vigyázzák, akik nem engednek senki se le, se fel, főleg éjjel nem. Más választásom tehát nem akadt, kerülnöm kellett a könnyű utat. Körülsétáltam hát a kráter pereme mellett, a borotvaéles sziklák árnyéka alatt, melyek még a mai napig körülölelik a "fészket". Kerestem egy lejtőt, egy csapást, vagy valamit, ahol le tudnék mászni a hegyoldalon. Így visszagondolva nem volt túl elmés döntés az éjfekete obszidiánnal borított kövek közötti séta késő este. Nem egy helyen vágta fel testem bőrét a vulkáni üveg. Csak az éppen megújulásra készülő félhold és a számos csillag fénye biztosította számomra az utat. Nem voltam nagy zseni, túlságosan bolond egy lélek ahhoz, hogy féljek, így találomra kiválasztottam egy oldalt, miután megbizonyosodtam róla, hogy mindenhonnan épp oly öngyilkosság az út elkezdése. Ingemet ketté téptem egy, a talajból kiálló éles obszidiántüske segítségével, majd szorosan feltekertem két kezemre, hogy ezzel is óvjam magamat az esetleges vágásoktól, olyan erősen, hogy a vér is megálljon benne, vagy legalábbis elszorítsam ereimet, csökkentve a vérzés lehetőségét, ha tényleg sikerül felsértenem puha, munkát sosem látott ujjaimat.
    Egy kisebb résen átcsúszva sikerült az üvegfészken kívülre kerülnöm, de a talajt sehol sem láttam magam alatt. Egyedül a tengert hallottam, ahogy erős hullámai egymásba habarodnak zajos, csapongó moraj kíséretében, és szívem dobogását, melyre talán még a parton állók is felfigyelhettek. Innen már nem volt visszaút. Haza sem akartam menni többet. Először pillantottam meg a szabad világot, s még ha látni alig láttam valamit, a lenti apró fényekből magam elé tudtam képzelni a környezetemet. Eszem ágában sem volt visszatérni, hogy aztán újra láncra verjenek. Megtettem hát az első lépéseimet lefelé, szerettem volna azelőtt megérkezni az új földre mielőtt észreveszik, hogy eltűntem. A finom, lágy bőrből varrott cipellőm remekül nézett ki az előkelőség között, de egyáltalán nem volt hasznos a mászás során. Pár méter megteltével ráléptem egy újabb kiálló obszidiánra, mely meglapult az éj sötétjében, s gyenge lábbelim azonnal utat engedett a vérszomjas pengének, hogy az a lábamba marjon - azóta is az olcsóbb, de vastagabb csizmákat hordom. Na meg persze nem mászok életveszélyes vulkánokat -. A továbbiakban elfelejthettem jobb lábam segítségét. A nyilalló fájdalomtól megmozdítani nem tudtam a lábfejemet, nemhogy még lépni vele. Féltem, rendkívül meg voltam rémülve. Erősen fújt a szél, megsebesültem, ráadásul erőtlen létemre képtelen voltam felfele mászni. Vagy folytatom az utamat és magamtól megyek le, vagy a mindenható köpenyes jön értem, hogy gyorsan lesegítsen. Szinte már éreztem a jelenlétét, éreztem hideg kaszáját, ahogy körbefogja vékony nyakamat, türelmesen várva a pillanatot, mikor a hegyoldalról a mélybe vetem magamat.
