***

    Magasan járt már az égbolton az egyre csak csonkuló hold, ezüstös fénysugariból álmos leplet szőtt, mellyel lassan betakarta a megtépázott kis világot.
    A fáradtság percről perce erősebben próbálta lecsukni a fiú szemhéjait, de ő nem engedett a génjeibe kódolt kényszernek. Felnézett a sárgás, táncoló gyertyalánggal megvilágított ingaórára, az békésen dolgozott az asztalával szemben lévő falon, az ajtó mellett. Halkan kattogott, de ez őt nem zavarta. A potenciális tudás, mely körülvette személyét ebben a szobában rendkívüli vággyal töltötte el elméjét és ez elnyomta, kizárta a zavaró tényezőket. Csak még öt perc! A mutatók már vészesen közel jártak a következő nap első perceihez, de Zsolt továbbra sem óhajtott pihenni. Az ősi textus valósággal megbabonázta.
    Gyengéden megdörzsölte a szemét. Látása kezdett elhomályosodni és ez eléggé megnehezítette az olvasást. Még tíz perc! De nem bírta... Bárhogyan is akadékoskodott ellene belátta, hogy reggel frissen és kipihenten többre fog jutni mint most, ilyen kimerült állapotban. Felsóhajtott, mélyen, majd nehézkesen felkelt az asztaltól és az ablakhoz lépett. Kinyitotta azt, engedte, hogy az éjszakai levegő egy kicsit felfrissítse, kitisztítsa a fejét. Az estébe kihajolván ő is bekapcsolódott Sárkányfészek csillagokkal tarkított, fekete kupolás életébe. Hallotta a zajokat, muzsikaszót és örömteli kiáltozásokat a távoli fogadóból. Legalább vannak, akik örülnek a vihar távoztának... - elmosolyodott. - A boldog tudatlanság...
    Csak a fejét rázta. Ha most nem rendelkezne ilyen tudásszomjjal, ilyen méretű gazdag elmével, akkor talán most ő is ott mulatozna a nép csekély részével, tudomást sem véve a természetfeletti tényekről. De végső soron mégis örült ennek. Tudta, hogy ha az idő eljön, akkor ő lesz az, aki mindent túl fog élni, mert tisztán képes gondolkodni. Szánalommal töltötte el a tudat, hogy egyes emberek mily kevés figyelmet fordítanak a környezetükre, s ezzel saját magukat sodorják veszélybe. Az ő bajuk!
    Kicsivel odébb a szemközti utcában két fiatal nőt pillantott meg, ahogyan nevetgélve sétálgatnak a sárban úszó földön. Na de ilyenkor? Ezek sem normálisak... Még a végén valami másik banditacsoport, vagy pár részeg, kiégett tengerész elkapja őket... Azonnal megbánta az utóbbi gondolatát. Három napja pont részese volt egy ilyen borzalmas eseménynek. Rájött, a saját szemével látta, hogy mire képesek azok az állatok. Még ha nem is az alkörben vannak, azért a hegyoldal sem garancia a jólétre. Ágnes megtört arca villant fel elméjében, mint egy kísértő látomás, s azonnal a hölgyek után kiáltott.
    - Kérem! Fáradjanak haza! Nem biztonságos ilyenkor idekint, még a végén bajuk esik!
    A fiatal leánypáros egy pillanatig csak kérdően nézett fel az ablakpárkányon a felsőtestével unottan elterült fiúra. Talán részeg? Esetleg futni kéne, netán lerohan és mindkettejüket elkapja?
    Zsolt farkasszemre farkasszemmel válaszolt, mérges tekintetet vetett a másik nem tagjaira, irritálta az az értetlen nézés, amivel méregetik őt. Tisztán és érthetően szólt, miért nem lehet elsőre megérteni!? Nők...
    Miután a lányok megbizonyosodtak arról, hogy az őket néző fiú se nem részeg, se nem veszélyforrás - legalábbis túl lusta a felkeléshez és nem fogja követni őket -, úgy döntöttek megfogadják a tanácsot. Kedves mosollyal viszonozták a nem várt törődést, majd tovább haladtak az utca végén fekvő lakásuk felé, ahova eredetileg is úton voltak egy éjjeli gyűlésről.
    Ezek nem hallgatnak rám... jegyezte meg Zsolt a gondolataiban, látva, hogy nem változtattak az útirányon. Minek is próbálkozik ő itt egyáltalán!? Nem érdekli mások sorsa, őt nem érdekli hogyan... de aztán elméjének képtára ismét Ágnes arcával telt meg. Biztos tehettem volna valamit! Lehunyta a szemét és mint akit fejfájás gyötört, a koponyájához szorította két kezét. Próbálta kizárni magából ezeket a gondolatokat, de hiába, az az arc nem tűnt el szemei elől.
    Jobb lehetőséget nem látva ökölbe szorította bal kezét és enyhe erőt belefordítva a falon vezette le összezavartságát. Remélte, hogy a fájdalom talán eltereli a figyelmét! Talán az egész lakásban lehetett hallani a rezzenéstelen téglafalon keresztülszaladó halk puffanást, de ez volt a legkisebb gond, ami Zsoltot jelenleg zavarta. Egy helyben ugrált, az ujjait szorongatta és csak most esett csak le neki, hogy ez mégsem volt olyan fényes ötlet, mint pár pillanattal ezelőtt. Hang nem szökött a torkából, fújt egyet, majd lerázta kezéről a fájdalmat. Soha többet!
    A nyitott ablakon keresztül újra lépteket hallott, a vízzel átitatott föld hangosan jelezett mindenféle óvatlan mozgást, ami erre tévedt. Újonnan kihajolt az éjszakába, hogy szemügyre vegye a bolyongó lelket. Fekete, nagy karimájú kalapot viselt, ami kitakarta az arcát, s hozzá egy úgyszintén a sötét háttérbe olvadó hosszú köpenyt viselt, ami körbeölelte a testét. Nem volt több egy árnyéknál. Az egyszerű ember talán észre sem venné, de most a hold csillogó fénye és a földszinten égve maradt gyertya lángja - mely a lenti ablakokon keresztül szökött ki a nagyvilágba -, kellően megvilágította a létét.
    Zsolt felismerte ezt a fajta ruházatot, ezt a sötét és kellemetlen kisugárzást, melyet mintha szándékosan ontott volna magából a férfi. Az illető megállt az ajtónál, szót sem szólt, nem is kopogott, csak várt mozdulatlanul. Tudta, hogy látja fentről a fiú, és azt is, hogy felismerte őt.
    A fiú egy ideig csak figyelte a kellemetlen látogatót, hátha esetleg rászánja magát, hogy csináljon valamit. Hangtalan viadal volt ez. Zsolt nem óhajtott megalázkodni a férfi előtt, ha az akar valamit, akkor azt jelezni fogja, és felőle kint álldogálhat akár egész este, akkor sem fog lemenni elé!
    Pár perc is beletelt, de a férfi a mozgás legkisebb jelét sem mutatta. Várt, várt a fiúra. Érezhető feszültség kapott lángra két személy között, de végül Zsolt adta fel. Fújt egyet, ezúttal a méregtől, és egy erős csapással a párkányon hátat fordított az ablaknak, hogy lemenjen az idegen elé.