   
    Körülbelül húsz emelet magasan lehettem a tengerparttól, habár a sötétben ez sokkal nagyobb számnak tűnt. Mindezek ellenére folytattam a kínkeserves utamat lefelé. Határozatlan mozdulatokkal próbáltam kitapogatni az alattam lévő kiállásokat bal lábammal, nem szerettem volna még egyszer egy ugyan ilyen sérülést elszenvedni. Fogalmam sem volt, hogy másik végtagom talpa mennyire sérülhetett meg, vagy hogy mennyire folyhat belőle a vérem, így minden erőmmel azon voltam, hogy felgyorsítsam az ereszkedésemet. Láttam már elvérző embert nagybátyám egyik párbaja után, így tudtam, hogy kellemetlen lenne a veszteségtől elájulni odafent. Egyedül a mélyről érkező fájdalom adott valamicske jelet is a helyzet súlyosságáról. Már igen közel jártam a középkörhöz, a lenti fények engem is elértek, megkönnyítve ezzel a hegyoldalon lévő tájékozódást. Ekkor egy túlvilági zörejt halottam. Az egyik laza kőzetdarab kiugrott a helyéről a fészeknél, s egyenest felém tartott. A lelkem is megfagyott, ahogy figyeltem annak mozgását, de tekintetemet elterelte egy különös fény mely a fészek tetejéről sugárzott egyenest szemeim fogságába. Egy lámpás volt az, a mai napig megesküszök rá. Valaki ott állt fent, ő szabadította rám a gyilkos áradatot. Késő volt már ezen gondolkozni. Mire visszanéztem, keresvén a veszélyt, már csak eddigi életem pár képkockája villant fel lelki világom tükreiben, mielőtt minden elsötétült számomra.
    Legelső emlékem utána, hogy a Középkörben vagyok egy lakásban, egy kényelmes ágyon ébredvén. Éltem, és ezért hálát is adtam a Mindenhatónak. Szegény lábam még mindig rendkívül fájt, mintha egy ollót vágtak volna a talpamba, amit minden mozdulatomnál megfordítanak a húsomban. Viszont bekötve találtam rá, tehát biztos nem csak behoztak az utcáról, hanem ők voltak azok, kiknek az életem szikrájának megőrzését köszönhettem. A fejemet is rendkívül feszítette annak a bizonyos "Szikla" nevű altató mellékhatása, melyet köznyelven csak enyhe agyrázkódásnak nevezünk errefele. Bár egy hasonló éjszakai kiruccanás után felteszi az ember magának a kérdést, hogy egy ilyen üres koponyában vajon mi sérülhet meg ennyire... Mindenesetre a homlokomhoz kaptam, de ott is pár réteg fáslit találtam épp úgy, ahogy a zuhanás során az obszidián által felszántott testemet is körülvette a védő textil. Körülnéztem volna a szobában, szívesen sétáltam volna egyet, de minden porcikám sajgása csak is azt súgta számomra, hogy inkább örüljek neki, hogy nem az idősebb generációkkal teázok most a felhők felett. Kikiáltottam hát, próbáltam üdvözölni akárkit, aki csak a lakásban tartózkodik, hogy tudják igen, ébren vagyok.
    Ekkor láttam meg őt... Mikor belépett a szobába úgy éreztem, hogy talán még is a mennyben találtam magamat. Aranyszőke fürtjei napsugarakként foglalták keretbe arcának szépségét. Szemei, azok a gyönyörű szemei azonnal megbabonáztak. Isteni ékkövek voltak azok, nem is holmi emberi szerv, mint egy pár élénk zölden izzó smaragd, melyek koronaékszerekként díszítették testét. Alig voltam tizenöt éves, ő sem lehetett több, mégis sikerült pár pillanat alatt elcsábítania puszta látványával. Megint megpróbáltam feltámaszkodni, de azok a mélyen a lelkembe látó szemek az ágyhoz szegeztek. Megszólított, a nevemet kérdezte angyalian selymes, kórusokat messze túlszárnyaló hangjával. Megállt bennem még az ütő is. Ismételten felszólalt, most már türelmetlenebbül. Ha nem ragálok még azt hiszi, hogy értetlen vagyok, azt pedig a világon sem kívántam volna. Méltó sem voltam figyelmére, de azért viszonylag sikerült összeszednem magamat és félénken, halkan, válaszoltam személyének:
    - Maverick.